• Kövess minket a Facebookon!
  • Kövess minket az Instagramon!
  • Kövess minket a YouTube-on!
Guillaume Apollinaire

Irodalom

  • 2021. október 1. | Becsült olvasási idő: 9 perc

Guillaume Apollinaire és az elképzelhetetlen, konceptuális alkotói szabadság

  • Megosztás Facebookon
  • Megosztás Twitteren
  • Megosztás e-mailben

Talán fura indításnak tűnik, de a könyv olvasása során végig az volt az érzésem, hogy Magyar Miklós szinte édes fiaként szereti a természetében szertelen, alkotásaiban zseniális, sorsában azonban szinte satuba kényszerített költőt. Oly korban élt, melyben rajta kívül író és képzőművész óriások mutattak jogos grimaszt a politikának, fordítottak hátat mindenféle képzőművészeti, irodalmi tradíciónak és adtak padlógázt eladdig elképzelhetetlen konceptuális alkotói szabadságnak. Szülői, családi válságok, rossz apák és anyák, hitegető szeretők, lelket, szabadságot fojtogató társadalom, és mégis: valami elképesztő nemzetközi zsenitársaság gyűlt össze Párizsban, ahová Chagall révén még Vityebszk is beköszönt, nem is beszélve Picassoról.

„Vámosból” lett elismert festő, tőzsdeügynökből – Gauguin – kiábrándult kivándorló, Apollinaire pedig banki tisztviselőből lett az, akivé válnia kellett. Mint piperkőc a port drága zakójáról, úgy söpörték le magukról a társadalmi, művészeti korlátokat ezek a renegátok, légyen az szépirodalmi, képzőművészeti, vagy szorosabban véve költészeti terep. Nos, Apollinaire, talán még barátainál (példának okáért: André Salmon, Max Jacob, Picasso, Henri Rousseau, Marc Chagall és más zsenik) is könnyedebben, mondhatni légies eleganciával vetette papírra vers-szerekezeteket felborító, az érzelmeket az eleddiginél erősebb láng-fokozatra emelő intuitív szösszeneteit.

Guillaume Apollinaire

Guillaume Apollinaire

Pedig a polip karjai sem tapadnak oly erősen az aljzathoz, mint amennyire Apollinaire-t gyermekkora apátlansága, anyja felelőtlen, léha életmódja gátolta mind abban, amitől egy gyermek lélekben és testben egyként egészséges fejlődésnek indulhatott volna. Így aztán már igen fiatalon rajzolt, majd rajzolt és írt is egyszerre, szóban és formákban feltárva vélekedését, vágyait, gyötrő lelki hiányait. 1895-ben alkotott rajzától indulva, melyben összes gyermekkori gyötrelme robban ki, egyenes út vezetett „A rothadó varázsló” és a „Meggyilkolt költő” című műveihez. Na és a karácsony, ami család nélkül szinte semmivé foszlik…(1894 decemberében írta-rajzolta).

Mindezen lelki szenvedésekről ad légiesen könnyed és áttekintő elemzést Magyar Miklós. Az olvasó észre sem veszi, hogy futurista módon rohan vele az idő, s mindez oly hitelességgel, történeti pontossággal zajlik, hogy sok esetben úgy érezheti azt az olvasó, mintha maga a költő, Apollinaire beszélne hozzá, panaszolná el életének nehéz óráit, éveit, vagy kiáltana fel mámorában. Na és a szerelmek, melyekben mindenkor visszakacsint a meleg otthon vágya, már Annie Playden esetében is, aki sohasem volt a szeretője, mégis úgy képzelte, hiszen az élet nem lehet annyira zord…Az angol nevelőnőbe minden „tüneményt” belegondol, udvarol, egyik barátjának dicsekvő hangon írt szerelme testi szépségéről, de ez mind nem igaz. Visszautasítást kap, pedig 1903-ban már felolvashatja verseit egy Palais nevű étteremben, és egy banknál is vállal munkát, melyet természetesen utál.

Magyar Miklós: Költő, barát és szerető

Magyar Miklós: Költő, barát és szerető

„A rosszul szeretett dala” című versében minden lelki nyomorúságát, félszegségét papírra veti. Egy 1915-ben kelt levelében ismeri el, hogy: „…úgy éreztem, hogy rosszul szeretnek, holott én szerettem rosszul.” Magyar Miklós könyvében teszi helyre a vers címét (eredendően Vas István fordításában „A megcsalt szerető éneke” címet viselte). A vers elemzésében a szerző szinte légies könnyedséggel bontja ki a költő lelki világának hullámzásait, miközben a szürrealizmus előszobájába érkezünk. De a történeti érdekességek sem maradnak ki a könyvből, hiszen a

Szerző megemlíti Robert Goffin 1948-ban kiadott könyvét is, melyben arról tudósít, hogy 1948-ban felvette a kapcsolatot Annie-val, aki elismerte, hogy megbánta hidegségét, hiszen „Őrülten szeretett, de én buta liba voltam, nem tudtam viszonozni…”

Érdekes, izgalmas beszámolóban ismerhetjük meg Marie Laurencint, illetve a költő festőnőhöz fűződő szerelmét, de bepillantást nyerhetünk Apollinaire kicsapongásaiba, fel-fel lángoló egoizmusába is. Lázas, érzelmes, változatos világ tárul fel az olvasó előtt, melyben eszmék, kapcsolatok – például Marie és Nicole leszbikus viszonya – kerülnek terítékre, amiből egyszer csak kipattan a világirodalom egyik legismertebb, legszebb verse, „A Mirabeau-híd”, mely Marie-val való szerelmének lezárást jelképezi. Na persze a legjobb barát, Picasso volt mindennek „az oka”, hiszen ő szervírozta Marie-t a költőnek.

A megsebzett galamb és a szökőkút

A megsebzett galamb és a szökőkút

De sebaj, hiszen Apollinaire és Picasso elválaszthatatlan barátok lettek és maradtak, és éppen a költő volt az, aki elsőként volt képes átérezni a kék és rózsaszín korszak lelki-festészeti világát, mintegy szavakban átnyújtva azt a szemet elkápráztató gyönyört, melyet ezek a festmények hordoznak. A szerelmi, szellemi alkotói hevületek közepette azonban krimibe illő események is történnek.  Apollinaire ugyanis, a Mona Lisa ellopásának gyanújával több napra börtönbe kerül, melyet egyéb lopások is megelőznek egy Géry Piéret nevű alak által, akit a költő titkárként alkalmazott, és aki két szobrot ténylegesen el is lopott a Louvre-ból…Az életrajz tehát egyben regény is, hullámzóan izgalmas folyam, de nem is lehet más, hiszen a főszereplők maguk generálják és követelik meg a Szerzőtől, hogy szinte hasonuljon hőseihez.

A könyv nagy erényei közé sorolható az a folyvást, intenzív érzelmekkel fűszerezett hangulat is, melyet egyetlen szóval lehetne megnevezni: Párizs. A művészet fővárosa akkor és ott, érzések, alkotások megismételhetetlen magasságú és intenzitású interferenciáival, melyekből szükségképpen születtek csodák.

Ebből az egyedi és megismételhetetlen világból tekintettek értetlen és avatott csodálóikra „Az avignoni kisasszonyok”, vagy éppen a Vámos Rousseau „naív csodái”. Apollinaire munkásságának rendkívül tarka szövetéből, itt csupán néhány, elsődlegesen életfilozófiájával, sorsával összefüggő írás kiemelésére van lehetőség. „A szektaalapító és társai”, 1902-1910 között keletkezett elbeszéléseinek gyűjteménye. „A gyermekkor és az utazások emlékei bizarr, fanatikus formában elevenednek meg a könyv lapjain” – írja Magyar Miklós. Egyházellenesség, maró gúny és irónia jellemzi az első nyolc novellát, többek között „Az eretnek szektaalapító” című írását is, melyben Orfei atya a „teológus és gasztronómus”,  egy álma hatására, a kereszténység alapjait képező hittételeket borítja fel. „Igaz evangéliuma” tartalmazza az „Atya-Isten életének történetét”, a pápa szerint a démon szállta meg, kiközösítik, aztán gyomrrontásban, vagy önkínzásban hal meg…Ezen írásai hátterében ott mozog a francia politikai élet, többek között az állam és az egyház szétválasztása (1905), továbbá Dreyfus-ügy, mely alapjaiban rengette meg a társadalmat (1894-1906).

Guillaume Apollinaire 1918 körül

Guillaume Apollinaire 1918 körül

Mindezek ellenére, Apollinaire mintha messziről mosolyogna a politika-vallásos dogmák világán, szinte kuncog, mint az olvasó is, ha méltóztatik elolvasni írásait. A „L’Amphion, az ál-messiás, avagy d’Ormesan báró kalandjai és viszontagságai” című elbeszélése szintúgy megmosolyogtatja olvasóit, fantáziája a jövő határait feszegeti, hiszen egy gyilkosság élő adásban való közvetítése, a „távolba-érintés” készülék koncepciója, az „áltestek” létrehozásának lehetősége már a fantasy felé kacsint? Na persze ki is lehetne d’Ormesan báró, ha nem maga Apollinaire! Elég volt minden ósdi kacatból, gyökeresen új művészetet kell csinálni. És lőn új művészet…Na persze, azért komolyabbra is fordulhatnak a dolgok, például „A prágai vándor” című írásában, ahol az „örök Zsidóval”, a „Bolygó Zsidóval” találkozik, mintegy megemlékezve a zsidó nép hányattatott történetéről. A legenda szerint az örök zsidót Jézus a Golgotára menet megátkozta, mondván, hogy bűnös, és bolyongania kell. A Bolygó Zsidó azonban nem életunt, depressziós, bűnbánó alak, hanem életerős, derűs ember, szinte emberfeletti lény, hiszen felül is kell emelkednie rágalmakon, aljasságokon, ha önmaga és népe megmaradása mellett tör lándzsát. Szerző ide is kapcsol egy magyar vonatkozást, mégpedig Herzl Tivadar személyében (zsidó származású osztrák-magyar politikus, író), aki a zsidó állam megálmodója volt. „Alfred Dreyfus peréből Herzl azt a tanulságot vonta le, hogy a zsidók számára az egyetlen megoldás, ha egy olyan földre költöznek, amelyet sajátjuknak mondhatnak.” – írja Magyar Miklós.

Ezen oldalakon is tetten érhetjük szerzőnk rendkívüli felkészültségét, továbbá azt a gördülékeny tálalást, melyben művészet-politika-életmód egymással teljes bennfoglaltságot alkotnak. Merthogy a művészvilág és a jellemrajzok közepette permanensen szembejön a politika, a hétköznapok legfőbb sors-csinálója, nehogy már felhőtlenül boldog lehessen az elsődlegesen alkotásra született Homo sapiens…

A kalapos hölgy

A kalapos hölgy

Az állatvilág…”Bestiárium” Ha napjaink csak kicsit is költészetre hangolódva telnének, akkor minden bizonnyal nagy népszerűségnek örvendenének Apollinaire versecskéi teknőcről, lóról, cicáról, kígyóról, elefántról, delfinről, de talán még a szellemesség okán a bolháról és az egérről is. „Állatokról emberi erkölcsi allegóriák” – talán még ez is menne, hiszen a mindennapi közbeszédben is benn van azefféle sajátosság. A könyvben a Bestiárium mottója is terítékre kerül: „J’émerveille”. Jelentéseinek alaposan utána jár a szerző, és végül, Paul Robert nagyszótárára hivatkozva adja meg, mely szerint:  „elkápráztat”, „elbűvöl”, „meglep”, „megigéz.” Elkápráztatnak, elbűvölnek bennünket emberi tulajdonságaink, egymáshoz való viszonyunk rútságai és szépségei, bár mintha inkább utóbbiak lennének többségben az állatvilág tekintetében. Vallások, mítoszok, népi hagyományok, illetve mindennapi gyarló és emelkedett természetünk szilánkjait szeretnénk az állatvilágra szórni, vagy éppen bennük meglelni. A mű Orpheusról és az állatokról-emberekről szól. „Amikor Orpheus énekelve játszott a lanton, a vadállatok is odasereglettek a zenét hallgatni.” – írja egyik jegyzetében a költő. Lám-lám! Micsoda lelkük van az állatoknak! Elbűvöli, megigézi, elkápráztatja őket e fenséges muzsika. Olvasva a szerző gondolat-folyamait, talán nem sekélyes aktualizálásnak tűnik annak a nagyon is mai jelenségnek felmerülése, melyet úgy szoktak megfogalmazni, hogy „az állatban megbízhatok, az emberben nem, ezért a kutyámmal élek együtt…” Vagy éppen a macskáimmal, papagájaimmal – és így tovább…„Mert ők megértenek…” És lehetne folytatni…Mert mi lenne, ha az ember nagyon is hasonlítana az állatvilághoz? Vagy hasonlít? Vagy inkább fordítva: az állat formázza sokszor az emberi viselkedéseket? Az állat nem depressziós, nem szomorú: viselkedési mintázatai alapján él, s ha tetszik, mentális furfang nélkül „boldog.” A delfinek is boldogan játszanak a tengerben, míg az ember:

„Tengerben játszó delfinek,
A hullámok keserűek,
Hogy néha sírok örömömben?
 Azért az élet csak kegyetlen.”

A meghitt családi fészek hiánya, a szerelmek, és a háború…”Kegyetlen” dolgok. „Végül is únod e régi világot csupa rom” –  kezdi „Égöv” című versét, mely egyben a „Szeszek” kötetének indítása is. Szerzőnk történeti hitelességgel mutatja be az „Égöv” vers különös történetét, mivel kétséget kizáróan nagy hatással volt versére Blaise Cendrars: „Húsvét New Yorkban” című költeménye. Cendrars nagy tisztelője Apollinaire művészetének, és az akkor még ismeretlen svájci fiatalember 1912 szeptemberében levelet küld a költőnek, melyben arra kéri, hogy közölje versét a Mercure de France-ban. Az újság azonban egy szó indoklás nélkül küldi vissza a szerzőnek a verset…Mindeközben Cendrars börtönbe kerül, mert ellopja Apollinaire „A szektaalapító és tsai” című kötetét a Stock kiadó polcáról. Zajlik az élet…Zajlik, méghozzá zajosan, és egy „Égöv”-idézettel Magyar Miklós szinte akaratlanul is átdob bennünket jelenünkbe, hiszen:

  „Most Párizsban jársz s magánosan lépdelsz a vad tömegben   Az autóbuszok csordája görg eléd s bőg egyre vészesebben   És elszorítja torkod a csodás szerelmet féltő félelem…”

Guillaume Apollinaire

Guillaume Apollinaire

Cendrars hasonló módon érez:

„Nagy léptekkel a város mélyére szállok,    Hátam hajlott, szívem fásult, lelkemben lángok.”

Lehet vitatkozni, hogy plágium, vagy sem, de úgy tűnik, hogy az akkori gondolkodók, költők esetében egy általánossá váló kiábrándultság-érzet megjelenítéséről van szó. A „hiperérzékenynek” nevezett zsenik lelkében átvillanó fájdalmas érzetek, előérzetek manifesztációi ezek. Talán nem árt kitekinteni egy pillanatra, hiszen 1913-ban jelenik meg Miguel de Unamuno: „Tragikus életérzés az emberben és a népekben” című kötete…Valami nagyon nem volt és nincs rendjén ma sem. Aztán ténylegesen kitört a háború. Apollinaire éppen lelki válsággal küzd, kérvényezi a hadseregbe való felvételét, de elutasítják, majd Nizzába menekülvén, egy vendéglőben ismerkedik meg a harminchárom éves elvált nővel, Louise de Coligny-Chatillon – nal, akibe szinte azonnal beleszeret. Szerelmi történetük egyrészt megható, hiszen sorsközösséget éreznek mostoha gyermekkoruk miatt, ugyanakkor szerelmük rendkívüli lángolássá válik, sokszor orgiákba torkolló szeretkezésekkel.

És eljő a katonaság pillanata is, amikor 1914 december 4-én alkalmasnak tartják a szolgálatra. Ha tragikussá váló vizeken is, de az élet ismét kissé kerekebb, teljesebb lesz. Apollinaire verseit olvasva felmerül a kérdés, hogy vajon létezhet-e a háború esztétikája?

„Egek! A háború milyen szép…” kiáltja, aztán „A kantin füstje száll” című versében pipázik „büszkén” bajtársai között, akikkel együtt teljesítik be feladatukat: „Ők teljesítik majd velem együtt ugyanazon parancsokat…Ők teljesítik együtt velem az emberi törvényeket…” A Homo sapiens számára, mint értelmes lény számára ténylegesen törvényszerű a háború (is)? Máskor, Lou-hoz írt levelében „Nem merném a pokolhoz hasonlítani, de ez maga a purgatórium.” Olyan „purgatórium”, mint mondjuk Nietzsche esetében a „nihilizmus”, melyen át kell esni, hogy az ember „önmaga fölé” tudjon emelkedni?  Lehet…Az élet, mint testi-lelki-gondolati hullámvasút, csak robog, és rágja az örömökben és szenvedésekben vergődőt („Szép napok, idő-egerek / Ti rágtok engem észrevétlen.”).

Guillaume Apollinaire

Guillaume Apollinaire

Magánéleti, ha tetszik szerelmi és társadalmi motivációk fonódnak össze, melyet kiváló érzékkel mutat be Magyar Miklós. Hősiesség, buzdítás, és a hőn áhított állampolgárság megszerzése, meg a szerelem. Lou, akinek van másik szeretője is…De folytatódik az utazás, és 1915. január 1-én, Nizza és Marseille között, egy vonaton megismerkedik Madeleine Pagés-szel, akit elhalmoz szép, udvarias levelekkel, anyjának írt levelében meg is kéri a kezét, de mégsem lesz belőle semmi. Pedig szeptemberben gyönyörű verset is ír hozzá: „Tested kilenc kapuja” címmel. Háború és szerelem: a könyv rendkívül érzékletesen, de kellő tapintattal mutat rá mindkettő fontosságára a költő életében. Megérint bennünket egy különleges jellem, melyben párhuzamosan dúl az önként vállalt kötelesség és a szeretetre, szerelemre való vágyakozás érzelme, tudata és egyben ösztöne is.

Magyar Miklós egy teljes embert mutat fel, de mindenek fölött a költőt, az alkotói tűzben égő egyedi egyetlen személyiséget, akinek lényét mindenek fölött az alkotás, teremtés frenetikus vágya űzte és hajtotta az újra és újra felbukkanó ismeretlen felé, legyen az egy élet-szituáció, egy nő, egy barát, vagy maga a háború.

Ezen jelenséget szinte maradék nélkül tárja elénk az önéletrajzi ihletettségű mű: „A meggyilkolt költő”, mely, sebesülésének évében, 1916. október 26-án jelenik meg. Az „autofikciónak” is nevezhető három részes műben, mindent elsöprő szenvedéllyel mutatja meg önmagát a költő. A műben, önmagának a „Croniamantal” nevet adja, melynek filológiai magyarázatát is tartalmazza a könyv. „A meggyilkolt költőben „realizmus, fantasztikum, költészet, mese és színház váltakozik” – írja Magyar Miklós, és valóban szanaszét repít minden műfaji korlátot, szinte felrobbantja a megszokott versformákat, „minden nyűgtől szabad” verseket kíván írni, akár Marinetti és társai. A szerző meg is említi és be is mutatja Apollinaire: „A futurista ellenhagyomány” című kiáltványát, melyben felsorolja, hogy mi mindent kell megszüntetni a költészetben.

Apollinaire és André Rouveyre

Apollinaire és André Rouveyre

1916 mozgalmas év volt, mert „A meggyilkolt költő” megjelenése előtt, Apollinaire is megsebesült.  Március 17-én egy repesz áttörte sisakját, és fejsérülést szenvedett, és két műtét volt szükséges ahhoz, hogy teljesen meggyógyuljon. Sokan aggódnak érte, így André Breton és Picasso is, utóbbi rajzolja meg a költő legismertebb, bepójált fejű portréját. De már könyvünk borítóján is megtaláljuk Giorgio de Chirico, 1914-ben festett, híressé vált festményét: „A célember” címmel, mely végül „Apollinaire profetikus portréja” lett, hiszen a kép hátterében látható árnyalak halántékán egy fehér kör látható, mely pontosan azt a helyet jelöli meg, ahol a költőt a repesz eltalálta.

De minden repesznél erősebben, mondhatni ütősebben szólt a szürrealizmust megszülő „Teiresziasz emlői” című drámája, melyet, saját bevallása szerint ifjúkori írása, ugyanis, „…a Prológus és a második felvonás utolsó jelenetének kivételével 1903-ban írtam…” (Zseniknél nincsenek korhatárok. Lásd pl. Rimbaud…)

Magyar Miklós tollából azt is megtudjuk, hogy Apollinaire volt az első, aki egy 1917-ben kelt levelében először írta le a szürrealizmus szót. A képzelet és a „meghökkentés” eme kísérletéről, a darab mitológiai hátteréről, fogadtatásáról, utóéletéről, többek között André Breton kritikájáról is alapos beszámolót kapunk a könyvben. Bár Apollinaire, mint zenében a staccato, folyvást csúcsról csúcsra ugrált, virtuózan forgatva szellemének kalapácsát, a legnagyobb nóvum talán mégis a „Kalligrammák” megjelenése volt. A Szerző közli a még 1914-ben a Les Soirées de Paris-ban megjelent „Óceán-levél” című „versét”, mely annak idején egy tengerjáró hajóról egy másikra küldött drót nélküli üzenet volt. Testvéréhez, Alberthez is egy ilyen levelet küld, ami ugyancsak megszemlélhető a kötetben. Erre az évre tervezett, csupa képverset bemutató kötete, melynek „Én is festő vagyok” címet adta, a háború miatt sajnos nem jelenhetett meg. Új fogalmat, s egyben új címet: „Calligrammes” (Kalligrammák) talált ki, mely szemnek tetsző költeményt jelent. A végül 1918-ban megjelent kötetben, melynek alcíme: „A béke és a háború versei”,  nem pusztán képversek találhatók, A „Kalligrammák” című fejezetben a Szerző informatív és érzéki élménnyé formálja a versek, és az azokat ihlető festmények, illetve alkotóiknak, a képzőművészet és költészet világára kiterjedő forradalmi nézeteit.

Apollinaire és Madeleine Pagès

Apollinaire és Madeleine Pagès

A versekben, így például „Az ablakok” címűben, melyet Robert Delaunay festményei ihlettek, szinte újjá varázslódnak a színek, vers és festmény szinte egymás komplementeréivé válnak. Mindeközben Apollinaire az, aki Robert Delaunay-t egyben „menedzseli” is, hiszen már 1912-ben, A Függetlenek 28. Szalonja kiállításán, ő az, aki bemutatja „Párizs városa” című festményét. Szerző mindeközben festészeti, művészettörténeti és életrajzi bemutatót is tart, idéz például Kandinszkij: „A szellemiség a művészetben” című művéből, ugyanakkor anekdotázva meséli el „Az ablakok” című vers lehetséges megszületését. Különösen érdekes „A dombok” című vers, és annak elemzése. „Vannak emberek mint a dombok” – igen, és Apollinaire is különleges magaslat volt, aki nélkül a modern művészet sohasem találhatta volna meg igazi, teoretikus útját. Frázis, ha azt mondanánk „megelőzte korát.” Nem, mert ő ténylegesen egy másik jövőben élt, egy általa elképzelt jövőben alkotott, melyben az ember „emberfölötti emberré” (Nietzsche álma) válhatott, minden gyarlóságával és kiválóságával egyetemben. „Szokjatok hozzá a csodákhoz / Mint én aki hirdetem őket” – mondja elszántan, mert „Az ember majd megistenül / Tisztább lesz élőbb és tudósabb…” Még a háború is azért kell, hogy „Új korszak” kezdődjön végre, az ember ujjászületése. De „A megsebzett galamb és a szökőkút” már nosztalgikus, „…hol vagytok ó jaj ifju lányok…”, és a halálba menetelő barátok. A háború élet-rabló világa és virága is egyben a szökőkút…

Aztán a furcsa testamentum-szerű vers: „Egy szép vörösesszőkéhez” címmel, melyben újfent életét, tapasztalatait és jövőbe vetett vágyait mondja el. A szép vörösesszőke nem más, mint Jacqueline Kolb, akit 1918 május 2-án vesz feleségül. Visszakerül a civil életbe, ahol nemigen találja helyét. És már leskelődik rá a halál, a szörnyű járvány, a spanyolnátha. 1918 november 9-én meghal.

Ha az ember eljut Magyar Miklós könyvének végére, maga is megsiratja a költőt. Ha beleéléssel olvassa a könyvet, akkor egyszer csak azt veheti észre, hogy szárnyra kapnak gondolatai, elmélyed, elmereng az Emberi Mivolton, a kiszabott sorsokon, de közben mégis megtalálja az élet, a Homo sapiens létezésének igazi értelmét.

Nem érdemes sírni. Inkább:

„Nevessetek rajtam emberek….
Mert annyi mindent nem merek elmondani ma néktek
S nem hallgatnátok meg ha tán elmondanám ma néktek…”

Köszönjük Neked Apollinaire, és köszönet Magyar Miklósnak, aki elhozta nekünk a nagy költő lelkét, szeretetre, megértésre és az élet megélésére tanítva mindannyiunkat.

Egy borzalmas világjárvány évében.

Kapcsolódó cikkek

60 interjún át pályatársaik vallanak a Bud Spencer-Terence Hill párosról

Éppen 60 évvel ezelőtt kezdte a közös munkát a magyarok egyik kedvenc párosa.

Gy. Horváth László John Williams Stonerének eredeti amerikai kiadásával

Gy. Horváth László: Lopni nem szép, görcsölni nem jó, egy valamirevaló műfordító szuverén

Gy. Horváth László a műfordítói pálya helyzetéről és kulisszatitkairól.

Új, illusztrált kiadásban jelenik meg George Orwell Állatfarmja

Ralph Steadman rajzai kiválóan visszaadják a regény világát.

    Hírlevél feliratkozás

    Itt akarsz Te is lépdelni Ectopolis utcáin?
    Tartsd velünk a lépést, és iratkozz fel a város hírlevelére!

    Az Adatkezelési tájékoztatóban leírt feltételeket elfogadom.

    Kiemelt téma

    Tények, konteók, gyanúsítottak – Ki felelős a Notre-Dame-ot emésztő lángokért?

    A szomorú tűzeset politikai és vallási ideológiák csapdájában.

    Legutóbbi cikkek

    • 2021. október 15.

    A nagy magyar sci-fi mesemondó – Jókai Mór és a tudományos-fantasztikum

    Lehetséges, hogy a márciusi ifjú volt az egyik első magyar sci-fi író?

    • 2021. október 13.

    Világirodalmi krónikák 40. – Don DeLillo: A Mérleg jegyében

    A veterán amerikai író teóriája a Kennedy-gyilkosságról.

    • 2021. október 12.

    Szavak és érzések – 7 Pulitzer-díjas regény, mely felfedi az emberi természet mélységeit

    Az amerikai irodalom legjobbjai a jelenről a jelennek.

    • 2021. október 7.

    Túl a valóság peremén – 9 fantáziahely az irodalom világából

    Irodalom és földrajz metszéspontja a fantáziavilágok térképe.