Kovács Krisztián
2021. szeptember 9. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Hallgatag szómágus volt a kisember krónikása – John Updike-portré

Ahogy minden ország irodalma, úgy az amerikai is meglehetősen sokszínű. Don DeLillo sokat értekezik a média szerepéről, Chuck Palahniuk a fogyasztói társadalom rákfenéiről, Jonathan Franzen a diszfunkcionális családok működési mechanizmusairól, Philip Roth az amerikai középosztály kizsákmányolásáról, Paul Auster a társadalom peremére szorult emberekről, Richard Powers a természeti környezet haldoklásáról, Nathan Hill a generációkon át cipelt traumákról, Thomas Pynchon pedig arról, hogyan és miként őrül meg a társadalom egyik pillanatról a másikra. Ha e témákat egymás mellé tesszük, nagyívű és komplex történetek rajzolódnak ki a szemünk előtt.

Amennyiben velük szemben John Updike-ra figyelünk, egyszerű történeteket látunk az amerikai kispolgárság már-már unalmas, mindennapi életéről, és mégis izgalmas és átélhető sorsokat, melyek momentumai még akkor is kísértetiesen ismerősek és túlságosan elevenek a számunkra, ha tudjuk, hogy a tengerentúl egy más világ, Magyarország pedig igencsak messze esik az Egyesült Államok kertvárosaitól.

John Updike-portré

Ami a drámának Arthur Miller, az a prózának John Updike. Miller, Az ügynök halála és a Pillantás a hídról című darabok Pulitzer- és Tony-díjas szerzője egészen fiatalon, még a második világháború alatt eltökélte, hogy tablót fest az amerikai munkásosztályról, és ő maga, akit beszippantott Hollywood, aki elvette a popkultúra történetének leghíresebb szépségideálját, és aki élete nagyját a színház élő legendájaként élte le, még ezek ellenére is hiteles tudott maradni abban, amiről írt, mert soha nem felejtette el honnan jött, és mit látott, művei pedig a kisember segélykiáltásai voltak, akit egyébként senki sem hallgatott volna meg. John Updike valóban ugyanezt a vonalat képviselte az amerikai prózairodalom fősodrában, melybe már 1960-ban, az első Nyúl-regény megjelenésekor belekerült.

John Updike költőként kezdte a pályát – ahogy egy későbbi interjúban fogalmazott, minden író költőként kezdi – miközben karikaturistának képezte magát Oxfordban. Az 1950-es évek elején költözött vissza az Egyesült Államokba, New Yorkban telepedett le, és a New Yorker magazinnak kezdett dolgozni.

A második világháború után – bár a régi nagyok, Hemingway, Faulkner, Steinbeck – továbbra is jelen voltak az amerikai irodalomban, egy náluknál modernebb, fiatalabb iskola kezdett kiépülni azok sorából, akik friss és olykor borzalmas élményekkel, és instabil jövőképpel tértek haza a frontról, hogy beilleszkedjenek egy lassan újraéledő gazdasági társadalomba.

John Updike-portré

Az olyanok, mint Irwin Shaw, Herman Wouk, Norman Mailer, Joseph Heller, vagy épp J. D. Salinger, kiegészülve a feléledő beat-nemzedék képviselőivel – különösen Jack Kerouac-val – új stílust, új színeket, és új motívumokat hozott az amerikai irodalomba, előrevetítve egy később a posztmodern irányzat alá tartozó kavalkádot. Updike-ot már ekkor is elbűvölték a korai modernisták, akik mertek más irányt venni: James Joyce, Marcel Proust, Vladimir Nabokov, és az Updike szívének különösen kedves Salinger problémafelvetései nem az emberen túlmutató, hanem éppen az ember lelke mélyén megbúvó problémákra, a társadalmi elvárásokkal való szembenézésre, a jövő és a jelen problémáinak megoldására törekedett, a fiatal és ambíciózus író pedig ebben találta meg saját pályája központi elemét is.

Irodalomtörténészek szerint a késő modernizmus 1959-ben ért véget az Egyesült Államokban, a korszakhatárt a hippi mozgalom Bibliájává váló és két évvel korábban megjelent Kerouac-regény, az Úton jelezte végleg, Updike pedig – az újságíró éles szemével – pontosan látta azt az ijedt és félénk társadalmi réteget, akiknek beígérték az amerikai álmot, és akik nem tudták, hogy azt önerejükből miként válthatnák valóra.

Az az eszkalálódó frusztráltság, melyet a folyamatosan változó helyzet eredményezett, végül Updike első klasszikus értelemben vett regényének főszereplőjében csúcsosodott ki, de nem csupán a változékony közhangulat, és az amerikai álom idealizmusának leáldozása segítette, bár kétségtelenül szoros összefüggésben volt vele.

A Nyúl-sorozat első kiadásai

Updike komoly hitbéli válságba került ekkoriban, és azzal szembesült, hogy saját gondolkodása merőben eltér az éppen világhírnek örvendő írókétól. A legtöbbjük ugyanis agnosztikus volt, vagy ateista, Updike ezzel szemben hithű keresztény, melyet azonban az általános kiábrándultság kis híján magával rántott a mélybe. A szerző ekkoriban Søren Kierkegaardot és Karl Barth műveit fogyasztotta előszeretettel, ez adta meg neki a végső lökést, hogy gondolatait végső formába öntse. Az elidegenedés a nagyváros zajos és bűzös forgatagától a még mindig alig harminc esztendős férfit és családját végül vidékre száműzte, és miután letelepedtek a Massachusetts állambeli Ipswichben, kezdett bele a később Nyúlcipő címet kapott kötet írásába.

A többi pedig, ahogy mondani szokás, mára már történelem. Updike csattanós választ adott Kerouac Úton című regényére, és bár pornográfnak minősített tartalma miatt a kritikusok frászt kaptak, az olvasóközönség odavolt a csalafinta szókimondásért, az irodalom pedig hamar a keblére ölelte a szerzőt.

Updike legnagyobb erénye kétségkívül abban rejlett, hogy bármi is volt a szöveg tartalma, azt olyan csodálatosan választékos mondatokkal fejezte ki, mellyel meg sem hazudtolhatta volna költői vénáját. Az, hogy évtizedekig hiába emlegették az irodalmi Nobel-díj várományosai közt, többek közt ennek is szólt, mert hiába jött a beat, majd később a posztmodern a szikár és komplex stílusával, Updike nem ült fel az irodalmi divathullámokra, és egész életében konzekvensen ragaszkodott ahhoz a lírai nyelvezethez, mely egyértelműen kiemelte őt kortársai közül.

Updike saját könyvtárában

Bár élete során legnagyobb szakmai és közönségsikerét egyértelműen a Nyúl-sorozatnak köszönheti (melynek két kötete is Pulitzer-díjat nyert, ami egészen egyedi jelenség egy összefüggő könyvsorozat esetében), nem mehetünk el szó nélkül további művei mellett sem, melyek bár nélkülözték Harry Angstrom mesterecsettel felfestett figuráját, teremtettek más emlékezetes karaktereket és történeteket, ragaszkodva az első Nyúl-regény koncepciójához: élettel megtölteni a hétköznapi történéseket.

Így született meg a mitológiai témát egy középiskolai tanár és fia viszonyrendszerébe ágyazó A kentaur, az idős anyját meglátogató, és gyermekkori sebeit feltépő New Yorki férfi története A farm című regényben, vagy épp Updike egyik utolsó műve, A terrorista, mely meglepő – és Amerikában heves ellenszenvet kiváltó – szimpátiával közelített a terroristák motivációinak megértéséhez.

Updike 11 éve, 2009 januárjában hunyt el, 76 éves korában, anélkül, hogy végül megkapta volna a Nobel-díjat, nem mintha ő maga egyébként ezt bármiféle hiányérzetként is élte volna meg. Pályafutása összességében is teljes volt, több tucat regény és novella őrzi hagyatékát, páratlan mesélőképességének bizonyságaként, akit már életében az amerikai próza kikezdhetetlen monolitjaként tiszteltek, és olyanokat inspirált, mint Michael Chabon, Jennifer Egan, Zadie Smith, vagy épp Jonathan Franzen, akinek, ha stílusában nem is, de témaválasztásában egyértelműen tettenérhető Updike hatása minden egyes monumentális családregényében. Amennyiben pedig még nem olvastál tőle, itt az ideje belefogni a Nyúl-sorozatba, mert bár az első kötet már hatvanéves, fényéből semmit sem vesztett, manapság is ugyanolyan aktuális, Updike stílusa pedig legalább olyan sziporkázó és modern, mi pedig csak remélhetjük, hogy egyre többen fedezik fel maguknak újra és újra.