Kovács Krisztián
2021. április 20. | Becsült olvasási idő: 7 perc

Hemingway és Faulkner is tisztelte, az irodalom mégis megfeledkezett róla – Thomas Wolfe-portré

Az amerikai próza talán csak a beatkorszakban, aztán a XX. század végi posztmodern mozgalmak korában élt meg akkora vérfrissítést, mint az 1920-as és 1930-as évek táján. Utóbbi nagyrészt köszönhető az első világháborút követően Európába szakadt elveszett nemzedéknek, F. Scott Fitzgerald társadalomkritikus témájában, Ernest Hemingway és William Faulkner pedig egyedi prózájában újította meg az addigi írók témát és formát érintő szokásrendszerét, ám akadt egy író, akire ma már alig-alig emlékszik az irodalomtörténet, holott nem csupán a fenti nagyságok, de még Jack Kerouac, Ray Bradbury, Sinclair Lewis és Philip Roth is feltétlen rajongójának vallja magát.

Thomas Clayton Wolfe 1900. október 3-án látta meg a napvilágot az Észak-Karolina állambeli Ashville-ben egy nyolcgyermekes család legfiatalabb tagjaként. Wolfe apja sírkövesként saját, jól menő vállalkozást vitt, viszonylagos jómódban éltek egy hatalmas házban a Spruce Streeten, tartalékaiknak köszönhetően édesanyja ingatlanfejlesztésbe fogott, panziót nyitott, és látszólag a világon semmi panaszuk sem lehetett, miközben a gazdaság gőzerővel száguldott az 1929-es összeomlás, és az azt követő évekig tartó recesszió felé.

Thomas Wolfe (1900-1938)

A fiatal irodalomrajongónak tehát minden oka megvolt, hogy szép és reményteljes jövőt vizionáljon magának. Tizenöt évesen már az észak-karolinai egyetemen tanult, ahol a diákszövetség vezetője azt jósolta feltétlen tehetségét és szorgalmát látva, hogy portréja egyszer még az iskola falán fog lógni, mint a legnagyobb amerikaiké. Ma már talán furcsán hat, de Wolfe kezdetben nem a prózaírásban igyekezett megtalálni magát, sokkal inkább a drámák iránt érdeklődött, dramaturgiai technikákat tanult, sőt, még a színészettel is megpróbálkozott, rendkívüli íráskészségének köszönhetően pedig viszonylag hamar az egyetem független újságjának főszerkesztője lett, miközben az amerikai ipar válságáról szóló filozófiai esszéjével elnyerte a rangos Worth-díjat. 1919-et írtunk ekkor, vagyis Wolfe még a 19. évét sem töltötte be.

Két évvel később a Harvardon tanult tovább, és The Mountains című darabját már sikerrel játszották a kampusz akkoriban igen felkapottnak számító magánszínházában, ám az elkövetkező évek a látszólagos és gyorsan jött siker dacára is döntő változásokat hoztak az életében. 1924-ig bezárólag alig-alig tudta pénzzé tenni a darabjait, leginkább azért, mert azok félelmetes hossza miatt senki sem mert kockáztatni velük, egy 5-6 órás színházi előadásnak még abban a korban sem lett volna értelme. Wolfe tisztában volt saját, mondhatni dagályos, de mondjuk inkább, hogy kínosan precíz stílusával, ami alkalmasabbnak tűnt szépirodalmi művek alkotására, semmint drámaírásra, ám a váltás végső elhatározása csupán átfogó európai utazásainak tükrében született meg benne.

Anglia, Franciaország, Olaszország és Svájc érintésével tért csak haza 1925-ben, egy még mindig ifjú titán, aki látszólag valami olyasmit hozott magával az öreg kontinensről, mely illeszkedett Hemingway, Steinbeck, Fitzgerald, vagy John Dos Passos témáihoz, ám megőrzött valamit a nagy elődök, Mark Twain, vagy Charles Dickens erejéből is.

Thomas Wolfe (1900-1938)

Könnyű lenne Wolfe-ot is az elveszett nemzedék jeles tagjai közé sorolni, de valójában nem tartozott közéjük, noha azt a típusú társadalmi kiábrándultságot, mely olyannyira egyedivé tette pl. A nagy Gatsby-t, vagy Hemingway Fiestáját, kétségkívül magán hordozta, de mégis jóval közelebbről, és jóval bensőségesebb módon volt képes mindezt az amerikai hétköznapok világán át prezentálni. Szokás mondani, hogy Wolfe-nak egyetlen irodalmi témája volt: saját maga, és ez nem túlzás. Szinte minden, amit valaha leírt, vele is megtörtént, saját története volt, saját életének eseményeire reflektált, a főszereplője mögött ő maga, mellékszereplői mögött pedig rokonai és barátai bújtak meg; éppen ezért erről a világról Wolfe olyan mélységben volt képes értekezni, mely addig példátlan volt az amerikai irodalomban. Ugyanakkor épp ezért, Wolfe-ot a kritika több helyütt ma sem tekinti „teljes értékű” írónak, ha lehet így fogalmazni.

Mikor az első regénye, a Nézz vissza, angyal! kéziratával megkereste azt a Maxwell Perkinst, aki korábban Fitzgerald és Hemingway munkáinak szerkesztésével szerzett hírnevet magának, az 1100 oldalra rúgó, példátlanul hosszú kézirat végül hónapokat vett igénybe, míg a nagyközönség számára is olvasható, és főleg befogadható formát öltött.

Wolfe-nak kétségkívül szüksége volt egy élesszemű szerkesztőre, és Perkinsben nem csupán munkatársra, de barátra, és egyfajta apaképre is lelt, arra az apáéra, aki gyermekként nem lehetett ott mellette, mert minden idejét a vállalkozása ügyeinek intézése kötötte le. A mű végül 11 nappal az 1929-es világválság kirobbanása előtt jelent meg, és talán épp amiatt kétségkívül sikeresnek bizonyult, és jól is fogyott, végül kevesebb figyelmet kapott, mint talán megérdemelte volna. F. Scott Fitzgerald akkoriban épp neje, Zelda mentális problémáival törődött, és egyetlen szót sem bírt leírni, Hemingway pedig előbb azt mondta a műről, hogy a szerzője kétségkívül meg van győződve saját fontosságáról, ám abban mindketten egyetértettek, hogy valami különleges került ki a Scribner kiadó műhelyéből.

Az időről és a folyóról első kiadása

Wolfe a következőkben még tovább merészkedett, Az időről és a folyóról című második művének kéziratát állítólag hatalmas faládákban, talicskán tolták be Perkins irodájába, mely hangulatában és hosszában is leginkább csak Marcel Proust főművéhez, Az eltűnt idő nyomában című eposzhoz volt hasonlítható, és több mint egymillió szóra rúgott. Perkins, Wolfe-al kiegészülve vasmarokkal fogott hozzá a szerkesztéshez, gazdasági szempontokat is szem előtt tartva mindenképpen egy kötetre akarta csökkenteni az anyag hosszát. A közös munka kilenc teles hónapig tartott, ám az 1935-ben megjelenő regény osztatlan kritikai sikert aratott, és alig néhány hét alatt 35 ezer példányban kelt el, az év legjobban fogyó amerikai művévé vált, a kritikusok pedig egyenesen Walt Whitmanhez, és James Joyce-hoz hasonlították a szerzőt.

Hogy Wolfe-ról manapság annak ellenére beszél keveset az irodalmi kánon kortársaival ellentétben, annak talán egyik oka épp a Perkins-szel való különös munkakapcsolata volt, mert hiába a siker és a dicsérő szavak, sokan úgy vélik, a művek a szerkesztő nélkül sosem kerültek volna nyomdába, ugyanakkor a szigorral irányított szerkesztési folyamat miatt ezek legalább akkora részben Perkins munkái, mint Wolfe-é, ami problémássá teszi az utókor számára a megítélésüket. Talán maga a szerző is érezte a problémát, mert Az időről és a folyóról megjelenése után nem sokkal – ahogy azt Hemingway korábban megjósolta – Wolfe átigazolt a Harper & Brothers kiadóhoz. 1938-ban Wolfe ismét egy egymillió szavas kéziratot nyújtott be, ezúttal már új szerkesztőjének, Edward Aswellnek, ám a mű szerkesztési folyamatát már nem érhette meg. Nyugati-parti utazása során Seattle-ben tüdőgyulladást kapott, és kórházba került.

A vizsgálatok tuberkulózist állapítottak meg, és Wolfe-ot átszállították a baltimore-i Johns Hopkinsba, de oda már magatehetetlen állapotban érkezett meg. A betegség megtámadta a központi idegrendszert, és agyhártyagyulladást okozott. Az amerikai próza egyik legnagyobb reménysége többé nem ébredt fel a kómából, és 18 nappal a 38. születésnapja előtt elhunyt. Seattle-ben, még mielőtt a betegség végleg felemésztette volna, tisztában lévén azzal, hogy eljött az ő ideje, utolsó tettei közt levelet írt egykori szerkesztőjének, barátjának, és pótapjának, Maxwell Perkins-nek, tulajdonképpen bocsánatot kérve azért, hogy kapcsolatuk megromlott az utóbbi időben.

Wolfe halálakor a legnagyobb napok, köztük a The New York Times közölt róla terjedelmes nekrológot, kortársai és riválisai emlékeztek meg róla, köztük Hemingway, Steinbeck, Fitzgerald és Faulkner, utóbbi egyenesen úgy fogalmazott, Wolfe-nak megvolt a lehetősége, hogy mindannyiuknál magasabbra emelkedjen.

Wolfe amerikai utazgatásai során a Yellowstone Nemzeti Parkban

Wolfe irodalmi hagyatékában két teljes regény, számos töredék, és kiadatlan novella maradt, melyek napvilágot láttak az elkövetkező években. 2000-ig bezárólag több mint másfél tucat posztumusz kötet jelent meg a nevével, a kiadója közreadta magánleveleit, esszéit, korai drámáit, és persze két első regénye is számos felújított kiadást ért meg. David Herbert Donald 1988-ban Pulitzer-díjat nyert Wolfe-életrajzával, ám furcsamód megítélése máig meglehetősen kettős, legtöbbször kimarad az amerikai klasszikus prózát népszerűsítő kiadványokból, már réges-rég nem emlegetik egy lapon Hemingway-jel, vagy Faulknerrel, sőt, még e szerzők is változtattak az íróhoz való hozzáállásukon évekkel annak halála után. Faulkner azt mondta, Wolfe művei olyanok, mint az elefánt, amelyik táncolni akart, Hemingway szerint pedig nem többek felfújt képregényeknél. Persze, ismerve többek közt az ő kettősük legendás szembenállását, ezeket a nyilatkozatokat akár reklámfogásnak is tekinthetjük, mégis egész érdekes képet fest Wolfe munkásságának utóéletéről.

Akárhogy is, a beatnemzedék idején Wolfe ismét népszerűvé vált, Allen Ginsberg, William S. Borroughs, és a beat pápájának tartott Jack Kerouac is elismeréssel adózott neki, Hunter S. Thompson vagy Ray Bradbury szintén legnagyobb hatásaként említette, Sinclair Lewis pedig, az első amerikai irodalmi Nobel-díjas író már a díj átvétele után 1930-ban kiadott sajtónyilatkozatában is megemlítette, hogy szerinte Wolfe lehet a következő író, aki ott állhat majd a stockholmi díjátadón,

és haláláig kitartott amellett, hogy alakjában az amerikai próza legnagyobb tehetségét tisztelhetjük. Wolfe művei manapság már kétségkívül nehézkesen olvashatóak, rendkívül tömény, talán túlságosan is részletes olvasmányt nyújtanak, ám lenyűgöző érzékenységről tesznek tanúbizonyságot, ahogy a leghétköznapibb élményekről írnak, melyekben talán egy kicsit még mindig megtalálhatjuk magunkat mi is, hisz Wolfe csak arról írt, amit átélt, és amit mi is átélünk, nap, mint nap.