Írók kontroll alatt – 5 legendás szerkesztő, akik gatyába rázták a világirodalom remekeit

Filmes szakemberek generációi erősítik meg a tézist, miszerint az igazi remekmű nem a kamera előtt, hanem később, a vágószobában születik, és ahogy egy rossz filmet a vágás képes megmenteni, úgy el is ronthat. Nincs ez másként az irodalom területén sem, egy regénnyel az igazi munka csak akkor kezdődik, mikor az író befejezi, és a szerkesztő a kezébe veszi. És, ahogy a filmek esetében, úgy az irodalomban is igaz a mondás, egy jó szerkesztő bizony aranyat ér, hiszen az ő kezében, az íróval együttműködve születik általában az igazi remekmű.

Az irodalom XX. századi története telis-tele van remekművekkel, ugyanakkor mi olvasók kizárólag az írókat emlegetjük, dicsérjük Hemingwayt, Fitzgeraldot, Joseph Hellert, vagy Toni Morrisont, azonban nem véletlen, hogy még a legnagyobb írók is műveik köszönetnyilvánításában pályafutásuk során legalább egyszer megemlékeznek saját szerkesztőikről, mondván, nélkülük az újabb remekmű soha nem jöhetett volna létre. És valóban, egy élesszemű szerkesztő pontosan érzi az arányokat, tudja, hol kell húzni a szövegen, hol kell átírni, hol kell hozzátoldani, a sors iróniája azonban, hogy bár elévülhetetlen érdemeik vannak a világirodalom legnagyobb klasszikusainak születésében, nevüket mégis elenyészően kevesen ismerik. Ezen igyekszünk most némileg változtatni.

Maxwell Perkins

Listánk kétségkívül talán leghíresebb tagjával kezdünk, az 1884-ben született Perkins az amerikai elveszett nemzedék fénykorának egyik leghíresebb irodalmi szerkesztője volt a Charles Scribner Son’s kiadónál, ahol három, később az irodalomra elképesztő hatást kifejtő szerzővel dolgozott együtt. Ők F. Scott Fitzgerald, Ernest Hemingway, és Thomas Wolfe. Perkins szerkesztette kiadás alá Fitzgerald legendás művét, A nagy Gatsbyt, de Hemingway első két regényét, a Fiesta, avagy a nap is felkel, illetve a Búcsú a fegyverektől című műveken is dolgozott, ám karrierje kétségtelenül legnagyobb kihívása elé mégis a fiatal zseni, Thomas Wolfe állította.

A William Faulkner által csak minden idők legnagyobb amerikai írójának titulált, mindössze 38 évet élt, és kissé furcsa viselkedésű szómágushoz Perkinst az évek során mély barátság fűzte, ráadásul, ahogy arról a szerkesztő meg is emlékezett, ez volt pályafutása legnagyobb kihívása is egyben. Wolfe, aki gyakorlatilag saját életét vetette papírra, gyönyörűen, ám elképesztően dagályosan fogalmazott, első kéziratából – mely később Nézz vissza, angyal címen jelent meg, és lett világsiker – közel 300 oldalt húzatott ki vele Perkins, míg állítólag második regénye – Az időről és a folyóról című remek – eredeti kézirata olyan hosszúra nyúlt, hogy három talicskán tudták csak betolni a szerkesztő irodájába. Perkins fedezte fel később James Jones-t, ő vette rá, hogy írja meg a Most és mindörökké című háborús regényét, Ernest Hemingway pedig többek közt neki ajánlotta Az öreg halász és a tengert.

Perkins és Ernest Hemingway

Gordon Lish

Lish idén februárban töltötte be a 84. életévét, és bár már régóta nem aktív, ő volt többek közt az egyik első olyan szerkesztő, aki egyaránt részt vett a klasszikus amerikai irodalom ápolásában, és a posztmodern felfuttatásában is. Egyik nagy üdvöskéje a népszerű drámaíró, Raymond Carver volt, de részt vett 1961 és 1965 között a Genesis West magazin szerkesztésében is, ahol többek közt az ő unszolására olyan későbbi kiválóságok kaptak megjelenései lehetőséget, mint a Száll a kakukk fészkére írója, Ken Kesey, vagy a beat irodalom fenegyereke, Jack Kerouac. 1969 végén aztán Lish New Yorkba költözött, és az Esquire magazin kezdte foglalkoztatni, Lish pedig ekkoriban kezdett némileg agresszívebben viszonyulni a szerzőihez.

Később sokan felhozták neki, hogy túlságosan nagy mértékben folyt bele a művek szerkesztésébe, melyet egyesek szerint leginkább Raymond Carver Miről beszélünk, amikor a szerelemről beszélünk? című munkája sínylett meg, mely bár így is legendás darab, sok irodalomkritikus kételkedik abban, hogy maga a szerző ebben formában elégedett volt vele. Lish ettől még szakmája kiemelkedő alakjává vált, az Esquire szolgálatában megjelenéshez segítette többek közt a ma élő egyik legnagyobb, amerikai regényírót, Don DeLillo-t, de különböző időszakos kiadványokban lehetővé tette külföldi szerzők amerikai megjelenéseit is, így debütált többek közt a tengerentúlon Milan Kundera, és Vladimir Nabokov is.

Raymond Carver és Lish (jobbra)

Rufus Wilmot Griswold

Griswold egy egészen érdekes színfolt ezen a listán, hiszen többek közt egyfelől neki köszönhető Edgar Allan Poe máig tartó elképesztő népszerűsége, ugyanakkor céljai a legkevésbé sem voltak tiszták. Tudniillik életükben Poe és Griswold szívből gyűlölte egymást, ahol csak lehetett, az újságok hasábjain igyekeztek támadni, és a lehető legrosszabb fényben feltüntetni a másikat, sőt, egy alkalommal még egy Frances Sargent Osgood nevű férjes asszony kegyein is hajba kaptak. A gyűlölet kitartott egészen Poe 1849-es haláláig, a hír bejelentése utáni napon pedig a kárörvendő Griswold a New York Tribune-ben közreadott egy meglehetősen rosszindulatú nekrológot, amiben gyakorlatilag azt írta, Poe meghalt, és senkinek sem fog hiányozni.

Ennek ellenére Poe alakja valamiféle rögeszmévé válhatott Griswold számára, hiszen, amint tudta, megszerezte az egész életében nélkülözésben élő író irodalmi hagyatéka gondozásának jogát. Mindez a XIX. század közepén még meglehetősen gyenge jogi szabályozási alapokon nyugodott, ezt a kiskaput használta ki Griswold, aki úgy vélte, ez kiváló lehetőséget teremt neki, hogy lépten-nyomon belerúgjon Poe életművébe. A számtalan cikk, és kritika, melyeket ezután publikált azonban épp ellentétes hatást fejtett ki. Egyre több ember figyelmét hívta fel erre a rövid életű, és különleges hangú zsenire, így gyakorlatilag neki is köszönhető, hogy Poe-t manapság Herman Melville és Mark Twain mellett a legnagyobb hatású klasszikus, amerikai íróként emlegetik.

Rufus Wilmot Griswold

Robert Gottlieb

A zsidó születésű Gottlieb tősgyökeres New Yorkinak számít, ő volt az, aki világosan megfogalmazta, hogy semmi szükség rá, hogy egy szerkesztőt piedesztálra emeljenek, hiszen akkor végzi jól a munkáját, ha az észrevehetetlen marad a kész művön. Márpedig Gottlieb kétségtelenül tudta, miről beszél, hiszen többek közt ő szerkesztette kiadásra minden idők egyik legfontosabb háborús és háborúellenes művét, Joseph Hellertől A 22-es csapdáját, de megjelenéshez segítette az akkor még az MI6 alkalmazásában álló hírszerző tisztet, John Le Carrét is, sőt, később az irodalmi Nobel-díjjal is kitüntetett Toni Morrison szerkesztője is volt. Gottlieb a pályafutását olyan nagy kiadóknál töltötte, mint a Simon & Schuster, vagy az Alfred A. Knopf, aztán 1987-ben a New Yorker magazin hívta magához.

Gottlieb véleményére a mai napig sokat ad a szakma, hiába töltötte már be a 88. életévét, továbbra is közreműködik az olyan népszerű könyves toplisták összeállításában, mint amilyen a The New York Times, és a New Yorker listája, vagy épp a The New York Books of Review. Több, mint hatvan éves pályafutása alatt a fentieken túl olyanokat szerkesztett, mint Katharine Hepburn, Ray Bradbury, Elia Kazan, Bob Dylan, Paul Simon, vagy épp Bill Clinton, és ő volt az is, aki éveket szentelt arra, hogy egységes művé faragja a mindössze 27 éves Michael Crichton, a Jurassic Park írójának első regényét, Az Androméda-törzset is 1969-ben, mellyel gyakorlatilag új műfaj, a techno-thriller születését segítette elő.

Bill Clinton és Robert Gottlieb

Michael Pietsch

Listánk talán leginkább ismeretlen neve, aki ellenben a posztmodern talán egyik legjelentősebb művének, a fiatalon öngyilkosságot elkövetett David Foster Wallace Végtelen tréfájának megszületésében szerzett elévülhetetlen érdemeket. Wallace műve nemzedéke Ulyssese, a több, mint ezer oldalas, 21 ezer szóból álló szókinccsel bíró kultikus mű afféle hiperrealista lenyomata az ezredfordulós Amerikának, amit nem hiába reklámoztak azzal a szöveggel „Elég vagy ehhez, Olvasó?”. Pietsch rendkívül szorosan együttműködött Wallace-al a mű keletkezése során, gyakorlatilag, ha a szerző kérte, soronként adott visszajelzést a haladásról, mígnem kettejük közt igazi barátság szövődött, így mikor Wallace 2008-ban öngyilkosságot követett el, Pietsch lett az irodalmi hagyaték gondozója.

Nem volt könnyű dolga, Wallace ugyanis az esetek túlnyomó többségében nem volt éppen fegyelmezett regényíró, amit többek közt súlyosbodó depressziója sem segített, ugyanakkor Pietsch tudott róla, hogy halálakor is utolsó művén, a később A sápadt király címen 2011-ben megjelent regényen dolgozott. Pietsch érdeme, hogy a töredékes kéziratok alapján a művet Wallace végakarata szerint kiadásra kész állapotúra formálta, mely aztán megjelenése utáni évben bekerült a Pulitzer-díj döntősei közé is. Ahogy Pietsch fogalmazott, a Wallace-val való közös munkabarátság volt az egyik legfelemelőbb, és legörömtelibb dolog a szakmai és magánéletében egyaránt.

David Foster Wallace egy dedikáláson

Kapcsolódó cikkek

Bezárt az Ectopolis Magazin!

4,5 év működés után az oldal nem frissül tovább.

A csütörtöki nyomozóklub és az eltűnt hulla rejtélye – Könyvkritika

A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat

Irene Vallejo szerint a jövő útjai a múltba vezetnek – Könyvkritika

Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.

Fontos vagyok, tehát vagyok, avagy a kreatív írás művészete – Könyvkritika

Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.