Kovács Krisztián
2020. október 21. | Becsült olvasási idő: 7 perc

Jack Kerouac, a beat pápája, és a művész hobó, aki csak szabad akart lenni

Feltörni kívánó újító, örök elégedetlen lázadó, a szabadságvágy kísérletezője, az irodalom fenegyereke, a „beatnemzedék” atyja és királya, a második elveszett amerikai nemzedék szóvivője, a popkultúra ikonja, akit egyaránt tisztelt Bob Dylan, Jim Morrison és a The Rolling Stones egész tagsága, aki egyesek szerint megújította a kísérleti próza irodalmi nyelvét, mások szerint több kárt tett a szépirodalom törekvéseiben, mint J. D. Salinger Zabhegyezője, mégis, évtizedekkel halála után is emelgetjük a nevét. Immáron 51 éve, hogy eltávozott közülünk Jack Kerouac.

Gimnazista koromban, mikor egy vidéki kisváros lakójaként vagy száz kilométerre volt az első elérhető antikvárium, az online rendelés pedig még gyerekcipőben járt, hetekbe is beletelt, míg egy-egy csomaghoz hozzájutott az ember. Az egyik ilyen pakk éppen ezért több tucat kötetet tartalmazott, melyben ugyanúgy jelen volt Ernest Hemingway, mint Kassák Lajos, az egyik leginkább várt darabot mégis egy Jack Kerouac nevű író egyszerűen Úton címet viselő kötete jelentette. A helyét nehezen találó, túlérzékeny gimnazistaként Kerouac hangja, nyelvezete és mondanivalója üstökösként csapódott az életembe.

Jack Kerouac (1922-1969)

Gyökértelen utazó

József Attila kapcsán néhány héttel ezelőtt azt írtam, gyermekként nem ismerhette meg, milyen gyökeret ereszteni, így felnőtt fejjel ő is képtelen volt mindezt megtenni. Ha nála igaz volt a gyökértelenség, akkor Jack Kerouac esetében hatványozottan igaz, ugyanakkor egészen más kiindulás jellemzi a beatnemzedék atyjának életpályáját. Kerouac mindössze hat évesen tanult meg angolul, addig anyanyelvén, franciául beszélt családjával, korai élete pedig messze nem azt a megragadni képtelen, örökké elégedetlen, és a társadalmi szabályok alól önmagát kiszabadítani és mentesíteni vágyakozó későbbi írót vetítette előre.

Kerouac jóképű, jó testalkatú fiatal férfi volt, az iskolai amerikai futball-csapat sztárjátékosa, zsíros sportösztöndíj várományos, és nyertes, a rendkívül jól csengő Columbia Egyetem tanulója, és az egyetemi Columbia Daily Spectator című lap újságírója, ám ez a fiatal srác alighanem mindig is érezte legbelül, hogy a tisztes amerikai felnőttlét, melyet addigi előmenetele előrevetített, nem neki való, így miután eltörte a lábát, a felépülése után pedig edzője nem tette vissza a csapatba, sportösztöndíját nem tudta meghosszabbítani, végül otthagyta a Columbiát.

Nem sokkal később, miközben New Yorkban, az Upper West Side-on élt barátnőjével, megismerkedett egy bizonyos Allen Ginsberggel, és William S. Burroughs-al, a találkozások pedig végleg eldöntötték, hogy Kerouac sosem lesz az a hétköznapi figura, akit a társadalom elvárt volna tőle.

„Szerettem volna, ha van egy zsákom, amiben benne van minden, ami ahhoz kell, hogy aludjak, ellakjak, egyek, főzzek, vagyis egy szabályos konyhát és hálószobát akartam a hátamon cipelni, és el akartam menni valahová, ahol tökéletesen egyedül vagyok, ahol belenézhetek az elmém ürességébe, ahol egyformán távol lehetek minden ideától.” – mondta később.

Az iskolai amerikaifutball-csapat sztárjátékosaként

A „spontán próza”, mely nem is volt annyira spontán

1950 és 1956 között Kerouac folyamatosan alkotott, miután megjelentetett egy erősen Thomas Wolfe-ízű első regényt, a The Town and the City-t, mely gyakorlatilag visszhang nélkül maradt. Ekkoriban kezdett kísérletezni az általa csak spontán prózának nevezett írástechnikával, mely gyakorlatilag egy papírra vetett, szabályoktól mentes, lüktető szövegfolyamot jelentett, ahogy ő maga hivatkozott rá, mintha a jazz bebop stílusának ütemét követné az írás. A módszer az 1956-ban megjelent Úton című önéletrajzi ihletésű regényben tetézett, és hamar mintegy legendává érett, a receptért pedig még olyanok is sorba álltak volna, mint a fentebb említett Allen Ginsberg.

Ma már köztudomású gyakorlatilag, hogy Kerouac – bár jellemrajzából nem erre következtetnénk – némileg tudatosan épített mítoszt saját módszere köré, mégpedig úgy, hogy a legtöbbször mást mondott a saját írásáról, mint ahogy valójában írt. Eleve felvetődik a kérdés, vajon ha az Úton kézirata spontán próza, akkor miért egy közel hat éves periódus során keletkezett? Akik személyesen is ismerték, mint pl. Carolyn Cassady (a beat generáció neves alakja, és Kerouac jóbarátjának Neal Cassadynek első felesége) többször is elmondta az író halála után, hogy Kerouac a szeme láttára írta át, szerkesztette, újraírta saját műveit, sokszor saját sugallatára, máskor a kiadók határozott kérésére.

Bárhogy is történt, Kerouac műveinek többségében így is tökéletesen elhiteti az olvasóval, hogy gyakorlatilag az egész mű egy több száz oldalon át gördülő összetett mondat, mintha csak egy jó pohár bor mellett mesélne kalandozásairól, drog és alkohol hatása alatti látomásairól, vagy egyszerűen csak a világ működéséről alkotott véleményét részletezné.

„Életem egy hatalmas lángoló üres lap, és megtehetek bármit, amit csak akarok.” – mondta egyszer, és ezzel tökéletesen össze is foglalta mondandóját, mely tökéletes összhangban állt saját életével.

Kerouac utazásai közben

Egzisztenciális csúcspont, magánéleti mélypont

Kerouac számtalan munkát elvállalt, dolgozott vasutasként, építőmunkásként, ám mindvégig egyetlen szent cél lebegett a szeme előtt: „Revelációkat akarok papírra vetni, és nem buta sztorikat írni, kizárólag a pénzért.” Ennek az elhatározásának némileg persze ellentmondanak a pályatársak későbbi beszámolói, az viszont tény, hogy első jelentős műve keletkezése még valóban annak a spontán prózának a szellemében fogant, melynek Kerouac feltalálója és úttörője is volt egyben. Az Egyesült Államokban és Mexikóban tett kalandozásait, csavargásait végül egy 36 méter hosszú összeragasztott papírcsíkra írta meg, a szedett-vedett, némileg központozás nélküli szöveget végül 20 nap alatt öntötte végleges formába.

Hat évvel később, 1957-ben végül napvilágot látott az Úton, Kerouac törekvéseinek és írói arcának teljes repertoárjával és eszköztárával, világának színtiszta esszenciáját adva, és hamar megtalálta a közönséget szabadszájú, szabadságot kereső mentalitásával. Az 1950-es évek Joseph McCarthy szenátor, és az általa kezdeményezett kommunistüldözések időszaka volt, olyan sötét évek, amikor a politikai paranoia tort ült a társadalom felett, így nem csoda, hogy ahogy tíz évvel korábban J. D. Salinger Zabhegyezője a második világháborúban kifáradt és útját kereső nemzetet, úgy az Úton a láthatatlan elnyomásban, és gyanakvásban élő társadalmat sokkolta őszinte soraival. És nem csak ennyit tett. Az 1950-es évek vége felé kibontakozó polgárjogi mozgalmak már csírájukban magukévá tették Kerouac mondanivalóját, és ahogy Salinger esetében, műve ezúttal is egyértelműen túlnőtt szerzőjén.

Az Úton a hippimozgalom Bibliája lett, és bár az író nem különösebben lelkesedett értük, nem tudta meggátolni, hogy műve elinduljon a halhatatlanság felé.

Kerouac csillaga végérvényesen megérkezett oda, ahol a mai napig is csillog, a korai amerikai posztmodern elitjébe. Az írót meghívták televíziós műsorokba, nyilvános felolvasásokra, dedikálásokra, olvasói találkozókra, ám ő maga volt az, aki mindezt a legkevésbé élvezte. Egyre kevesebbet mozdult ki, egyre többet ült otthon egymagában és írt, végeláthatatlanul. Ezekben az években született gyakorlatilag teljes életműve, a Dharma hobók, a Művésztelep, a Cody látomásai, A pusztulás angyalai és a Magányos utazó is, melyek mind kibővítették ugyan írói hangját, ám tulajdonképpen mindvégig ugyanarról meséltek, mint az Úton.

Legjobb barátjával, Allen Ginsberggel

A csavargó öröksége

Kerouac utolsó évei – melyekről a 40-es éveit taposó, sikeres és sármos írót látva senki sem gondolta volna, hogy az utolsó – mintha egyfajta belső útkeresés jegyében teltek volna. Édesanyjától örökölt érdeklődésének itt engedett teret, megismerkedett a miszticizmus, és a zen buddhizmus tanaival, gyakorlatilag mondhatjuk, hogy új irányban folytatta az önmagában tett végtelen utazását, ám mindez is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy képes legyen leszámolni súlyos függőségeivel. Kerouac szerette az alkoholt, a benzedrint, vagy épp a kávét, úgy tartotta ezek az eszközök tudatának elrejtett dimenziót is képesek előhívni, ezáltal művei minden korábbinál tisztábbak lehetnek.

1969. október 21-én végül olyan estére indult, amilyet az élete és felfogása megkövetelt. Italozott, táncolt, énekelt, aztán ittasan hazaindult, és mikor elfáradt, lefeküdt a közeli réten, hogy kialudja magát. A szervezete reggelre feladta az alkohol elleni küzdelmet, és belehalt a mérgezés okozta belső vérzésbe. Mindössze 47 földi éve, és alig több, mint tíz éves írói pályafutása azonban örökre nyomott hagyott az amerikai irodalomban, és a popkultúrában egyaránt. Az olyan kiválóságok, mint Richard Brautigan, Ken Kesey, David Foster Wallace, Cormac McCarthy vagy Thomas Pynchon mind-mind merítettek Kerouac életfelfogásából, írói eszköztárából, az Úton pedig a mai napig az egyik leghatásosabb regény a szabadságvágy mellett, mely életre hívta a beatkorszak olyan maradandó filmjeit, mint amilyen többek közt a Szelíd motorosok.