Kovács Krisztián
2019. július 22. | Becsült olvasási idő: 7 perc

József Attila, a neurotikus zseni, akiből a század egyik legnagyobb költője vált

Idestova 82 évvel ezelőtt egy beteges külsejű, lesoványodott fiatalember egy átlagos nap végén a balatonszárszói vasútállomás felé tartott, utolsó, végzetes útjára. Alig 30 évvel később egész zavaros és ellentmondásos életének összes kimondott és kimondatlan törekvése révbe ért, nevét már egy ország ismeri, születésének napját, április 11-ét pedig a Magyar Költészet Napjának nyilvánítják. József Attila kétségtelenül a XX. századi történelem, és a teljes magyar irodalmi paletta egyik leghangsúlyosabb, és legtehetségesebb költőegyénisége volt, noha életpályája minden, csak nem egy olyan szilárd talaj, mely erre determinálta volna.

Vagy mégis? József Attila mindössze 32 évnyi földi pályafutása valami olyasmi esszenciáját adta egy költő létének, mellyel a legtöbb laikus manapság is azonosítja a művészlétet: szegénység, nélkülözés, lázadás, identitásválságok, tudatmódosítók, személyiség- és magatartászavarok, korai halál, és a mindezekből és a földöntúli tehetségből táplálkozó zsenialitás, mely minden versének minden egyes során belengi, és mely legmélyen a világirodalom olyan halhatatlan klasszikusaival rokonítható, mint amilyen Edgar Allen Poe is volt.

József Attila (1905-1937)

Egy életnyi válság

József Attila sorsa gyermekkorától kezdve nem volt egyedi, viszont tökéletes lenyomata a századfordulót követő évek magyar valóságának. A költözködések, a csonka család, a mélyszegénységben töltött évek, melyeknek hála kis híján a fiú számára még az elemi iskola elvégzése sem lehetett egyértelmű, no, nem tehetsége folytán, hanem mert iskola helyett rikkancsként, vagy épp fizikai munkásként kellett besegítenie a családnak, zsírért és kenyérért sorba állnia, vagy épp éjjel a várost járva azt lesni, mi az, ami mozdítható, meglovasítható, és vélhetően pénzé tehető a budapesti utcákon.

Ilyen alapozás, a szeretet, vagy épp a biztos emberi pontok nélküli felnövéstörténet nem csoda, ha megállíthatatlan lelki folyamatokat indukált a fiatalembernél, aki nem csupán a regnáló rendszer, a különböző politikai ideológiák, de az emberi lélek legmélyebb bugyrait is megismerte abban a korban, mely jó esetben a felhőtlen játékról, és a tanulásról szól. Ez a folyamat pedig egészen haláláig kitartott, folyamatosan súlyosbodva, magával vonva azokat a lélektani következményeket, melyek nyughatatlan természetet, és kritikus hozzáállást szültek a kialakulóban lévő személyiségzavar leple alatt.

József Attila (1905-1937)

A nagy találkozások

József Attila esetében a zsigereiben rejtező költő léte elvitathatatlan ténnyé alakult már gimnazista éveire, hiszen mindössze 17 évesen már közreadja Távol zongora mellett és Ősapám című verseit, és még ugyanebben az évben megjelenik első verseskötete is, a Szépség koldusa, 300 példányban. A kötet megjelenésének szorgalmazása egyértelműen Juhász Gyula, a magyarság sorsának egyik legkifejezőbb ismerőjének köszönhető, aki talán saját hányatott, pesszimizmusban telt életének ikerpárját láthatta a fiatal József Attilában, és innentől Juhász Gyula öngyilkosságáig tartották is a kapcsolatot.

József Attila életét, költői hitvallását egyébként is meghatározták a nagy találkozások, amennyiben pedig olvassuk barátai, ismerősei táborának jelentős hosszúságú névsorát, eltöprengünk rajta, vajon egy feltörekvő művész várhatott-e ennél többet a pályától? József Attila, bár háttere, és lelkiállapota talán nem engedte láttatni vele, de valójában a magyar irodalmi elit legsűrűbb és legbefolyásosabb környezetébe került. Évről-évre olyanok társaságában bukkant fel, mint Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc, Ignótus Pál, Móra Ferenc, Kassák Lajos, Déry Tibor, Móricz Zsigmond, Karinthy Frigyes, Bartók Béla, de találkozott többek közt a Magyarországra látogató Thomas Mannal is. (Az akkorra már irodalmi Nobel-díjas író állítólag igen ellenszenvesnek találta József Attilát, verseit pedig gyengének.)

József Attila (1905-1937)

Aki ment a maga feje után

József Attilának sosem esett nehezére verseiben vállalni olykor meglehetősen sarkos véleményét. Tiszta szívvel című verse után pl. Horger Antal azonnal eltanácsolta a tanári pályától, még életében több per indult ellene ellenséges hangulatú költeményeinek hatására, amikor pedig pályatársai véleménynyilvánítása nem tetszett neki, meggondolatlan sorokkal bántotta meg őket. Megnyilvánulásaival meglehetősen hűen tükröződik annak a fiatal fiúnak a képe, akinek gyermekkora a szülői nevelés olyan alapvető tanításai nélkül telt, mint a tetteink következményeinek mérlegelése. Való igaz, József Attilát nem a szülők, nem az iskola tanította. Ő saját neveltetését az életből merítette, abból az életből, mely igen kegyetlenül elbánt vele.

Teljesen mindegy, hogy egykori gyámjáról, sógoráról és pártfogójáról, Makai Ödön ügyvédről, vagy az őt szakmailag támogató Babits Mihályról volt szó, József Attila nem rejtette véka alá a véleményét, melyek alapján már kezd kirajzolódni előttünk annak a meglehetősen hányatott sorsú, és ebből fakadóan rettentően nehéz természetű embernek a képe, akit a háttérben, lelke legmélyén az egyre inkább elhatalmasodó személyiségzavar, és depresszió mozgat. Ez már csupán betetőzése annak a sorsnak, amit e rövid élet kirótt rá, és éppen ennek köszönhető az is, hogy soha, sehol nem találta a helyét a világban, pedig megfordult Bécsben, Párizsban (ugyanakkor, mikor az amerikai elveszett nemzedék, Hemingway, Fitzgerald, John Dos Passos, vagy Gertrude Stein), Szegeden és Budapesten is számtalan helyen, de ahogy ő maga gyökér nélkül élte gyermekkorát, felnőttként sem volt képes gyökeret ereszteni.

József Attila (1905-1937)

Egy fals diagnózis

József Attila 1934 táján kezdte még útját a végzetes balatonszárszói tragédia felé. Ekkoriban ért véget meglehetősen ellentmondásos élettársi kapcsolata Szántó Judittal, egy évvel később pedig megismerkedett Gyömrői Edittel, aki a költő pszichológiai kezelését végezte. A még mindig csak 29 éves fiatalember, aki világéletében meg nem értettnek érezte magát, akinek minden kapcsolata széthullott, mert nem találta a közös hangot környezetével, a pszichoanalízisen keresztül végre találkozott valakivel, akinél megértő fülekre lelt. Más kérdés, hogy Gyömrői megértése nem kölcsönös rokonszenvből, mindössze hivatástudatból fakadt, és még így is elkövetett egy végzetes hibát. Félrediagnosztizálta a labilis lelkiállapotú költőt.

Manapság már kijelenthető, hogy József Attila borderline személyiségzavarban szenvedett, Gyömrői azonban skizofréniát állapított meg nála, a tapasztalatlan kezelés hatására pedig depresszióba süllyesztette páciensét, aki egy alkalommal késsel is rátámadt. 1936-os Nagyon fáj című kötete már egy véglegesen meghasonlott költő utolsó segélykiáltása az egyetlen formában, melyben valaha is otthon érezte magát: a költészet nyelvén. Az év végén teljes idegösszeroppanással került a Siesta Szanatóriumba, onnan pedig családjához, Balatonszárszóra, a vidéki levegő és a rokonok közelségének lehetséges nyugtató hatása alá.

József Attila (1905-1937)

Csupa jó hír a halál előtt

Ha fentebb azt írtam, sokan kezüket-lábukat törték volna érte, ha abban a közegben mozoghattak volna, mint József Attila, életét látva nem kell csodálkoznunk, hogy a költő képtelen volt mindezt értékelni. Senki sem tanította meg rá, hogy kell csinálni. Ugyanez igaz a halála előtti napra, akkor ugyanis a Szép Szó gyakorlatilag teljes vezérkara látogatta meg balatonszárszói pihenésén, és számtalan jó hírrel szolgáltak a számára: egyrészt tisztességesen fizető lektori állást szereztek neki, helyet a Szép Szó szerkesztői közt, és az új verseskötetének kiadását előlegező ígéretet. Pechjére, József Attila épp nem fért be a Budapestre induló autóba. Az élet, vagy talán a sors jele lehetett ez számára, hiszen 24 órával később már nem élt.

Hogy halálát végül tragikus baleset, vagy öngyilkosság okozta, máig nem eldöntött, a lejegyzett tények fényében gondolok utóbbira. József Attila önmagát neurotikus betegnek nevezte, mély depresszió kínozta, ráadásul korábban, huszonévesen már kétszer kísérelt meg öngyilkosságot – második alkalommal lefeküdt a vasúti sínekre – és erre enged következtetni az 1934-es évben megjelent egyik legcsodálatosabb versének, az Eszméletnek utolsó versszaka is, mely így hangzik:

„Vasútnál lakom. Erre sok

vonat jön-megy és el-elnézem,

hogy’ szállnak fényes ablakok

a lengedező szösz-sötétben.

Igy iramlanak örök éjben

kivilágított nappalok

s én állok minden fülke-fényben,

én könyöklök és hallgatok.”

József Attila (1905-1937)

A József Attila-örökség

Kevés élete, és korai halála sem gátolta meg abban, hogy a magyar irodalom egyik legkomplexebb és legcsodálatosabb életművét hagyja hátra. Műveinek minden sorából árad valamiféle lenyűgöző intelligencia, a szemlélődő, és az életet megérteni igyekvő költő nézőpontja, elgondolkodtató filozófiai és lélektani áthallások, teljesen mindegy, hogy szerelmi vagy épp közösségi költészetét is vesszük górcső alá, nem hiába adóztak emléke előtt olyan kiválóságok, mint Gyurkovics Tibor, Illyés Gyula, Weöres Sándor, Faludy György, vagy Pilinszky János.

József Attila versei manapság elérhetőek már angolul, németül és lengyelül is, országszerte másféltucat helyen állítottak szobrot életművének tiszteletére, sőt, még egy kisbolygó is viseli a nevét. Versein át nem csupán azt adta át nekünk, amit érzett, és amit gondolt, de azt is, ami számára örökké elérhetetlen maradt, témái a mai napig frissek, és globálisak, mert, ahogy a legnagyobbak, úgy ő sem csupán önmagának, vagy saját korának alkotott, sokkal inkább azon túl az örökkévalóság megfoghatatlan dimenzióinak.