Kovács Krisztián
2021. szeptember 24. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Kötéltánc realitás és épelméjűség határán – Paul Auster-portré

Minden nagy író rendelkezik egy sajátságos világgal, melybe az olvasó beleszerethet, és melyet esze ágában sincs felróni neki. Őszintén, ki kérné számon a borzongást Stephen Kingen, a háborút Ernest Hemingway-en, a kispolgári lét alkonyát John Updike-on, az elborult ötleteket Kurt Vonneguton, vagy épp a részletekbe menő technológiai elemzéseket Michael Crichtonon? E színes világok az olvasó kirándulásainak kedvelt végpontjai, mégis kevés van, mely olyan izgalmas módon keveri a realitást a fantáziával, mint a brooklyni különc, Paul Auster.

Egyesek szerint Auster nem tesz más, mint újra és újra megírja ugyanazt a regényt. Ez egyfelől marhaság, másfelől a markáns képek, a jól lekövethető stílus, a visszatérő motívumok, kétlem, hogy az unalmat, vagy az önismétlést, ez esetben sokkal inkább a magasirodalom egy egészen egyedi, és utánozhatatlan epizódját jelentik. Auster ma sem más, mint fiatalon volt, a különbség csupán nüansznyi: ma ő az Egyesült Államok egyik leghíresebb írója, akit évről-évre a Nobel-díj várományosai közt emlegetnek.

A éltető elutasítás

Auster Newarkban született 1947. februárjában, középosztálybeli lengyel zsidó emigráns családba, és már 12 éves korában költészetre adta a fejét, ám még mielőtt komolyabban belemélyedt volna az irodalomba, mielőtt kialakította volna saját hangját, vagy olvasmányok terén ízlésvilágát, elkacérkodott a gondolattal, hogy rabbinak áll, ám két, megközelítőleg párhuzamos esemény végül egy életre meghatározta az útját. Egyfelől, miközben középiskolába járt, a szülei elváltak, ami visszalépést jelentett számára elhatározásától, hogy a hit szolgálatába álljon, másrészt ekkoriban akadt a kezébe egy könyvtárlátogatás során Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij világhírű regénye, a Bűn és bűnhődés, melynek katartikus hatására végül elhatározta, hogy író lesz.

Auster élénken figyelte az amerikai közéleti témákat, és a társadalmi változásokat, az egyébként is érzékeny fiatal fiú pedig eközben megismerkedett Marcel Proust, James Joyce, és Samuel Beckett világával, a modernista próza, a valósághű fikció pedig azonnal megfertőzte írói hangját.

Bár megrendelésre, és a könnyű pénzkereset reményében már viszonylag korán megírt mindössze hat hét alatt egy krimit, az végül csak a Paul Benjamin álnéven jelent meg, és még messze nem tükrözte azt a kiforrott hangot, amit ma is jól ismerünk. Auster a bűnügyi regény műfajától csak hangányit eltávolodva írta meg végül az Üvegváros című elbeszélést, egy posztmodern detektívtörténetet, melynek újszerűségére jó példa, hogy tizennégy kiadó utasította vissza, a legtöbb a történet homályos zárásának átírását követelte, ám Auster nem engedett. Az írás aztán végül 1987-ben jelent meg nyomtatásban két másik történettel együtt, és bár ekkor még Auster távol volt attól, hogy kizárólag íróként tevékenykedjen, közérthető hangja, és ezzel ellentétben álló, mégis kohézióban lévő komplex témái, és ábrázolásmódja új iskolát teremtett.

Auster az egyik legkiemelkedőbb kortárs amerikai író

A realitás, amit kiegészít a fantázia

Aki olvasott már Auster-művet pontosan ráismer az író visszatérő motívumaira, az egészen hétköznapi helyzetből kifejlődő váratlan fordulatokkal, rendkívül közérthető és gördülékeny prózában megfogalmazott üzenetekre, azokra az epizódokra, amikor egy-egy döntésünk hatására életünk gyökeres fordulatot vesz. Austert sokan a legeurópaibb amerikai írónak tekintik, a szakma is szeret rá ekként hivatkozni – Európában hasonlóan híresnek számít, mint hazájában, sőt – népszerűségét talán témáinak globális volta is jelenti, hiszen mindegy,

hogy egy lesajnált író félresikló élete (Leviatán), vagy egy tanárember tragédiája (Az illúziók könyve) adja is a központi konfliktust, a fő séma mindig ugyanaz: az identitás, az élet értelmének kutatása.

Auster nagy mértékben táplálkozik a saját tapasztalataiból, egyszerű, hétköznapi epizódokból, melyek bármelyikünkkel megtörténhetnek, meg is történnek, de míg mi talán észre sem vesszük ezeket, Auster a tökéletes és szemfüles megfigyelő ezek köré történeteket épít. Az író még interjú közben is mintha csak a szituációra figyelne, és belül már vázolná a történetet, mesél, és hallgat, raktároz, és továbbgondol, egyszerű, és rendkívül intelligens, szokatlanul komplex módon szólva az olvasó lelkéhez. Talán ezért lehet az, hogy manapság már több mint harminc nyelven, sok milliós példányszámban jelenik meg szerte a világon, amióta pedig a Holdpalota 1989-es megjelenése óta már minden idejét az írásnak szenteli, immáron a szakma is elismeri.

Idehaza a 21. Század Kiadó gondozza az író életművét

Letűnt korok hősei

Auster látszólag a régi iskola növendéke. Tudatfolyamszerűen, érzékletes megfigyelések mentén ír, ábrázolt témáihoz képest meglepően tömören, hiszen a legtöbb regénye alig nyúlik túl a 300 oldalon, ilyen esszenciáját a szépirodalomnak pedig manapság igen kevesen képesek adni évről-évre. A szerző valóban régimódinak tűnik, hiszen minden egyes nap ír, kizárólag tollal, papírra, majd a nap végén írógépen gépeli le a napi penzumot, szokásain pedig esze ágában sincs változtatni.

Ha hasonlítanom kellene valakihez a módszereit, egyszerűségét, szerénységét és nagyszerűségét, Samuel Beckettet hoznám példának.

A Godot-ra várva Nobel-díjas szerzője nem csupán előképe, és példaképe Austernek, az írónak 24 éves korában lehetősége nyílt meginni egy kávét az akkor már körülrajongott nagy öreggel. Auster saját elmondása szerint is rettegett a találkozótól, ám Beckett társaságában hamar felengedett, és amikor egy nemrég megjelent Beckett-regény minőségéről beszélgettek, alighanem a brooklyni fiatalember megértette, hogy az írónak nem dolga osztályozni a saját munkáját, talán nem is tudná, neki csupán arra kell törekednie, hogy megértse a világot, és tapasztalatait a lehető legárnyaltabb formában átadja a közönségének. Kevés, az olvasója iránti olyan alázatos író létezik, mint Auster, aki következetesen tartózkodik a didaktikus megnyilvánulásoktól, gondolatkísérletei mégis példák az emberek előtt döntéseink súlyának átérzésére.

Auster egy felolvasáson

Auster magyarul

Szerencsére Auster itthon is igen közkedvelt írónak számít, teljes életművét szemkápráztató formában karolta fel a 21. Század Kiadó, gondozásukban ugyanúgy megtalálható az életműből némileg kilógó A végső dolgok országában, mint a Timbuktu, Az orákulum éjszakája, a Mr. Vertigo, a Leviatán, Az illúziók könyve, és persze az elmaradhatatlan karriernyitó darab, a New York Trilógia. Még csak nem is ez az egyetlen kapcsolat a magyarok, és a szerző közt, a köztudottan az újdonságokat és más országok kultúráját előszeretettel fogyasztó

Auster ugyanis nem is egy magyar szerzőt olvasott korábban, köztük Nádas Pétert, Krasznahorkai Lászlót, Kertész Imrét és Esterházyt is, mi pedig ezek után csak reménykedhetünk benne, hogy esetleg egyszer sikerül Budapestre csábítani az immáron 74. évét betöltött zsenit.

És, hogy mennyire van még mondanivalója a szerzőnek: Auster az elmúlt három-négy évet egy monumentális eposz megalkotásával töltötte. A 4 3 2 1 címre keresztelt rendhagyó kötet egy korábban sosem látott kísérletet tesz: bemutatja egy ember négy különböző életútját, melyek láthatatlan döntések nyomán szerteágaztak a polgárjogi mozgalmak, és belpolitikai válságok sújtotta Egyesült Államok 1960-as éveiben. Van még tehát ott puskapor, mi pedig telhetetlen olvasók módjára reménykedünk, hogy a széria folytatódik. Auster maibb szerző a legtöbb modern prózaírónál, témái aktuálisak, regényei olvasmányosak, és komplexitásukkal együtt is könnyedén befogadhatóak, irodalmi értékét jól jelzi, hogy a New York Trilógia első kiadásai manapság 4000 dolláros áron cserélnek gazdát a gyűjtők vitrinjében. Auster igazi kincs.