Erősné Vörös Viktória
2020. december 18. | Becsült olvasási idő: 6 perc

Krúdy hazatérése – Egy 80 éve megjelent Márai-regény margójára

Hirdetés

Márai Sándor világirodalmi példaképének, egyben írói jelképnek tartotta Krúdyt, ahogy monográfiájában Rónay László megfogalmazta 1990-ben. Második világháborús emigrációja alatt, 1940-ben jelent meg a Szindbád hazamegy című regénye ̶ a címadás utal az író-példakép 1920-as Szindbád megtérése című kötetére, s neki szól az ajánlás is:

K.GY. EMLÉKÉNEK

Kéhliéknek, a kis Bródynak, a vörösbajszú főpincérnek, az íróknak, s mind a nőknek, a zsokéknak, hajósoknak és úriembereknek, akik ismerték őt, s szerették, és gyászolják a világot, mely utánahalt.

M.S.

Márai Sándor

A hazatérés regénye az utazás konkrét és jelképes jelentését vonja össze, egyben a cselekményvezetésnek is folyamatosságot adva: Óbudán a Templom utcai indulástól az ide visszatérésig, illetve a halálig tart „Szindbád, a hajós, író és úriember” kocsiútja, a legutolsó már a vörös postakocsin. „Szindbád mosolygott, mert tudta, hogy idejében kell elmenni egy világból, melyhez nincs már igazán közünk” – ezzel az aforisztikus gondolattal zárja a művét Márai. Az utazás középpontjában az emlékidézés áll, elsőként az irodalmároké: „Látta az irodalmat, mikor még igazi volt, tehát nem kiagyalt „program”, nem is meztelen kenyérharc, hanem szép és bátor szélmalomharc, igazi Donkizsottokkal, őrültekkel és színes, nagyszívű emberekkel. … Az írók néha elzüllöttek, de az irodalom szent volt, mint a haza és a férfierény.”

Ugyanakkor Szindbád-Krúdy saját műveiből igazán csak az Álmoskönyv lett sikeres, ezért a regényben meghatározó ironikus megjegyzések egyikét fűzi hozzá a szerző: „Bródynak volt igaza . … Új szakácskönyvet kellene írni, akkor még vihetném valamire ebben a hazában.”Az irodalmiság végig jelen van a hol szorongó, hol dühös, dohogó főalak szemléletében, aki megidézi Didét (Kosztolányit), Karinthyt, Csáth Gézát, „Attilát”, de a régieket is, így többek között Lovik Károlyt, Ambrus Zoltánt, Szini Gyulát, Kiss Józsefet és Osvátot. Minden századvégi írótársat, az „Olümposz istenei”-t, valamilyen jellemző attribútummal, hasonlattal azonosít be: Tömörkény „írásaiban olyan kékesszürke köd és okos szomorúság terjengett, mint Csehov novelláiban”.

Osvát alakját hosszan idézi fel: „Hol van Osvát?…”Szíven lőtte magát, mikor leánya meghalt, s az írók különösen fellélegzettek, mikor a jótékony zsarnok lehunyta szempilláit, s ugyanakkor rejtélyes árvaságban maradtak itt, mert meghalt az egyetlen ember, akinek az irodalom, a magyar betű és az írók dolga olyan magánügye volt, mint másnak a boldogság…”A magyar irodalmi élet folytonossága is meghatározó Márai regényében, ugyanakkor frivol kitérőkkel és adomákkal dúsítja a történetet.

Krúdy Gyula az a „ködlovag”, aki ennek az irodalmi folytonosságnak a reprezentánsa.

Templom utca Óbudán

A „kóbor gazda” hazatérése után, utolsóként a Jókai-füzetek egyike, A tengerszemű hölgy akad a kezébe, mielőtt (híven eddigi bohémségéhez) a borospalack torkába tűzött gyertya világánál számba veszi a „földi ingó”-kat, köztük a szekrényben heverő mintegy száz saját könyvét, elcsodálkozva, hogy „mikor és hol volt ideje megírni e könyveket?” A Duna-parton csatlakozik Szindbádhoz Artúr, a mindig alvó „mesélő”, aki vele tart a Rudas fürdőbe, majd Várdali, a szerkesztő, aki „szomjas torokkal s még szomjasabb fülekkel” kíséri a hőst a London étterembe.

„Laza tömbökben egymáshoz kapcsolódó emlékek, eseménycsoportok” jellemzőek Márai emlékidézésére, ahogyan az Egy polgár vallomásai második kötetében írja: „Hálátlan emlékező vagyok. Mindig egy-egy ember emelkedik ki a zűrzavarból, s köréje rakódnak az emlékfoszlányok, moszatszerűen…” Krúdy, a „visszaálmodó” alkotásmódjáról hasonlóan vélekedett 1910-ben Kosztolányi: „egy semmi emlékből történet szövődik és egy történet regénnyé dagad”.

Az egyetlen főszereplő szemszögéből láttatott világ kettősségét az adja, hogy az állandó ironizáló és frivol megjegyzések mellett („Elemér úgy ivott, mint Liszt Ferenc zongorázott.”) Krúdy epikureizmusa, a tokaszalonnához, leves-,bor- és sörfilozófiákhoz kapcsolódó élményfüzére mindig Márai sztoikus, elmúlást érzékeltető, ezért gyakran rezignált nézőpontjával társul.

Márai Sándor szobra

Így azután a kétféle válságérzékelés egyfajta lebegő, nem végleges és meghatározott létszemléletet eredményez. A Nyugat első nemzedékének így a második nemzedékbeli Márai azzal állít emléket, hogy stílusbravúrral felidézi egy szerzőjét, egyben újraértelmezi művét is. Az „idő csákánya lebontotta” „a múlt tekintélyes és nemes épületét” − jelenti ki Márai. A francia tartózkodása tapasztalata pedig, hogy egy új polgári írónemzedék és szemlélet előretört, az írók „megbuktak és erőtlenek” (Egy polgár vallomásai II.); „a betű papjai, az ékesszóló, a mesterség minden beavatottságával megáldott vagy megátkozott francia írónemzedék elsőnek vette észre az európai irodalomban, hogy az író megbukott, tekintélyét vesztette, szavára többé egy homokszem el nem moccan.”

A hajós alakja mögött ketten bújnak meg, Krúdy, illetve Márai, így az önreflexió megkettőzésével az alakmások állandóan egymásra játszanak, lehetőséget adva arra, hogy Márai saját, önkéntes emigrációjára is mentséget találjon.

Krúdyzmusa arra a fikcióra épül, hogy a kifinomult élet, illetve megidézése, valamint az „ábránd” visszahozhatja a teljességet: az „igazi irodalom” megalkotásának lehetőségét. függetlenedést „a valóság bábeli romlottságából.”(Rónay László)