Hogyan tompítsunk a kötelezők iránti ellenszenven?

Kovács Krisztián
2022. május 26. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Miért utáljuk, és hogyan ne utáljuk a kötelező olvasmányokat?

A KSH adatai szerint 2020-ban a felnőtt lakosság csupán 13%-a olvas rendszeresen könyvet. Ez az arány tizenöt évvel korábban, 2005-ben még 25% volt, vagyis a felnőtt lakosság egynegyede rendszeres könyvvásárlónak és olvasónak mondhatta magát. Borzalmas tendenciacsökkenés, túlságosan szomorú ahhoz, hogy csupán a közösségi média térnyerésével, vagy a mindennapi szórakoztatásra létrejött egyéb platformok megjelenésével és elterjedésével magyarázzuk. Túl kényelmes kivonni ebből az egyén, és főleg az oktatási rendszer felelősségét, márpedig olvasó felnőttek csupán olvasó gyerekekből válhatnak, jelenleg azonban a NAT nemhogy megoldaná a problémát, úgy fest, inkább jótékonyan szemet huny felette, hogy egyáltalán létezik probléma.

Hogyan tompítsunk a kötelezők iránti ellenszenven?

Miért is utáljuk a kötelező irodalmat? Hagyjuk most eredendően megjelenő undorunkat, mely felüti fejét a „kötelező” szó hallatán, noha bennünk magyarokban mintha lenne egyfajta heveny, mondhatni transzgenerációs becsípődés bármi ellen, ami kötelező. Kétségtelen, hogy a történelmünk – különösen a szocializmus évtizedei alatt – számos olyan dolgot kellett csinálnunk, amit utáltunk, és amennyire kötelező volt megtenni, annyira kötelezően tudtuk utálni. Sajnos ez az állapot nem fordítható át az irodalom oktatás területére, ami leginkább annak is köszönhető, hogy az oktatáspolitikai döntések egész egyszerűen évtizedes lemaradásban vannak, és olyan ideológiák csapdájában senyvednek, melyek egyszerűen nem is hagyják a kitekintést az elmúlt évtizedek trendváltozásaira.

A szűklátókörűségre kiváló példa milyen egetrengetően úttörő lépésként üdvözölték néhányan, amikor két évvel ezelőtt ajánlott olvasmányként bekerült a Nemzeti Alaptantervbe Agatha Christie, ami egymagában szimbolizálta a nyitást a szépirodalmi kánontól a populárisabb irodalom felé.

Tudom, hogy Christie művei nemzeti kincsnek számítanak (bárhol a világon), nemzedékek nőttek fel rajta, a televízió a 70-es évektől arra kondicionált mindenkit, hogy ismerje Hercule Poirot és Miss Marple figuráját, és Kenneth Branagh különösen széles bajusza nem is hagyja, hogy az ember elfeledkezzen róla. Igen ám, de Agatha Christie a legjobb történeteit épp 80-90 évvel ezelőtt vetette papírra, és bár stílusa kétségtelenül keveset kopott, olyan arisztokrata világot ábrázol, mely esetében egész egyszerűen nem sportszerű elvárni, hogy érdekelje a mai fiatalokat. Így aztán sajnos nem ad többet, mint a Bovaryné, Az arany virágcserép, vagy a Márió és a varázsló, és új státuszából adódó küldetését sem képes betölteni, pusztán egy kipipált kritérium lesz, melyet a döntéshozók a modernizáláshoz vezető út mérföldköveként üdvözölnek.

A népszerű Kötelezők röviden-sorozat

Az elsődleges probléma nem is feltétlenül az, hogy első olvasmányélményként a legtöbb gyerek A Pál utcai fiúk, A kőszívű ember fiai, az Egri csillagok és a Légy jó mindhalálig! négyesével találkozik negyedik és hatodik osztály közt, mely négy valóban halhatatlan klasszikusból maximum két olyan mű van, mely annak a korosztálynak szól, és élvezhető is a számára. Persze, itt az én generációm és a nálamnál idősebbek magabiztosan jegyzik meg, hogy „de hát, nekünk is az volt, aztán mégsem haltunk bele”. Értem, és értem, hogy nem haltunk bele, de a kérdés az, hogy valóban szolgálták-e ezek a művek, hogy az ember megszeresse az olvasást? Mert tegyük a szívünkre a kezünket: itt a tét – jelenleg főleg a bevezetőben taglalt statisztikák ismeretében – már nem az, hogy mit olvassunk, hanem, hogy olvasunk egyáltalán.

A képlet most sem más, mint korábban: előbb az olvasás szeretetét kell a gyermekekbe plántálni, és csak aztán lehet őket értékes olvasmányok felé orientálni. Jöhet, sőt kell is a Bovaryné, meg A Karamazov-testvérek, és Az öreg halász és a tenger, de ezek a művek kétséges, tudnak-e nagy számban kapudrogként hatni a fiatalságra. A válasz alighanem egyértelmű. Így bármennyire is nagyszerű regény A kőszívű ember fiai, épp ellenkező hatást ér el 500-700 oldalas hosszával, amivel gyakorlatilag PTSD-tüneteket produkál majd a felnőtté cseperedett gyermek, ha később emlékeztetik a mű címére.

Véleményem szerint az olvasás tevékenységét széleskörben megszerettetni jelen pillanatban kreativitás és kapacitás kérdése, ugyanakkor épp e két területen a NAT erőteljes hiányokkal küzd, amíg pedig a pedagógusoknak a tisztességes és méltán kiérdemelt fizetésükért kell felemelniük a szavukat, esély sincs rá, hogy a jelenlegi állapot megváltozzon. Így aztán mindaz, amiről írok, tulajdonképpen sci-fi, utópia, mondhatni jóleső gondolatkísérlet csupán.

Még néhány kötelező olvasmány

Aki lépett már be gyermekével a játékboltba (vagy az élelmiszerboltba az iskolából hazafelé menet), és mondta már azt, hogy „csak egy valamit választhatsz”, tudni fogja miről beszélek. Ez a gondolat ugyanis idejekorán rákényszeríti a gyermeket arra, hogy végigvigyen egy döntési helyzetet elejétől a végéig, annak előnyeivel és esetleges hátrányaival, azaz következményeivel együtt. A választás lehetőségének bevezetése egyáltalán nem ördögtől való dolog az irodalom területén sem. Szükséges lenne persze egy kidolgozott, alternatív lista, melyből a tanárok és így a diákok is szemezgethetnek, ezáltal tompítva a „kötelező” jelleget, és a gyermek kezébe adva a választás lehetőségét. Ha mi választunk ki valamit, sokkal inkább a magunkénak érezzük, mintha ránk erőltetik, ez minden kezdő marketing- és értékesítési technikákkal foglalkozó kurzus alapja is. (Szerencsére erre már van törekvés, legalábbis 5-6. évfolyamban szerepel a kötelezők listáján egy-egy választható magyar ifjúsági vagy meseregény, és egy választható világirodalmi ifjúsági regény.)

Ahogy fentebb is írtam, szükséges egy jól összeállított alternatív lista, az életkorhoz igazítva releváns tartalommal, és nem mindegy annak tálalása sem. Mert például Szerb Antal A Pendragon legendája (mely ugyancsak nem része a NAT-nak jelenleg, holott máig népszerű, és épp egy hónapja látott napvilágot az eddig legteljesebb szövegvilágú, exkluzív változata ITT), mennyivel izgalmasabban hangzik, ha azt mondjuk róla, hogy „egy kísértetjárta kastélyban játszódó detektívtörténet, amelyben egy magyar tudós igyekszik kinyomozni a Pendragon-dinasztia titkait”, mint az, hogy „filológiai detektívregény, mely sajátságos hibridje az esszéregény, a kalandregény, és a krimi műfajainak, valamint egyben azok paródiája is”.

Sokat segít, ha megismertetjük egy-egy mű születésének krónikáját is az adott korosztállyal, mert ezek sokszor legalább annyi érdekességeket rejtenek, mit maga az adott regény, ha pedig a diákok megtudják, hogy Juhász Gyula többször próbált öngyilkos lenni, Ady Endre ópiumfüggő volt, Sir Arthur Conan Doyle hitt a szellemekben, Ernest Hemingway pedig pár nap alatt kétszer zuhant le helikopterrel Afrikában, hogy aztán emiatt ne tudjon elmenni személyesen átvenni az irodalmi Nobel-díjat, akkor nem csupán érdekes anekdotákat adunk, de mintegy erősítjük az írók emberi mivoltát, amivel közelebb hozzuk hús-vér valójukat a diáksághoz.

A Pendragon legenda jó alternatíva

És akkor az alternatívák (és most szándékosan kis mozgástérben gondolkodom összevetve a jelenlegi kötelezőket a hozzájuk legközelebb álló lehetséges alternatíváikkal). Szerb Antal – bár ahogy említettem, már nem része a NAT-nak – A Pendragon legenda című műve kiváló példa, stílusa máig friss, önreflexív humora is érthető, fordulatai miatt pedig olvastatja magát. Sokáig – többek közt nekem is – kötelező volt Ottlik Géza Iskola a határon című remekműve (ma már egyértelműen a XX. század legjobb magyar regényének tartom), de mégis, helyette kezdetnek inkább a Hajnali háztetőket javasolnám. Máraitól bármi jó választás, de A gyertyák csonkig égnek helyett esetleg érdemesebb Az igazival kezdeni.

Jókaitól az Arany ember nagyszerű, de kezdetnek élvezhetőbb az Óceánia a sci-fis felhangjai, és Jules Vernét idéző hangulata miatt. Karinthy Frigyes Utazás a koponyám körül című remekműve szintén ajánlható, akárcsak bármi Rejtő Jenőtől, ha már megmaradunk szigorúan a klasszikus irodalom terepén.

Szerencsére ajánlott olvasmányok tekintetében azért akad némi mozgástere egyes intézményeknek, az pedig, hogy ez egyáltalán megvalósulhat, valóban az elkötelezett pedagógusok érdeme. Így kerülhet pl. listákra Gerald Durrell Családom és egyéb állatfajták, J. R. R. Tolkien A hobbit, Robert Merle A sziget, Grecsó Krisztián Megyek utánad, Bartis Attila A vége, Kondor Vilmos Budapest Noir, Nádas Péter Egy családregény vége, C. S. Lewis Narnia krónikái vagy Varró Dániel Túl a Maszat-hegyen című műve. És akad még számos szerző, aki hajlamos lenne megszerettetni az olvasást az adott korosztállyal: Jonas Jonasson, Fredrik Backman, Guillaume Musso, Carlos Ruiz Zafón, Dmirty Glukhovksi, Ken Follett vagy Daniel Keyes, akik amellett, hogy olvasmányos, szórakoztató stílusban alkottak fordulatgazdag történeteket, képesek voltak azokat az alapvető emberi értékeket is közvetíteni, melyekből egyértelműen tanulhat a fiatalság. Mondhatni szórakozva.