
- Benke Éva
- 2020. január 27. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc
Neil Gaiman már nagyon régen ott csücsül szívem csücskében, ami azért nem kis teljesítmény, tekintve, hogy sem a képregények, sem a novellák nem tartoznak a kedvenc műfajaim közé. Ha egy mondatban kellene leírnom emberünket, én valahogy a következőképpen tenném: egyszerre morbid, elborult és beteg, ugyanakkor szerethető, zseniális és misztikus.
De elgondolkodtál-e már azon, hogy miben áll Gaiman regényeinek nagyszerűsége? És mégis ki ez az illuzionista, aki varázspálcájának egyetlen intésével képes minket elrepíteni egy másik világba? Következő cikkünkben egy oknyomozásra invitállak, hogy ezt a kérdésgombolyagot közösen göngyölíthessük fel.
Neil Gaiman, a fantasy rocksztárja
Neil Gaiman lengyel zsidó szülők leszármazottjaként látta meg a napvilágot, az angliai Hampshire-ben született, blablabla…. mielőtt túlságosan elmerülnénk az életrajzi sajátosságokban, itt be is fejeznénk. Na, nem mintha egy ember életrajza nem lehetne nagyszerű és érdekfeszítő, mi most ezt mégis inkább kihagynánk. Egészen pontosan ugorjunk el négy éves koráig, Gaiman ugyanis ekkor tanult meg olvasni. Az iskolában kitűnő tanuló volt, de elmondása szerint nem különleges adottságainak köszönhette rendszerint jeles bizonyítványát, hanem olvasás-imádatának: az ifjú Gaiman ugyanis a tanév első napjaiban kapott tankönyveket íziben ki is olvasta, így mindig osztálytársai előtt járt a tananyagban.
A kis Gaiman falta a műveket, ám volt egy, amely igazán mély hatást gyakorolt rá. J. R. R. Tolkien A Gyűrűk Ura regényét még az iskola könyvtárában fedezte fel, de onnan sajnos csak az első két kötetet tudta kikölcsönözni. Amikor megnyerte az iskola olvasási és angol díját, végre megvehette magának a várva várt harmadik kötetet is. Most megint ugrunk egyet, pontosabban 3 évet, ugyanis Gaiman 7. születésnapjára kapta ajándékba C. S. Lewis Narnia krónikája című könyvsorozatát, ahol különösen magával ragadta, ahogy az író zárójelben megjegyzéseket fűzött, szinte beszélgetett az olvasóval. Másik nagy gyerekkori kedvence Lewis Caroll Alice Csodaországban regénye lett, amiről örök kedvenceként nyilatkozott. „Az Alice olyan alapolvasmány volt, melyet már kívülről tudtam.”
Gaiman idén tölti be 60. évét
Gaiman egy jófajta tolvaj, de eszünk ágában sincs plagizálással vádolni. Ő ugyanis, mint a szivacs, csak úgy szívta magába az olvasmányai által megismert popkultúrát, babonákat, folklórt és mitológiát. Az író bámulatos virtuozitással emeli bele történeteibe a legkülönbözőbb szimbolikákat és utalásokat, az olvasó csak győzze követni. A misztikum szinte átitatja a lapokat, lenyűgöző, hogy Gaiman mekkora ismeretanyaggal rendelkezik a különböző népek hiedelemvilágáról. Az író keze alatt ezek a régi, poros mitikus szereplők új életre kelnek, szinte elhisszük, hogy ugyanúgy helyük van a mai, modern világban, mint ahogy régen volt.
Gaiman univerzuma ráadásul nagyon is befogadó, és mi tagadás, roppant tágas is: itt ugyanis megfér egymás mellett a norvég (Odin, Thor, Loki), az egyiptomi (Bast), a babiloni (Isthar) isten, de olyan absztrakt fogalmak is, mint a Káosz vagy éppen olyan bibliai figurák, mint Káin, Ábel és Lucifer. Az ifjabb olvasók elsősorban kalandos történeteket látnak bennük, míg a tapasztaltabbak egyfajta burkolt világnézeti bölcsességre is rábukkanhatnak a hagyományos mítoszi elemek között. Nyugodtan mondhatjuk, hogy Gaimannek remekül megy az „újramesélés”, hiszen: „…ahogy a vallások elavulnak, vagy, ahogy a történetek megszűnnek szó szerinti igazságnak látszani, mítoszokká válnak. És a mítoszok sárrá komposztálódnak, termékeny földdé más történetek és mesék számára, amik aztán majd vadvirágokként pompáznak.”
Egyik leghíresebb műve, a Sandman képregény alakjai
Neil Gaimant leginkább egy mesélő nagypapához tudnánk hasonlítani, akinek varázslatos történeteit többnyire felnőtt fejjel hallgatjuk szívesen. De ha belegondolunk, egy igazi mesélő ő, aki történeteivel elhiteti, hogy az igaz szerelem bizony ott van előttünk, csak észre kell vegyük. Ezt a meghitt idilli gondolatot csak néhol szakítja meg egy-egy brutális gyilkosság. Teszi mindezt ráadásul olyan pofátlanul bűbájos módon több művében is – például a Csillagporban, hogy csak egyet említsünk -, hogy egyszerűen nem tudunk érte haragudni.
A gyermekkönyv divatok jönnek-mennek, de a klasszikus tündérmesék már évszázadok óta velünk vannak. És nem is ok nélkül, ezek a nagy klasszikusok tudnak valamit. A tündérmesék ugyanis egy olyan humanista világrendet közvetítenek, amely éppoly fontos ma is, mint, ahogy 500 éve volt. Emellett van a tündérmesékben még egy fontos alaptétel, amely mellett butaság lenne elmennünk: ez pedig az azonosulás képessége. Például ott vannak a középső gyermek vagy a legkisebb királyfi próbatételei, amik a fejlődés szükségszerű, ám fájdalmas állomásai. A mesehős, akivel azonosulunk, pont olyan problémákkal küzd, mint mi (na persze, mi nem az égig érő paszulyra akarunk felmászni, de érzések szintjén, ugyanazt a feszítő érzést éljük meg mi is). Gaiman groteszk, néhol sötét meseelemei ellenére szakadatlanul érezzük, hogy az író olyan odaadással meséli el és adja át az élet bölcsességeit, hogy egyszerűen képtelenek vagyunk nem vele tartani ezekben az örült és bizarr kalandozásokban.
A szerző életművét itthon az Agave Könyvek gondozza
Botorság lenne eltekinteni cikkünk főszereplőjének sokszor nyers, sötét és morbid stílusától, amely jócskán kiemeli történeteit az esti mesék soraiból. Regényeiben az írói narratíva egyszerűen pazar: kiválóan vegyíti a mesékben, mítoszokban használatos hangnemet a személyes, már jól ismert írói modorával. A cselekményt nem egyszer szövik át horrorisztikus szálak, a Coraline például hiába tűnik első látásra gyerekmesének, biztosak vagyunk benne, hogy nem egy felnőttre hozta már rá a frászt. A Farkasok a falban első fele pedig különösen félelmetes: farkasok élnek a falban, ám nem látni őket, csupán neszek és árnyékok következtetnek rájuk, de a legijesztőbb, hogy a szülők nem hisznek a gyerekeiknek. Nem a farkas hát, hanem a szülők bizalmatlansága az igazán hátborzongató. Egy gyerekkönyv tisztasága és ártatlansága egy felnőtteknek szánt fantasy/horror letagozó erejével? Pontosan!
Gaiman munkássága híven tükrözi az író különös vonzódását a temetők iránt. A temető könyve című regénye egy mese – legalábbis kezdetben ezt gondolja a „félrevezetett” olvasó – aztán szép lassan ennél többé válik. Hiszen ahogy ő mondaná „szeretem, hogy a halottak közt demokrácia van, bármire is vitted az életben, akármilyen nagy ember voltál, a vége akkor is ez.” – és ezzel mi nem is nagyon tudunk vitatkozni.
Coraline
Mi felnőtt, komoly emberek, általában megrögzött realisták vagyunk: pontosan tudjuk, hogy a nap mindennap felkel és lenyugszik, hogy nincsenek három kívánságot teljesítő aranyhalak vagy jótündér keresztanyák. Persze ábrándozni lehet, de ebből sajnos nehéz lenne megélni. Mégis megrezzenünk, ha átszalad előttünk egy fekete macska, sőt a lábunkat is inkább visszahúzzuk a takaró alá, ha véletlen kikandikálna az este folyamán. Miért van mindez? Ha annyira racionalista felnőttek vagyunk, mégis miért hatnak ránk ezek az események? Mi van akkor, ha az érett, illúzióktól megfosztott emberből mégis előbújik néhanapján a csodákat sejtő gyermek?
Neil Gaiman pontosan tudja, hogy szívünk legmélyén mennyire várjuk a csodát, és oly tündérien játszik e gyermeki tulajdonsággal, hogy ezért mi megemeljük előtte képzeletbeli kalapunkat. Ráadásul teszi mindezt úgy – és szerintünk ebben rejlik valódi nagyszerűsége – hogy nem kell elutaznunk az Óperencián túlra vagy hetedhét országon át. Elég csupán jobban kinyitni a szemünket, hiszen az Óhaza istenei nem valami megfoghatatlan gigászok, hanem ott élnek közöttünk, és harcolnak a túlélésért a modern világ új titánjaival. De ki tudja, talán rábukkanhatunk egy titkos ajtóra is a nappalinkban, hogy egy másik valóságban találhassuk magunkat. Az író fantáziájának végtelensége éppoly szabad, amilyen ő maga: emberünk ugyanis nemcsak külsőleg néz úgy ki, mint egy rocksztár, hanem a mai napig a szellemi szabadság egyik legnagyobb képviselője is.
Neil Gaiman képes elhitetni az olvasóval, hogy a leghétköznapibb dolgokban és emberekben ott van a csoda, mert minden, amiben tulajdonképpen nem hiszünk, velünk szemben sétál az utcán. Ez a fajta mágikus realizmus összeköti a kézzelfogható, mindenki által ismert világot a hihetetlennek tűnő csodákkal. Nos, szerintünk – akármi is legyen az igazság – egy biztos: amit Gaiman művel a szavakkal az valóban varázslat, hiszen, ahogy ő mondaná: „a képzeletünk megváltoztatja a világot”.
A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat
Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.
Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.
A francia Harry Potter szériája magyarul is teljes.
Népírtás, apartheid, rabszolgasors, kőkemény témák, kultikus regények.
Ma ünnepel a modern horror brit fenegyereke, aki óriási hatást gyakorolt a popkultúrára.
A vén mufurc, a rendmániás fociedző(nő) meg az őrült nagyi (és a többiek)
Izgalmas életpályák, eltitkolt személyazonosságok, kalandos pályafutások.