Wohlleben gyerekekkel vezetett erdei felfedezőtúrán

Vitkolczi Ildikó
2021. december 3. | Becsült olvasási idő: 8 perc

Nőnek-e a fákon pattanások? – Avagy Peter Wohlleben különleges világa

Különleges világ, amiről Peter Wohlleben, német erdész ír, és közben mégis teljesen hétköznapi. Első könyve főszereplői „csupán” fák, melyek akárhogy is nézzük, igazán „hétköznapi” dolgok, sőt, némelyeknek inkább zavaró tényezők a környezetükben. Ezért vágják vagy vágatják ki őket mindenféle megfontolás nélkül, ha a körforgalom vagy a kibővítendő bicikliút útjában vannak. Vagy, urambocsá!, merészelik leárnyékolni a lakótelepi ablakot. Nosza, vágjuk ki őket – és közben észre sem vesszük, hogy mindezzel szó szerint magunk alatt vágjuk a fát. Én mindig is a fáknak szurkoltam, és nem csak abból az önző szempontból, hogy tisztítják a levegőnket és nem mellesleg gyönyörűek. Mert, akárhogy is nézzük, a bolygónkon is ők voltak itt előbb.

2018 táján aztán a kezembe került egy könyv, ami teljesen elképesztett. A fákról írt benne a szerző, de annyira másképp, mint eddig bármilyen korábban olvasott kiadvány, hogy egyszerűen nem bírtam letenni. (Ráadásul igencsak hasonló nézeteket fogalmazott meg a fákkal kapcsolatban, mint én, csak sokkal profibban, jó pár éves szakmai tapasztalattal a háta mögött.) A könyvet olvasva megtudhattam, hogyan kommunikálnak egymással a fák, nem csak a gyökereiken át, de a talajt átszövő hatalmas gombatelepek segítségével is. Olvashattam arról, hogy ugyanúgy van érhálózatuk, mint nekünk, csak a fák esetében víz áramlik ereiken keresztül. Ahogyan arról is, hogy igen, vannak „pattanásaik”: a letört ágak helyén maradnak kis dudorok a kérgen, amik valóban úgy néznek ki, mint az ember bőrén a pattanások. És mindezt, valamint további elképesztő tényeket Peter Wohlleben A fák titkos élete c. könyvében olvastam. És mivel a fáknak már addig is nagy rajongója és tisztelője voltam, most Wohllebent és a munkásságát is elkezdtem tisztelni.

Peter Wohlleben különös világa

Peter Wohlleben számomra egyébként is egy csodalény, legalább annyira, mint a fák és erdők, amikről ír. Erdőgazdálkodást tanult, és erdészként dolgozott, több mint húsz éven át, míg meg nem elégelte, hogy a munkája alapvetően már nem a fák és az erdők védelméről, inkább csak a fakitermelésről, vagy a természetre és az emberre káros rovarölő szerek alkalmazásáról szól.

Így hát felmondott, és hogy végre azt tehesse, amit mindig is akart – vagyis oltalmazza a természetet –, létrehozott a németországi Eifel-hegységben egy környezetbarát erdőgazdaságot, mely az őserdők visszaállításán munkálkodik. Könyveket ír az erdőkről és az erdőkben élő állatokról, tévéműsorokban beszél arról, milyen fontos védeni a természetet, és különböző túrákat vezet.

Mindig kihangsúlyozza a természetes erdők fontosságát, ahol az ember semmilyen formában nem avatkozik bele a folyamatokba, nem vágja ki a fákat, vagy nem eteti az állatokat, és aztán nem vadássza le őket. Miután többen is kérdezték tőle, hol lehet a fákról és az állatokról bővebben is olvasni – és mert, saját bevallása szerint, a felesége is rengeteget nyaggatta emiatt –, végül megírta a könyvet a fákról. A kötet aztán olyan sikeres lett, hogy több újabb mű és tévés szereplések követték. Mindnek ugyanaz a célja: ismerjük meg azt a világot, amiben élünk, és vigyázzunk rá jobban, mint ahogyan eddig tettük.

A fák titkos életében aztán mindent elmesélt, amit erdészként a fákról és az erdőkről megtapasztalt és megtanult, és ezt igen olvasmányos formában adja át nekünk. Miután többféle platformon is megjelentek a nézetei, több tudós is kritizálta furcsa elméletei miatt, no meg hogy túlzottan antropomorfizálja a fákat. Olyan „bohóságokat ír”, hogy a fák is társadalmi lények, akik/amik tanulnak egymástól és a környezetüktől, emlékeznek a múltra, és figyelmeztetik egymást a veszélyre. Nevelik a gyermekeiket, a kis növendék fákat, sőt, barátkoznak is egymással; olykor meg kifejezetten ellenségesek. Kommunikálnak egymással a gyökereiken keresztül, és a talajban található gombahálózatokon át (mintha saját Wi-Fi-hálózatuk lenne). És a különböző fafajták még abban is különböznek egymástól, hogy vannak, amelyek kifejezetten társas lények – például a bükkfák –, míg a nyárfák jobb szeretnek egyedül éldegélni.

Wohlleben időközben írt a feleségével közösen egy könyvet arról is, hogyan tudunk önellátóan gazdálkodni

Ami meg a tudósok kritikáit illeti: az elmúlt évek során Wohlleben szinte minden elgondolása tudományosan is beigazolódott, legyen szó a gombatelepekről, vagy a növények hallásáról.

Mára bebizonyosodott, hogy reagálnak a 220 Hz-es frekvenciasávra. (Sőt, a közösségi oldalon is található olyan videó, ahol hallhatóvá tették az emberi fül számára is a frekvenciát, amin a fák kommunikálnak egymással.) Ahogyan már azt is igazolták, hogy egyetlen fa is képes egy év alatt 100 kg port kiszűrni a levegőből. Így a levegőváltozás ténylegesen érzékelhető az erdőkben, ahová már külön azért is járnak csoportok, hogy a lelkiállapotukat a fák közelében kissé feljavítsák.

A 36 fejezetből álló könyvben a szerző ír az igen mostoha körülmények között tengődő fákról is: a városi fákról (vagy, ahogy a szerző nevezi őket, az „utcagyerekekről”.) Ők társak, barátok, segítség nélkül kénytelenek a városokban élni, ahol a gyökereiknek rettentően nehéz – vagy éppen lehetetlen terjeszkedni –, a lombjukat állandóan megnyirbálják, miközben tanulmányokban is írnak arról, hogy úgy tud egészségesen fejlődni egy fa, ha a gyökere és a lombkoronája ugyanakkora méretű. Wohlleben felteszi a kérdést is, sejtjük-e, mennyit árt a fáknak a törzsükre és a gyökerükre folyamatosan érkező kutyavizelet, vagy a téli időszakban a sós hólé marása. Biztat is minket, próbáljunk meg a képzeletünkre hagyatkozni, és elképzelni, milyen érzés lenne, ha mindez a mi lábunkat áztatná folyamatosan.

Erdei kalauz

Az Erdei kalauz eredeti, német címének jelentése: Használati útmutató az erdőhöz. És valóban erről is szól ez a remek kiadvány, az első oldaltól az utolsóig. Arra ösztönöz minket, keressük fel a legközelebbi erdőt, és kezdjük el jobban megismerni. Ehhez pedig bőven ad segítséget a szerző. Mesél az eső vagy hóesés után a talajon megtalálható számtalan vadnyomról, a fák és a gombák békés – vagy sokszor nagyon is békétlen – együttéléséről, vagy arról, miért ne frissen mosott hajjal menjünk az erdőbe kirándulni. (Jelentem, itt a fenyegető szúnyoginvázióra hívja fel a figyelmet, ugyanis a szárnyas rémlények imádják a friss illatokat, és azonnal invázióba is fognak az ember fejbőrén.) És a szúnyogokkal kapcsolatban olvashattam a legelképesztőbb információt is: az Északi-sarkon található belőlük a legtöbb.

És miután Wohlleben rengeteg tapasztalatot szerzett a favágókkal, a vadászokkal, vagy a gombát kisbusznyi mennyiségben begyűjtő „üzletemberekkel” kapcsolatban, róluk is ír, cseppet sem hízelgő hangnemben. Ahogyan arra is felhívja a figyelmet például, hogy bármilyen jól is mutat karácsonykor a csodálatos zöld moha az adventi koszorúnkon, inkább ne hordjuk haza mindet az erdőből. Egyrészt mert azzal ártunk a környezetnek, másrészt meg többféle, izgalmas potyautast vihetünk vele haza a lakásba… Kaphatunk igen hasznos tanácsokat a szerzőtől arra vonatkozóan is, hogyan élhetünk túl az erdőben, ha netán eltévedtünk volna. Wohlleben ismertet több olyan növényt, aminek a terméseit vagy a leveleit elfogyaszthatjuk – sőt, pár lárvafajt is felsorol, és igen táplálónak írja le őket… valahogy azért én mégsem kaptam kedvet hozzájuk.

És olvashatunk egy elsőre talán meghökkentő, mégis nagyon megható lehetőségről: az erdei temetésről. Németországban, Svájcban és Ausztriában már van lehetőség arra, hogy a hamvasztás után az urnát egy fa tövébe temessék el az erdőben; sőt, arra is, hogy előzőleg maga az urna későbbi „lakója” válassza ki a fát, aminek a tövében szeretne majd nyugodni.

A szerző elmeséli, hogy először ő is meghökkent a lehetőségen, kissé morbidnak is tartotta, aztán a tapasztalatai alapján teljesen megváltozott a véleménye a lehetőségről.

„Végezetül elmesélek még egy jeges történetet. Az erdei talajon szétszóródott jégdarabok nem számítanak nagyon rendhagyó jelenségnek, de ezen a forró júliusi napon nem találtam rájuk magyarázatot. Heteken át találgattam, mitől lehet ez. (…) Egy magányos férfiről volt szó, akinek a felesége a hümmelni bükkerdőben nyugodott. A sírokat nem lehet feldíszíteni, ezt tiszteletben is tartotta az özvegy. De amilyen kreatív volt, különleges megoldást talált: Otthon szívformákat készített, vizet öntött beléjük és berakta a fagyasztóba. A jégszíveket aztán elhozta az asszony sírjához, és hagyta, hogy a nap felolvassza őket.”

A természet jelbeszéde

Wohlleben többi könyvéhez képest ez a kiadvány igazán „hétköznapi”. Legalábbis annak tűnik, de mégsem az, hanem igen hasznos és fontos kötet. Alapvetően semmi más célja nincs, mint visszavezetni minket a természethez, aminek régen minden rezdülését ismertük, mára viszont még a legalapvetőbb dolgokat is elfelejtettük. Így a szerző olyan, talán unalmasnak tűnő dolgokról ír, mint például, hogí hogyan ismerhetjük fel, fog-e esni az eső. Ebben segítenek a felhők, a formájuk és a színük, vagy egy hasznos szélkakas, de a százszorszép is, ami rossz idő esetén összezárja a szirmait, nagyobb eső közeledtével pedig még a fejét is lehajtja.

Wohlleben könyve segít abban, hogy a saját kertünkben jobban boldoguljunk. Így hasznos tanácsokat ad ahhoz, hogy megismerjük a kertünk talaját, hogy hogyan tudunk a talaj minőségén javítani, vagy az eróziót megakadályozni. Segít fel- és megismerni, milyen állatok és madarak járnak a kertünkben, de ír arról is, hogy karóra nélkül hogyan próbálhatjuk meghatározni a pontos időt egy virágóra vagy egy napóra segítségével. És akkor még olyan érdekes információkat nem is említettem, mint az, hogy dagálykor a Hold nem csak a víz szintjét emeli meg, de a földkérget is… vagy hogy maguk a hangyák is kertészkednek.

És itt az egyik kedvenc részem, a földigilisztáról: „Föld alatti mély járatában egyébként a giliszta nem képes megkülönböztetni, ki okozza a hangos dobogást. Ezért eshet meg, hogy egyszer csak a gumicsizmánk mellett bukkan ki a földből, amikor hosszabb ideig egy helyben dolgozunk a kertben, mondván, inkább nézzen egyszer feleslegesen utána, ki jár ott, mint hogy kellemetlen meglepetés érje.”

Érted a fák beszédét?

Magyar nyelven 2018-ban jelent meg az első, gyerekeknek szóló könyve, ami számomra azt bizonyítja, hogy Wohlleben kiváló pedagógus is, hiszen rájött, hogy a természet szeretetére való nevelést már gyerekkorban el kell kezdeni. Így gyerekcsoportokkal járja be az erdőket, ahol nem csak nézni lehet a dolgokat, de meg is lehet kóstolni különböző rügyeket, terméseket (a bükkmakk például „isteni finom” megpirítva), és ahhoz is ad tanácsokat, milyen trükköket lehet kipróbálni a fák között. (Igen, ilyesmiket is tanít. Az egyik például az, ha levegőt fújunk egy kivágott fadarabba, a másik végén szappanbuborékok jelennek meg.)

Ráadásul a gyerekeknek szóló kiadvány igen gyerekbarát: nagy, album alakú, így az információk mellé rengeteg fotó és vicces illusztráció is került bele, amelyek remek összhangot alkotnak. Láthatunk fotókat Wohllebenről és a gyerekekről a felfedezőtúrák során, de a fákról, növényekről és a különböző erdei lakókról is.

És ahogy a felnőtteknek szóló könyveinél már megszokhattuk, itt is rengeteg érdekes, vicces és izgalmas tényt oszt meg az olvasókkal, és ösztönzi őket, hogy maguk is kutassanak. Ahogyan A fák titkos életében, úgy ebben a könyvben is mesél arról, hogyan kommunikálnak egymással a fák, arról, hogyan táplálkoznak, szeretnek-e egyedül lenni, vagy hogy miért él kevés virág az erdőkben. Mesél az erdei „társasházakról” és lakóközösségekről is, vagy arról, járnak-e az állatok iskolába, vagy hogy ki a legjobb nyomozó közülük. (Itt nem gyilkossági nyomozásokról esik szó, inkább arról, ki találja meg a leggyorsabban a télire elrejtett táplálékot.) Megtudhatjuk például a mókusokról, hogy gyakran elfelejtik, hová ásták el télre a magokat, így emiatt sok mókus pusztul éhen télen. De olvashattam arról is, hogy bár a mókusok nem társas lények, nem kedvelik a rokonságukat, de ha idegen mókuskölyök bajba kerül, gyakran magukhoz veszik a kicsit. És még számtalan olyan érdekesség szerepel a könyvben, amit kár lenne itt felsorolni, mert sokkal nagyobb élvezet ezeket egyedül vagy a gyerekünkkel olvasni, és utána akár a természetben is felfedezni.

Érted az állatok beszédét?

A 2019-ben megjelent kötet megjelenése ugyanolyan, mint az elsőé: gyerekbarát, és ugyanolyan tökéletesen ötvözi egymással a szöveget, a túrák során készült fotókat és Stefanie Reich vicces illusztrációit. Peter Wohlleben és kis csapatának (láb)nyomát követve pedig rengeteg hasznos, érdekes vagy éppen vicces információt tudhatunk meg a körülöttünk élő állatokról, madarakról és rovarokról, a legapróbbtól a legnagyobbakig. Ráadásul nemcsak az erdőkben élő állatokról és növényekről, hanem a kertünkben, a környezetünkben élőkről is. Így még azoknak is ad javaslatokat élőlények felfedezésére és megismerésére, akik városi környezetben élnek, vagy a kis kertben kutathatnak giliszták, csigák, hangyák és egyebek után.

De olvashatunk a világ legkisebb emlősállatáról (a törpecickány az egyébként), vagy a világ egyetlen olyan pókfajáról, amely ugyanúgy szoptatja a csemetéit, mint ahogyan az emlősök. És olyan izgalmas információkat is eljuttat a gyerek – vagy éppen felnőtt – olvasókhoz, hogy a heringek „pukizással” kommunikálnak egymással… Komolyra fordítva a szót: a heringek apró pukkantásokat adnak ki, és így kommunikálnak egymással.

(Az meg már csak a ráadás, hogy azt is megtudhattam, hogy a halak képesek a fogukat csikorgatni.) És még napokig sorolhatnám az érdekesnél érdekesebb tényeket, de nincs értelme, inkább azt javaslom, olvassunk minél több Wohlleben-könyvet.

Wohlleben gyerekekkel vezetett erdei felfedezőtúrán

A fák titkos életéből azóta mozifilm is készült, ennek rövid ajánlóját meg lehet találni a videómegosztó oldalakon. Közben Wohlleben tudósokkal, szakértőkkel és aktivistákkal dolgozik együtt a természet védelme érdekében, és ebből az együttműködésből született meg a Wohllebens Welt (Wohlleben világa) c. magazin is.

Zárszóul néhány gondolat a filmből (a saját fordításomban). Az anyafa összeköttetésben áll a gyermekével, és táplálja azt – és a szakértő szem még azt is meglátja, ez mikor történik. A természetes erdők szuperorganizmusok, ahol egy maroknyi erdei talajban több élőlény található, mint a Föld teljes lakossága. Amikor a környezetet védjük, igazából nem azt védjük, hanem magunkat, mert a természetet nem tudjuk végleg tönkretenni: a természet mindig megújul. Csak jó lenne, ha akkor még mi is itt lennénk.

Wohlleben felnőtteknek szóló könyveit a Park Kiadó adta ki (és jóval többet, mint amikről én írtam, így érdemes szétnézni a honlapjukon!), a két, gyerekeknek szólót pedig a Kolibri Kiadó. Én nagyon köszönöm nekik, hogy elolvashattam a köteteket, és remélem, lesz még több Wohlleben-könyv is magyar nyelven!