
- Szerencsés Dániel
- 2021. március 17. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc
Arcát nem látjuk, de az alakja ismerős: kalapját szemébe húzva, ballonkabátja gallérját felhajtva áll az esőben, szája sarkában a cigaretta már cinizmussá ázott. Az egyetlen fényes ablakot figyeli a sötét ház falán. A behúzott függöny résén át kinéző arc is ismerős: a hosszú szempillájú mandulaszemekben titok lappang, a vállra hulló hajtincsek úgy kavarognak a nyaka körül, mint arca előtt a cigarettafüst.
Igen, ő a film noir-ok nyomozója, a nő pedig a végzet asszonya, a femme fatale. Jack Spade és Brigid O’Shaughnessy a Máltai sólyomban, Philip Marlow és Carmen Sternwood a Hosszú álomban – hogy csak a két legismertebb párost említsük. De amíg az esőben ázó nyomozónk azon töpreng, megcsókolja vagy letartóztassa-e a nőt (esetleg mindkettőt, tetszőleges sorrendben), mi azon gondolkodjunk el: ha egyszer a noir zsánere Hollywood fénykorához kapcsolódik, miért visel francia nevet?
Humphrey Bogart és Lauren Bacall az 1946-os A hosszú álom című filmben
A noir szó hallatán a Máltai Sólyom vagy a Hosszú álom szerzői, Dashiell Hammett és Raymond Chandler valószínűleg csak pislogtak volna. Ők úgy gondolták, egy tipikusan amerikai műfajt teremtettek: a hardboiled krimit. Jogosan lehettek büszkék magukra, mert a hardboiled olyan váltást hozott a bűnügyi irodalomban, mint a punk a rockzenében. Mocskos volt, bátor, tabudöntő, rendszerellenes, és utána a semmi sem lehetett már az, ami előtte volt. Lázadóként is végezték: míg Agatha Christie és Conan Doyle nemesi címet kaptak, Hammett-et baloldali nézeteiért meghurcolták, Chandlerrel depresszió és alkoholizmus végzett.
Nem sejthették, hogy mindeközben könyveik a gótikus rémregények nyomába léptek. Ezeket a középkori környezetben játszódó rémtörténeteket hívták eredetileg „roman noir”-nak, azaz „fekete regény”-nek.
Minden magazinok legkeményebbike: a Black Mask
A noir talán mégsem született volna meg, ha egy Barry Gifford nevű amerikai író és kiadó a nyolcvanas évek elején nem látogat el egy párizsi könyvesboltba. Gifford rajongott az addigra már kevéssé ismert Jim Thompson könyveiért, és az USA-ban is újra kiadta őket. Az ezekhez írt előszóban használta először a noir-t irodalmi kifejezésként. Azáltal, hogy konkrétan a hardboiled könyvekre vonatkoztatta, Gifford új irodalmi zsánert teremtett. A Hammett és Chandler utáni krimiíró-nemzedékből így lett noir irodalom.
Hammett-ék óta megváltozott a világ. A könyvek hangvétele még sötétebb lett, a főszereplő sem volt már szükségszerűen detektív, hanem sokkal gyakrabban áldozat, gyanúsított vagy akár maga a tettes.
A harmincas-negyvenes évek rosszfiúi még gátlástalan, cinikus bűnözők voltak, azonban Thompson leghíresebb könyvében (A gyilkos bennem él, 1952) már maga a rendőr-narrátor volt szadista pszichopata. Új volt a szexuális kapcsolatok hangsúlyos szerepe is: a szex egyszerre tabudöntő és a történetet előre mozdító tényező, lélektanilag az önpusztítás talán leghalálosabb, mert legellenállhatatlanabb formája. Happy endet ne is várjunk. Ez a noir.
Barry Gifford, a műfaj „keresztapja”
Azóta noir minden, ami a karakterek, a hangulat vagy a vizualitás révén rokonítható a hardboiled korszakával. Jó példa erre az eredetileg romantikus propagandafilmnek készült Casablanca. A fekete-fehér, kevés fényforrást használó filmtechnika a kor technikai korlátaiból adódott, az örökös eső pedig abból az egyszerű meggondolásból, hogy az esős sikátorok pocsolyáiban tükröződő fények jobban mutatnak, mint a száraz aszfalton. A noir mára a popkultúra szerves része, kezdve a Yello nyolcvanas évekbeli dalszövegeitől Lana del Rey videóinak képi világán át egészen az L.A. Noir-ban, Max Payne-ben és a Heavy Rain-ben kicsúcsosodó videójátékokig.
De mi a helyzet a tartalommal, a társadalmi üzenettel? Sherlock Holmes, Poirot, Miss Marple a racionális gondolkodás diadalát jelentették az irracionális, ezért félelmetes rejtélyek felett.
Talán ugyanazért a nosztalgiáért nézzük ezeket a régi filmeket és olvassuk a könyveket, amiért ötven éve a Máltai sólyom után a Tíz kicsi négerhez nyúltunk volna: egy egyszerűbb, kiszámíthatóbb világra vágyunk, amikor az emberek még udvariasan elbeszélgettek, mielőtt gyilkolni kezdték egymást. Már semmi sem fekete-fehér, mint a film noir-ban, pedig azok a maguk idejében arról szóltak, hogy szürkeárnyalatokra bontják a világot. Épp ezért esik jól elmerülni azokban az esőáztatta sikátorokban és titkokat rejtő szobákban, ahol egy revolver és egy kemény ököl még elég volt, hogy különbséget tegyen jó és rossz között – legalább egy fejezetnyi időre.
Jim Thompson Stephen King kedvenc krimiírója
S miközben nyomozónk még mindig az esőben ázik, feltehetjük magunkban a kérdést: ázhatna-e a Mulholland Drive sötétsége helyett a Lövölde téren is, ahol ráadásul mindig hideg van? Végül is, minden nyomozó egy adott korszak szuperhőse, aki megmenti a közösséget a rá váró veszélytől. Feladata ugyanaz marad, csak a módszerei változnak. Ki az, aki vissza-visszatérve, pusztán a józan eszével és revolverével megtalálja a mi sajátos igazságunkat? Lesz-e, lehet-e magyar Maigret vagy Harry Hole?
Sokan mondják, hogy a kulturális vasfüggöny miatt pont a krimi legizgalmasabb korszakáról maradtunk le. Ez azonban nem teljesen igaz. Az 1977-es Defekt című sorozatgyilkosos(!) thrillerünk például ma is kifejezetten kemény film (jellemző, hogy hét évig dobozban várta, hogy bemutassák). A Dögkeselyű (1982) máig alapfilm, s nem csak Cserhalmi György kalapja miatt lett vérbeli neo-noir. Mattyasovszky Jenő Hód-sorozatából kétmillió könyvet adtak el. A Hód fedőnevű kémelhárítónak ugyanaz volt a dolga, mint Holmes-nak, Maigret-nek és a többieknek: történetről történetre megmenteni a társadalmat a rá leselkedő veszélytől. Ami pedig Mattyasovsky (és hasonló, gumibotot írógépre cserélő írók) korabeli népszerűségét illeti,
A 20. századi magyar krimi fő problémája, hogy maga a bűn nem volt hiteles – a Hód-sorozat milliónyi olvasója talán nem is bánta volna, ha a szocialista rendszer védelmezője kudarcot vall a gaz imperialista ügynökökkel szemben. Végül valami hasonló is történt, Hód pedig a rendszerrel együtt eltűnt a feledésben, hogy azután egyszerre túl sok védelmező szakadjon ránk Michael Knight-tól Dr. Csontig.
A Hód-sorozat: kicsit sárga, kicsit retró, de a miénk
Kondor Vilmos Gordon Zsigmondja volt az első, aki a rendszerváltás után felvette a védelmező szuperhős ballonkabátját és fedora kalapját. Érdekes, hogy a kortárs magyar krimi három legnépszerűbb nyomozókaraktere – Gordon mellett Böszörményi Gyula Ambrózy bárója és Baráth Katalin Dávid Veronja – egyaránt a távoli múlt embere. Évről évre színre lépnek új nyomozók, de a mai Magyarországon még senki sem foglalta el a könyvről-könyvre visszatérő hős helyét, akiből egy magyar Maigret vagy Jack Reacher lehetne. Réti László Cameron Larkin-ja közel jár hozzá, ő azonban amerikai. Legfeljebb a humora magyar, de az legalább nagyon.
Érdemes-e ilyen karaktert alkotni, vagy csak divatot követnénk? Így vagy úgy, igény biztos lenne rá, hiszen mi már nemcsak a józan észben és az igazságban kételkedünk, hanem a nyomozó szerepének hitelességében is. Korunk társadalma is kitermelte a maga tipikus bűneit, hogy csak a korrupciót és emberkereskedelmet említsük.
Gordon Zsigmond a szépirodalom felé tart
Lehet, hogy lejárt a magányos hősök kora. De az is lehet, hogy az ablakot figyelő nyomozónk egyszerre csak megunja az esőben álldogálást, gyűrött ballonkabátja zsebéből előveszi a mobiltelefonját és felhívja a laborosokat, elkészültek-e már a DNS-teszttel. Hiába csapatmunka már a nyomozás, minden csapatnak szüksége van egy erős, szerethető, de legalábbis tisztelhető vezetőre. Nekünk olvasóknak pedig arra, hogy követhessük abba a rejtélyes házba, ahol a mai nyomozóra is ugyanannyi veszély vár, mint Sam Spade-re a Palace Hotelben. Vagy még több is, hiszen Magyarországon talán még a végzet asszonyai is szebbek.
Avagy néhány animáció, amit felnőttek és gyerekek egyaránt élvezni fognak.
A mű a száz legjobb angol nyelvű regény közé is bekerült.
A kiadvány augusztustól lesz elérhető a tengerentúlon.
Egy ponyvaműfaj, amivel még az irodalmi elit nagyjai is kacérkodtak.
Avagy néhány animáció, amit felnőttek és gyerekek egyaránt élvezni fognak.
Egy ponyvaműfaj, amivel még az irodalmi elit nagyjai is kacérkodtak.
Az Iskola a határon szerzője kifürkészhetetlen ember volt.
Az új kiadás kapcsán a kötet szerkesztőjét kérdeztük a munka nehézségeiről.
Avagy íme Márquez és társai testet öltött öröksége.
Az ember, akinek még a vérében is irodalom csörgedezett.