- Kovács Krisztián
- 2021. július 8. | Becsült olvasási idő: 7 perc
Olvasni jó. Ez kétségtelen, mégis kizárólag az érzi át, aki szeret olvasni, és aki ezáltal nap mint nap képes kilépni saját világából, be egy egészen másik, egzotikus, vagy veszélyes, ismeretlen, vagy épp ismerős helyre. Hiába a változó társadalmi és szociális tendenciák, én a mai napig hiszek benne, hogy az olvasás jelensége sosem fog kihalni, abban pedig egészen biztos vagyok, hogy a könyv, egy jó könyv mindig is értéket fog képezni, efelől nem is vagyok hajlandó vitát nyitni.
Az olvasás olykor nehéz. Akadnak teremtett világok, melyek nehézkesebben engednek belépni saját közegükbe, írók, akik alaposan megdolgoztatnak minket saját szórakozásunkért, és akik kimagasló nehézségű, vagy épp dagályosan sűrű prózája előbb barátságtalanul hat ránk, aztán mégis közel férkőzik a szívünkhöz. Vagy épp ellenkezőleg, többet hallani sem akarunk róla. Az alábbi könyvek mind-mind kifejezetten nehéz olvasmányok, a maga módján mind a világirodalom örökérvényű remeke, kultikus státuszú alkotás, melyekben közös vonás, hogy kizárólag a leginkább kitartó olvasóknak adják csak meg magukat.
A 2003-ban, mindössze 50 évesen eltávozott zseniális chilei író kétségtelenül a dél-amerikai posztmodern irodalom egyik legfontosabb alakja, stílusában és jelentőségében olyan kiválóságokkal említhető egy lapon, mint Jorge Luis Borges és Julio Cortazar. A magam részéről az eredetileg 1998-ban megjelent Vad nyomozók című hihetetlenül egyedi és különös szerkezetű regényével ismertem meg, így nagyon megörültem, mikor 2016-ban megjelent az író főműve is magyarul, az eredetileg csak a halála után egy évvel napvilágot látott 2666. Igazi, több mint 800 oldalon át lassan hömpölygő kísérleti próza, nem is egységes regény, hanem öt kisregény, melyek közt hol lazább, hol erősebb a kohézió, és mely egyszerre képes az emberi lét viszontagságaira és ellentmondásaira, és a XX. század történelmi válságaira reflektálni. Sok kritikus valódi rejtvénynek titulálta a művet, nem csoda, ép ésszel gyakorlatilag felfoghatatlan számú utalás, kikacsintás tárháza ez, hű lenyomat az ember brutális természetéről. Hogy mennyire, nos arra kiváló példa, hogy a negyedi kisregény egy 112 gyilkosságot sokkoló realitással felsoroló afféle bő szószedet, fizikálisan, és lelkileg is megterhelő olvasmány. Bolano-t szerencsére a magyar olvasók is felfedezték, és magukévá tették, így az elmúlt évek sem múltak el Bolano-regény nélkül, az emberben pedig felötlik a kérdés, mit vihetett volna még véghez ez a fantasztikus író, ha nem veszíti el harcát a rákkal folytatott küzdelemben.
Roberto Bolano: 2666 Forrás: www.goodreads.com
A két éve végre magyarul is olvasható kultikus könyv kétségtelenül a posztmodern próza csúcsalkotása, és egy, legalább Bolano-hoz mérhetően zaklatott életpálya csúcsa. David Foster Wallace regényét némely fórumon egyszerűen szövegdzsungelnek nevezték, és valóban, a több mint ezer oldalas monstrum közel 21 ezer darabos szókinccsel dolgozik, olvasása igazi megterhelés az agytekervényekre nézve. A regény a nem túl távoli jövőben a Mexikó, USA és Kanada összeolvadásából létrejött O.N.A.N. nevű szuperállamban játszódik, mely afféle hiperrealista lenyomata az ezredfordulós Amerikának. A Végtelen tréfát nyugodtan nevezhetjük a XXI. század Ulyssesének, megjelenésekor pedig hasonló szenvedélyes és elvakult reakciókat kapott, mint annak idején J. D. Salinger Zabhegyezője, melyben szintén egy egész generáció érezte meg saját hangját. Az egyébként tehetséges teniszjátékos, ám gyakorlatilag gimnazista évei óta antidepresszánsokon élő Wallace féktelen, ám közel sem hivalkodó intellektusa tökéletesen megnyilvánul fő művében, nem hiába reklámozta kiadója az eredeti, 1996-os megjelenéskor a következő szöveggel: „Elég vagy ehhez, olvasó?”. Wallace maga sem élte meg egyértelmű sikerként a regényt, a tömjénező szavak mögött messze nem magának a regénynek az értékét sejtette, sokkal inkább a rajongást a rajongásért. Súlyosbodó depressziója miatt végül 2008-ban felakasztotta magát saját lakásában, így a Végtelen tréfát követő regénye már csak évekkel halála után jelenhetett meg. (A regényről ITT írtunk részletesebben.)
David Foster Wallace: Végtelen tréfa Forrás: www.goodreads.com
Ha már említettük az Ulysses-t, a népszerű ír származású író, James Joyce remekét, érdemes megemlékezni róla, hisz legalább annyira helye van a listán, mint a Végtelen tréfának. Az 1922-es regény 1936-ig mind az Egyesült Királyság, mind az Egyesült Államok területén tiltott olvasmánynak számított. A főszereplő Leopold Bloom egyetlen napba sűrített története egy modernkori Odüsszeia-történet. Joyce regénye kísérleti próza jellege miatt is megterhelő olvasmány, közel 30 ezer szavas szókinccsel, számtalan utalással, hasonló értelmű és így a cselekmény szempontjából félreérthető szavakkal, és szándékos paródiajelenetekkel dolgozik. Az irodalmi nyelvezet változásainak hála alighanem ma még nehezebb lehet olvasni, mint a fenti két remeket, Szerb Antal, A Pendragon legenda írója pedig nemes egyszerűséggel úgy fogalmazott, a regény egy hatalmas blöff, amit igazából lehetetlen pontosan és minden aspektusában megérteni, és ez gyakorlatilag a mai napig afféle általános vélemény róla, sokan pedig egyenesen pocséknak, és a kultúrsznobizmus fellegvárának tartják. Ugyanakkor természetesen irodalomtörténeti mérföldkő, irodalmi kurzusok állandó témája és tananyaga, egy regény, melyben a mai napig találni újabb értelmezési rétegeket.
James Joyce: Ulysses Forrás: www.goodreads.com
Az örökké rejtőzködő íróval többször is foglalkoztunk már korábban, igazi jelenség a maga nemében, egy szerző, aki saját inkognitóját még J. D. Salingernél is jobban őrzi, és akinek legújabb regényeire mindig felkapja fejét az irodalmi sajtó. Fő műve, az 1973-as Súlyszivárvány megjelenésének évében elhozta a Nemzeti Könyvdíjat, sűrű és lírai prózája, több száz szereplőt mozgató rendkívül összetett szövege és cselekménye, gyakorlatilag a posztmodern ifjúkorának összefoglaló tanulmánya, egy regény, melyben az ellentmondásos kettősség tudatos narratíva, és melyben tudományos témák egész garmadáját tekinthetjük át meglepő szakmaisággal a pszichológiától kezdve az összeesküvés-elméleteken át a ballisztikáig. Akárcsak Bolano esetében, itt sem találkozhatunk konzisztens módon felépített cselekménnyel, a regény nem is annyira regény, mind inkább irodalmi szöveg, tele hajmeresztő ötletekkel, látszólag tökéletesen oda nem illő momentumokkal és karakterekkel, több oldalt kitevő tudományos és spirituális fejtegetésekkel, mindez nyakon öntve egy jó adag hidegháborús paranoiával. Nem nehezebb olvasmány, mint az Ulysses, amivel gyakran emlegetik párban, inkább csak másként megerőltető, és komoly olvasói kitartást igénylő szórakozás.
Thomas Pynchon: Súlyszivárvány Forrás: www.goodreads.com
Az egyik leginkább tisztelt amerikai regényről ma már köztudott, hogy annak idején több tucat kiadó utasította vissza szerzőjét, míg végül egy elvállalta, és végül 1851-ben megjelenthetett. A történetet vélhetően mindenki ismeri, a nagy fehér bálna utáni hajtóvadászat sztoriját számtalanszor meg is filmesítették, az egyik leghíresebb adaptációban Gregory Peck bújt Ahab kapitány bőrébe 1956-ban. A Moby Dick olvasása alighanem másért nehézkes, mint a korábban említett műveké, bár bizonyos momentumaiban kétségtelenül hasonlítanak. Melville-nél nincs szó kísérleti prózáról, gyakorlatilag ifjúsági regényként vezeti fel nekünk a sztorit, hogy aztán a történetszálat a csúcspont környékén elvágva bálnavadászati szakkönyvbe forduljunk át, a végére pedig szenvtelenül odabiggyeszti a sokáig várt katartikus finálét. Mindazonáltal Melville olyan szűk közönséget célzott meg a témaválasztással, melyben valóban csak kevesek rendelkeznek kézzelfogható ismeretekkel, éppen ezért a regény inkább addig működik valódi regényként, míg a cselekmény előrehalad, amikor aztán megtorpan, és átadja helyét az ismeretterjesztésnek, az egész mű különös ritmussal bicsaklik meg, és a tempót részemről a végén már nem képes újra felvenni. Mindazonáltal hihetetlenül érzékletes és gyönyörű leírásokkal teli mű, a finálé után az érzékeny gyomrú olvasó könnyedén tengeribeteg lehet orrában az óceán sós illatával.
Herman Melville: Moby Dick Forrás: www.goodreads.com
A 2008-ban elhunyt Nobel-díjas orosz író korának egyik legfontosabb szerzője, és az orosz irodalom igazi nagyágyúja volt, 1973-as A GULAG szigetvilág című nagyregénye miatt megfosztották szovjet állampolgárságától, és a Legfelsőbb Tanács kiutasította az országból, művét pedig gyakorlatilag minden szovjet tagállamban, köztük Magyarországon is börtönbüntetés terhe mellett betiltották. A 2018-ban végre eredeti, közel 2000 oldalas formájában magyarul is újra megjelent regényfolyam a sztálini munkatáborok mindennapjairól szól, melyben maga a szerző is tizenegy kőkemény évet töltött el. Az önéletrajzi ihletettségű, olykor rendkívül tényszerű, máskor igen személyes hangvételű mű nem szerkezete, még csak nem is iszonyú terjedelme miatt embert próbáló feladat, sokkal inkább témájának, és naturális leírásainak köszönhetően. Szolzsenyicin leírásában feltárulnak a szovjet diktatúra legbelső bűnei kisemberek tragédiáin keresztül, a folyamatok, melyek során a propaganda olykor évtizedekkel vetette vissza a művészeteket, a kultúrát és a szociális fejlődés lehetőségét. Kevés regényt olvastam, melyben ennyi oldalt ennyi borzalom töltene meg, az olvasása kifejezetten erős gyomrúaknak, de még inkább kötélidegzetűeknek ajánlott, a lapokról áradó fojtott, baljós és kilátástalan hangulat pedig egészen biztosan a könyv elolvasása után is maradandó nyomot hagy az emberben. (A regényről ITT írtunk részletesebben.)
Alexandr Szolzsenyicin: A GULAG szigetvilág Forrás: www.goodreads.com
McCarthy a tavaly elhunyt rettegett irodalomkritikus, Harold Bloom szerint a (most már csak) három legnagyobb élő amerikai író egyike Thomas Pynchon és Don DeLillo mellett, aki legalább olyan hiteles és elszánt krónikása az amerikai dél poros, és borús világának, mint amilyen William Faulkner volt. McCarthy központozás nélküli gyönyörű és súlyos képekkel operáló szövegeinek csúcsalkotása egyben az életmű koronája is, ez a Véres délkörök című 1985-ös opusz, mely végleg meghozta írója számára a széleskörű elismerést. Pedig McCarthy műve korántsem könnyen fogyasztható darab, a nincstelen vándor története az 1840-es évek amerikai és mexikói határterületén erőszakban tocsogó, nyomasztó regény, mégis mentes mindennemű öncélúságtól, és képes ismét ráirányítani a figyelmet az ember céltalanul agresszív természetére. McCarthy talán itt bizonyítja legékesebben, hogy hiteles örököse az amerikai dél klasszikus krónikásának, William Faulknernek, aki egyébként A hang és téboly című művével még 1929-ben legalább ennyire nehezen olvasható remeket alkotott, igaz, McCarthy nehézsége inkább a rendkívül sűrű, és a központozás hiánya miatt még komplexebb, és dagályosabb prózában gyökerezik, ám leírásai még a naturális cselekményváz ellenére is csodálatosan lélegzőek.
Cormac McCarthy: Véres délkörök, avagy vörös alkony a nyugati égen
A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat
Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.
Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.
A francia Harry Potter szériája magyarul is teljes.
Népírtás, apartheid, rabszolgasors, kőkemény témák, kultikus regények.
Ma ünnepel a modern horror brit fenegyereke, aki óriási hatást gyakorolt a popkultúrára.
A vén mufurc, a rendmániás fociedző(nő) meg az őrült nagyi (és a többiek)
Izgalmas életpályák, eltitkolt személyazonosságok, kalandos pályafutások.
