Magyar Miklós
2021. március 11. | Becsült olvasási idő: 6 perc

Ősbemutató 60 éve – Samuel Beckett: Ó, azok a szép napok!

1961. szeptember 17-én volt Samuel Beckett 1960-ban, angolul megírt megírt Ó, azok a szép napok! című színdarabjának ősbemutatója a New York-i Cherry Lane Theatre-ban, Alan Schneider rendezésében, Ruth White főszereplésével.

Samuel Beckett

Az 1950-es évek színháza, amelyet neveznek avantgárdnak, abszurdnak, új színháznak, a kinevetés, a gúny színházának, a francia színházművészet egyik legtermékenyebb korszaka volt. Az abszurd színház főbb képviselői (Eugène Ionesco, Samuel Beckett, Jean Genet és Arthur Adamov) a párizsi avantgárd köreihez köthetők, pontosabban a Quartier Latinhez, ugyanakkor legtöbbjük nem francia. Ionesco román, Adamov orosz, Beckett ír.

A francia abszurd dráma legjelentősebb képviselője kétségkívül Samuel Beckett. Alapvető életérzése az emberi sors abszurditása előtti metafizikai szorongás. Szereplői megcsonkított, személyiség nélküli alakok, bohócok, csavargók, pojácák.

Ok és okozat nélküli világba vetett, értelmetlen létre ítélt figurák. A Godot-ra várva szereplői még jönnek-mennek, A játszma végében Hamm egy tolószékben ül, szülei, Nell és Nagg egy-egy kukából replikáznak. Egyedül Clov változtatja helyét, de valamennyi tevékenysége kimerül a konyha és a szoba közötti ingázásban. Az Ó, azok a szép napok! Winnie-je egy földbuckába temetve már teljesen képtelen bármiféle mozgásra.

A hagyományos színházban megszokott dialógusoknak Beckettnél nyomát sem találjuk, szereplőinek nincs mondanivalójuk, mégis beszélniük kell. Watt című regényének főszereplője mondja ki ezt Descartres „gondolkodom, tehát vagyok” mondásának parafrázisában: „szüntelenül beszélek, tehát vagyok talán.”

Az ősbemutató plakátja

Az Ó, azok a szép napok! a Godot-ra várva és a Játszma vége után a trilógia befejező darabja. A dráma színhelye a végletekig leegyszerűsített: „Kiégett, füves síkság, mely közepén kis buckában csúcsosodik ki. Szemben, jobb- és baloldalt a bucka enyhén lejt, hátul meredeken. A lehető legnagyobb egyszerűség és szimmetria.” – szól a szerzői utasítás. A darab főszereplője, Winnie, előbb mellig, majd nyakig a buckába temetve, a halál előtt töretlen optimizmussal ad hálát végeérhetetlen monológjaiban „azokért a szép napokért”. Párja, Willie, aki újságját olvassa és pornográf képeket nézeget, alig figyel rá, csak időnként vet oda néhány morcos szót. Mivel csaknem teljesen süket, képtelenség vele kommunikálni. Így mindketten egy végtelen magányosság foglyai. Ennek ellenére Winnie folyamatosan beszél, abban a reményben, hogy csak jön egyszer válasz Willie részéről. De már maga a süket ember jelenléte is elegendő Winnie véget nem érő monológjaihoz, amelyek az idős kor magányát, abszurditását fejezik ki a halál előtt.

A darab elején Winnie önmagát szólítja meg. Monológja közben előkerülnek táskájából mindazok a tárgyak, amelyek pusztulásra ítélt létének utolsó kellékei, és amelyeket a későbbiekben meg is szólít.

A szerzői utasítások sokszor hosszabbak, mint maguk a monológok:

Winnie és Willie

„Rajta Winnie! (szünet) Rajta, kezdd el a napot Winnie!

(Szünet A táska felé fordul, kutat benne anélkül, hogy a helyéről elmozdítaná, kivesz belőle egy fogkefét, tovább turkál, kivesz egy laposra nyomott fogpasztás tubust, szembefordul, lecsavarja a tubus kupakját, a kupakot a buckára teszi, nagy nehezen kinyom egy kevés fogkrémet a kefére, egyik kezében a tubus, a másikkal fogat mos. Szemérmesen jobb felé fordul, hogy a bucka túloldalán kiköpjön. Így esik a tekintete Willie-re. Kiköp, és még hátrább hajol) Hahó! (Szünet. Hangosabban) Hahó! (Szünet. Mialatt szembefordul, gyengéden mosolyog. Leteszi a fogkefét) Szegény Willie…(a tubust vizsgálja; már nem mosolyog) hamarosan kifogy…(keresi a kupakot) végtére…(megtalálja a kupakot) nincs mit tenni…” (A darabot Kolozsvári Grandpierre Emil fordította.)

A „szembefordul” szerzői utasításnak, ami mindvégig megjelenik a darabban, különös jelentősége van, ugyanis Winnie monológjainak végső soron a néző a címzettje, őt akarja szembesíteni sorsával.

A nap kezdetét és végét egy-egy éles csengőhang jelzi a darabban, amelynek kulcsjelenete az, amikor a beszéd, az utolsó menedék megszűnésének, a nihil bekövetkeztének veszélyével szemben Winnie kialakítja védekezési stratégiáját:

„Ó, igen, oly kevés a mondanivaló, oly kevés a tennivaló, s néha oly nagy a félelem, hogy egyszer csak önmagunkra maradunk…előttünk az üres órák, még nem szól a csengő, hogy aludni térjünk, s már nincs mit mondanunk, nincs mit tennünk, múlnak a napok, némely napok visszavonhatatlanul elmúlnak, a csengő megszólal, s mi keveset mondunk vagy éppen semmit, és keveset tettünk vagy éppen semmit (Felemeli az ernyőt). Ez a veszély. (Szembefordul) Ami ellen védekezni kell.”. A „szembefordul” szerzői utasítás azt mutatja, hogy Winnie ismét a nézőhöz intézi a figyelmeztetést: „védekezni kell”. Ő maga pedig azzal védekezik, hogy folyamatosan hálát ad a „szép napokért”: „Ismét egy gyönyörű nap.” Megint egy szép nap.” Ó, milyen szép lesz ez a mai.” – hangzanak el sorozatosan Winnie hálaadó szavai.

Madeleine Renaud Winnie szerepében

Winnie másik erőtartaléka a védekezéshez egy szép vers utáni kutatás emlékezetében: „Hogy is van az a felejthetetlen vers?” Verlaine Érzelmes párbeszéd című költeményéről van szó:

„A vén parkban didereg a magány,
s két árnyék suhant át az éjszakán.

Ajkuk puha, szemükben semmi élet,
alig érteni, halkan mit beszélnek.

A vén parkban didereg a magány,
s multat idéz két boldogtalan árny.

– Gondolsz régi mámorunkra szerelmem?
– Mi köze hozzá? minek érdekeljen?

– Arcom álmodban ma is megjelen?
Feldobog szíved a nevemre? – Nem.

– Óh szép napok! milyen forró s igaz volt
csókunk és gyönyörünk! – Lehet, hogy az volt.

– És kék az ég s a remény végtelen.
– A remény eltünt, egünk fénytelen.

Riadt bokrok közt jártak, két kisértet,
és csak az éj hallotta, mit beszéltek.”

(Szabó Lőrinc fordítása)

Beckett a darab címét ebből a versből vette. Az első felvonás vége felé Winnie meghallgat egy dallamot, amit azután a dráma végén el is énekel:

„Minden vágyam, súgom lágyan,

Csak szeress!

Szívem tárul, majd elkábul,

Csak szeress!

Szép szemedbe nézek, s éltet a remény:

Hogy te bűvös, szép szerelmem lész enyém.”

Ismerve Beckett mélyen pesszimista világképét, Winnie optimizmusa eleve gyanús. Észre kell vennünk, hogy a darabban minden ironikus. Az iróniára lépten-nyomon emlékezet az író, amikor jelzi, hogy Winnie maga is tisztában van kijelentéseinek abszurditásával. Amikor megköszöni a csodálatos napot, hozzáteszi: „ó, az a választékos stílus” vagy „micsoda választékos stílus”.

Az eredeti angol szövegből Beckett maga írja meg a francia változatot 1963-ban. Ugyanaz év októberében a Théâtre de l’Odéon Roger Blin rendezésében bemutatja a drámát. A két szereplő Jean-Louis Barrault és Madeleine Renaud, aki 1986-ig, nyolcvanhat éves koráig játssza ezt a szerepet. A darabot Magyarországon is több írben színre vitték. A legemlékezetesebb a Madách Színház 1971-es előadása volt Vámos László rendezésében. Winnie szerepét Tolnai Klári játszotta.