Prófétai közelség, tudósítói távlat – apró gondolatok Bakos András: Isteni testek című verseskötetéről

Különös költő Bakos András. Nem pusztán azért különös, mert több mint harminc éve mutatkozott be költőként, de nem rohant sehová, és csak most, 2021-ben jelent meg első kötete, hanem azért is, mert versbeszélője kinyilatkoztatás helyett inkább („csak”) megszólal, s ez a visszafogott pozíció mégis bátor líravilágot tart össze.

Bakos András

Bakos hosszú ideje dolgozik újságíróként, tudósítóként, s bár e cikk szerzője igen tudatosan szereti elkerülni azokat az olvasási módokat, amelyeknél a szerző és a lírai konstrukció személye között egyenlőségjel tétethet, most mégis annál jobb érzéssel vállalja.

Bakosnál az újságírói morál egészen organikusan hoz létre lírai hitvallást: Bakos versbeszélőjének kíváncsisága intim, artikulációjára viszont az extimitás jellemző.

Úgy ejt szót a magyar és a világtájak hétköznapjairól, mint egy idegen, aki épp csak arra jár, s egyben akár egy profi szociográfus, aki valamilyen megfejthetetlen bravúr révén képes úgy szociografikus látószögből vizsgálódni, hogy közben nem érezhető a közéleti okoskodással és cinizmussal való rezonálás. Valahogy így kezd el egy különös költő kötete különlegessé válni.

Vessünk egy pillantást az Isteni testek nyitóversére, a Hazalátogatásra. A cím mintha máris a személyesség ígéretét evokálná, a nyitányban aztán azonnal egy radikálisabb távolság érezhető az E/3 miatt, de a felütés esszenciája, hogy „a lélek”, a „magyar vizsla”, mely megjelenik, olyannyira mindentudó és bensőséges képként tárul elénk a pillanatnyi rövidségű jellemzések mentén, hogy a tartalom máris plurálissá válik, bárkit(!) definiálni hivatott, mégis önvallomásként (is) vibrál. Annál inkább, mert a „reszket / a teraszon, ahová azért csukták ki, / mert az egyik vendég tart tőle”-bemutatás gondolati és képi egysége tűpontos allegóriaként szolgál a már imént említett költői szerepvállalásra – kint is, bent is, a bentre tekinteni odakintről, amiatt aztán pláne, hogy „sorban járnak ki hozzá a többiek”. Nem sokkal később a Tisztes távol című költemény szolid, ám annál hatásosabb képet fest a személyes és a közösségi lét felé irányuló gesztusok ambivalenciájáról zárlatában – „mosolyog azon, amit lát, / és jobb kezét kinyújtva / felejti a levegőben”.

Bakos András első versekötete

A Tisztes távolban szikáran és szűkszavúan a civilizáció rendezettsége kerül kihívás elé. E vers folyamán az emberekkel és az emberekhez kötődő dolgokkal valami nem stimmel: kinek inkább tigrisre emlékezetető az arca, emitt egy busz ajtaja nem akar becsukódni, amott a búzamezőn pedig a lassan hullámzó mező természeti idilljét az ott dolgozók gépies mozdulatsora kontrasztólja kiválóan. A beszélő csupa apró kizökkentő vonást jegyez le egy hétköznapi szemlélődésből, amelybe nehezen képes belefeledkezni (akárcsak az olvasó, mert alig-emberi emberi településen járunk), a végső kép pedig (egy indián, aki „a jobb kezét kinyújtva / felejti a levegőben”) ahelyett, hogy a közösségbe való csatlakozási motiváció és a csatlakozás lehetősége közti feszültség didaktikus szimbólumává válna, higgadt és békés eseményként sejlik fel, mert a vers során a kezek mindvégig csak materiális hasznok, célok és rutinok miatt cselekedtek (egy autó tetőjének lesöprése, kapálás a mezőn).

Itt pedig egy ellentétes cselekvés, amely érzékenyen az ottfelejtés/a belefeledkezés révén metafizikai kifutást is ad a szövegnek, mert a levegőben hagyott kéz feltétel nélkül kerül oda, pusztán a cselekvés öröméért, szabadságáért. Bakos kötetvilágában épp ez a mesteri: hogy amikor szociografikus, akkor tényleg „csak” az, s kommentárjai nem lokális magyarázatként jelennek meg egy-egy szenvtelen szövegen belül, hanem némely ponton rábukkanhatunk – külön líra formájában – ilyen szövegekre, mint a Tisztes távol, amely átvilágít mindent – s a közéleti áthallásoktól részben ez is védi az Isteni testek korpuszát.

Gyengéd terelgetéssel inkább metafizikaivá hajlik a közösség szabályrendszere. Másrészt az ehhez hasonló mocorgások képesek a dokumentálóbb verseknek is olyan kontextusként szolgálni, melyben plusz réteget nyerhetnek.

Bakos András

Bakos hangja szempontjából érdekes önreflexív lenyomat a Látogatás, amelyben a rideg nézés, a „szenvtelen figyelem” gyakorlása a téma, s mintha ez a vers némiképp termékeny bizonytalanságba helyezné a kötetegészet, mintha a beszélő a saját irányultságát tenné kockára azáltal, hogy az emberre csak nyomokban hasonlító próbabábuk hosszas szemlélése által talán minden még jobban megismerhető lenne. No, persze, ez még nem jelenti azt, hogy a beszélő elfordulna az emberitől annak érdekében, hogy az emberről minél tisztábban szóljon, inkább a beszélő által keresett távolság megtalálásának rádöbbenésével szembesülünk.

S egyúttal azzal, hogy a távolságtartás nem csak úgy működik, hogy a jelenvaló civilizáció traumáit jobban lássuk általa, hanem hogy egyúttal a távolság maga is traumává váljon, a szenvtelenség ránehezedjen a beszélőre, mint egy „titkos betegség”.

Ha valamiért, akkor Bakos első kötete pontosan ezért aktuális és fontos: mert próbára teszi a líra személyességét, de közben nem keres annak helyére semmit, csak jár egyet az országban beszélőjével, többnyire Szeged környékén, s a nagyvilágban, hogy visszataláljon ahhoz kicsit, hogy lehet az én-ről is beszélni, és mellette a mi-ről is. Úgy, hogy a kettőnek semmi gondja ne legyen egymással.

Kapcsolódó cikkek

A csütörtöki nyomozóklub és az eltűnt hulla rejtélye – Könyvkritika

A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat

Irene Vallejo szerint a jövő útjai a múltba vezetnek – Könyvkritika

Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.

Fontos vagyok, tehát vagyok, avagy a kreatív írás művészete – Könyvkritika

Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.

Konkurens kiadók összefogásából született az új budapesti könyvkuckó

Magyarországon ritkán tapasztalható nagyszerű összefogás a kultúráért.