Kovács Krisztián
2021. december 8. | Becsült olvasási idő: 5,5 perc

Tények és tévhitek – 5 világhírű író, és hozzá 5 városi legenda

John Steinbeck 1937-ben írta meg az Egerek és emberek című darabját, melyért kiérdemelte a Pulitzer-díjat. A mű kapcsán elterjedt a hír, hogy az első változat kéziratát Steinbeck hű kutyája játéknak vélte, és az első oldaltól az utolsóig apró cafatokra tépte, másolat nem lévén pedig a későbbi irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett szerzőnek nem maradt más választása, mint emlékeire hagyatkozva újraírni a teljes szöveget. A történetet Steinbeck életrajzírói is megerősítették, így az nem pusztán afféle városi legenda, ám nem minden hasonló történetről bizonyosodott be annak igazságtartalma. Íme most öt népszerű regény és hozzá öt városi legenda, melyek a megjelenések óta eltelt évek, évtizedek során rakódtak a művekre.

Truman Capote és a Ne bántsátok a feketerigót!

Harper Lee regénye 1960-ban jelent meg, a szerző egy évvel később Pulitzer-díjat kapott, érte majd újabb egy évre rá Gregory Peck főszereplésével készült népszerű adaptáció belőle. Lee egészen 2015-ig nem is publikált más munkát, regénye azonban így is XX. századi amerikai irodalom egyik legmeghatározóbb munkájává nőtte ki magát. Még akkor is, ha a megjelenése óta eltelt években Lee-t számtalanszor érte az a szélsőséges vád, hogy valójában nem is ő írta a regényt, hanem jóbarátja, az akkor már ünnepelt és népszerű szerzőnek számító Truman Capote. A teóriát alátámasztani látszott, hogy bár Lee sokáig tervezett újabb művet, azt végül azért tette félre, hogy segítsen Capote-nak a készülő, Hidegvérrel című bűnügyi dokumentumregényéhez kapcsolódó kutatási munkálatokban, de aztán végül a halála előtti évekig mégsem publikált újra. 2006-ban bukkant aztán elő egy levelezés Lee és Capote közt, ami végül eloszlatta a kételyeket, és mintegy megölte a legendát, vagyis ma már senkinek sem lehet szemernyi kétsége sem afelől, hogy a regény Lee munkája, még akkor is, ha a jogi háttér kidolgozásában Capote is közreműködött.

Truman Capote és Harper Lee közös kutatómunkában

Harry Potter és az okkultizmus

J. K. Rowling varázslótanoncának első kalandja, a Harry Potter és a bölcsek köve 1997 nyarán jelent meg először, és azóta 107 millió példányban kelt el, míg a sorozat későbbi epizódjaiból nagyjából 55-55 millió darabot adtak el. A legkülönbözőbb vallási csoportok azonban már a második kötet megjelenésénél az okkultizmus, a boszorkányság, és az ördögimádás bélyegeit sütötték a könyvekre, mondván azok szándékosan sötét tudományokat népszerűsítenek a gyermekek körében. Jack Chick, a hírhedt amerikai karikaturista és kiadótulajdonos – és a keresztény fundamentalizmus híve – kijelentette egy interjúban, hogy „a Harry Potter a kapu, mely a pokolba juttatja a gyermekeket”. Az Amerikai Könyvtárszövetség több ízben is kezdeményezte – többek közt Margaret Atwood műveivel, vagy a Watchmen képregénnyel együtt – hogy a Harry Potter-történetek a sötét mágia szándékos népszerűsítése miatt ne szerepelhessenek a könyvtárak kínálatában. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy a Harry Potter az az, ami: olvasmányos és kalandos ifjúsági fantasy, ami számos gyermeket nevelt olvasóvá.

Rowling dedikálja az első Harry Potter-kötetet

Ernest Hemingway és a hat szavas novella

A Pulitzer- és irodalmi Nobel-díjas íróra Sherwood Anderson egyszer azt mondta: „újra feltalálta az irodalmat. Kétszer is”, azaz egyszer a novelláival, aztán a regényeivel. Hemingway Jéghegy-elve alapján íródó szikár és tömör, ám rendkívül szuggesztív történetei valóban új iskolát teremtettek, és kevés olyan író akad a század második felében, aki ne inspirálódott volna az életművéből. Egyszer állítólag Hemingway kubai tartózkodása alatt egy bárpultál ülve arra kérte ismerősét, hogy mondjon egy számot. Hat, felelte a barát, Hemingway pedig írt egy novellát hat szóval: „Kisbaba cipő eladó. Soha nem hordták.” Az igazság azonban az, hogy bár lehetséges, hogy Hemingway leírta a rövidke novellát, de nem biztos, hogy saját kútfőből, a szöveg ugyanis már 1906-ban megjelent nyomtatásban, a Quote Investigator nevű lap pedig több forrást is talált különböző folyóiratokban a század elejéről. Érdekesség ugyanakkor, hogy a hatszavas novellát csupán 1990 óta tulajdonítják Hemingway-nek, akkor Peter Miller Get Published! Get Produced!: A Literary Agent’s Tips on How to Sell Your Writing című könyvében hivatkozik rá így, noha a forrást nem nevezi meg.

Hemingway munka közben

Dosztojevszkij és az igazi ördögök

Nikolay Strakhov orosz irodalomkritikus egy Lev Tolsztojnak küldött levélváltásban felevenített egy történetet, melyet állítólag barátja, Dosztojevszkij mesélt neki, és ami miatt végül megromlott a kapcsolat a két férfi közt. E szerint a Bűn és bűnhődés írója egyszer azzal dicsekedett neki, hogy hírnevét kihasználva egy moszkvai fürdőben elcsábított egy kislányt, akit annak nevelőnője bocsátott a „rendelkezésére”. Dosztojevszkij halála után özvegye hevesen tagadni kezdte egy kislány elcsábításának történetét, és rámutatott, hogy ez az epizód csupán az író 1872-ben megjelent Ördögök című regényének első vázlatában szerepelt, melynek ötletét valóban megosztotta Strakhovval, aki ismeretlen okokból kiforgatta azt. Később persze kiderült, hogy Strakhovnak volt oka lejáratni Dosztojevszkij-t, amikor ugyanis az író 1881. február 9-én elhunyt, őt kérték fel az irodalmi hagyaték rendszerezésére, ő pedig néhány rá nézve nem túl hízelgő megjegyzésre bukkant Dosztojevszkij jegyzetfüzeteiben, aki azt írta róla „a haszonért cserébe az anyját is eladná”. Strakhov bosszúja majdnem 60 évig tartotta magát, az azt megcáfoló leveleket ugyanis csak az 1970-es években adták ki először.

Dosztojevszkij egyik leghíresebb portréja

Charles Dickens és az önéletrajzok

A nagy angol mesélő Copperfield Dávid című regénye 1850-ben jelent meg egy kötetben, előtte pedig folytatásokban, miután pedig egy interjúban úgy fogalmazott, hogy a történet „az igazság és a fikció rendkívül bonyolult összemosása”, a legtöbb olvasója és az irodalomkritika is arra gondolt, hogy a regény nem más, mint Dickens fikcióba bújtatott önéletrajza, az író pedig sokáig nem is igyekezett megcáfolni a rajongói teóriát. Az tény, hogy a regényben akad valóban önéletrajzi elem, így a fiatal Copperfield Murdstone és Grinby raktárában való munkája (Dickens 12 évesen egy cipőraktárban dolgozott), de ahogy későbbi életrajzírói is rávilágítottak, ezen túl minden egyéb a fantázia teremtménye. Furcsamód ráadásul Dickensre gyakran hivatkoznak úgy, mint London elbeszélőjére, holott valójában kevés olyan története akad, mely teljes egészében az angol fővárosban játszódna, ő maga pedig számtalanszor elmondta, hogy Londonra csupán úgy tekint, mint a világ legnagyobb átkelőhelyére, ám hiába, az irodalmi kánon mégis a város életének legendás krónikásaként tiszteli.