Kovács Krisztián
2021. február 16. | Becsült olvasási idő: 7 perc

Vajon megéri egy kultregényhez folytatást írni?

Néhány héttel ezelőtt, egészen pontosan január 1-én lejárt F. Scott Fitzgerald A nagy Gatsby című korszakos klasszikusának szerzői jogi védelme. Az már tavaly ősszel tudható volt, hogy az idehaza relatíve ismeretlen, de az Egyesült Államokban kiváló hírnévnek örvendő – sokan The Fighter című regényét egyenesen a Pulitzer-díjas Cormac McCarthy-hoz hasonlították – Michael Farris-Smith Nick címmel megírta a Nagy Amerikai Regényként is hivatkozott Gatsby előzményét, mely azonban csupán érintőlegesen foglalkozik a titokzatos milliomos alakjával, és ahogy címéből is következik, Nick Carroway előéletére összpontosít.

A január 5-én boltokba került regényről a goodreads.com olvasói közt már számos hevenyészett kritika érhető el, és eddig összességében meglehetősen vegyes a fogadtatása, ha összesíteni akarnám, leginkább erős közepesre lehetne értékelni a Farris-Smith szívügyének is számító regényt, ami azonban vélhetően objektíven semmit sem árul el a mű valódi minőségéről, és vélhetően éppen ez az, ami miatt kérdés, hogy egy-egy kultregényhez érdemes-e egyáltalán folytatást írni?

Vajon megéri egy kultregényhez folytatást írni?

Akiért a harang szól 2., avagy a történet, amiben kiderül, hogy Robert Jordan valójában nem is halt meg, Száz év magány 2., amiből megtudhatjuk, hogy a teljes első rész csupán Aureliano Buendía hallucinációja volt az akasztására várva, Rozsban a fogó 2., melyben Holden Caulfield-t meg nem értett zseniként láthatjuk viszont. Elképzelhetetlen igaz? Valóban. Szentségtörésnek tűnik? Lehetséges. Érthető, hogy olvasók millió miért kiáltanának azonnal blaszfémiát, amennyiben az utókor egy-egy tehetséges szerzője úgy döntene, hogy folytatást ír a XX. század valamely vitathatatlan klasszikusához. Ahhoz azonban, hogy erről beszéljünk, előbb fontos áttekinteni, mikor éri meg folytatást készíteni lényegében bármely történethez.

A magam részéről mindig is az önálló sztorikat szerettem, ugyanakkor szigorúan üzleti megfontolásokból tökéletesen értem, miért nyúl valaki már ismert és bemutatott karakterekhez.

A közönség körében jól bejáratott történetekkel nyilván az előző művek olvasóinak nagy százalékát lehet megragadni, akik kíváncsiak, mi történik az utolsó oldal után, ám megfelelni az elvárásaiknak, az tulajdonképpen kis túlzással lehetetlen.

Az olvasás élménye más, mint a filmek nyújtotta szórakozás, itt ugyanis nem is feltétlenül az író, sokkal inkább az olvasó ruházza fel arccal, színnel, élettel a szereplőket, emiatt ez a közreműködésünkkel létrejövő belső világ sokkal inkább a részünkké válik, mint a mozgókép esetében. Így persze a szereplőket a történet végén elengedni sem feltétlenül könnyű feladat, és tegye fel a kezét, ki nem töprengett el kedvenc karakterei utóéletéről, mikor becsukta az adott könyvet?

A ragyogás és folytatása, az Álom doktor

Éppen emiatt folytatást írni borzalmasan veszélyes feladat, és még akkor is ingatag terep, ha valójában kívülről biztonsági játéknak látszik. És valóban, szigorúan üzleti megfontolásból az is, ezt – ha már érintettük a filmeket – Hollywood az utóbbi tíz évben kiválóan demonstrálta is, a jelenlegi válságban ugyanis alig-alig készül egyedi alapötletre épülő film, a stúdiók franchise-t építenek úgy, hogy egymást érik a folytatások, a rebootok, és persze olykor klasszikus filmek remake-jei. Míg azonban Hollywoodnak megvan a lehetősége, hogy az új idők új technológiai keretei közt mintegy újrateremtsen egy korábbi klasszikust, ezáltal a filmnézők fiatalabb generációi számára is érdekessé téve a tartalmát, addig az irodalom tekintetében – épp az említett, és általunk létrehozott belső vászon miatt – ez már sokkal kétségesebb feladat, és erre bizony számos példát hozhatunk az elmúlt 30-40 év történetéből.

A magam részéről akkor látom értelmét egy folytatásnak, amennyiben az képes bővíteni a korábbi kötetben olvasott világot, ám a legcsekélyebb mértékben sem értelmezi át annak történetét, ez ugyanis totális öngól lenne a korábbi mű kapcsán.

Kiváló példa erre Stephen King Álom doktor című 2013-as regénye, mely a modern horror egyik klasszikusát, az 1977-es A ragyogás című művet folytatja. Az Álom doktor egyáltalán nem rossz regény, noha minden olyan momentumot magán hordoz, mely alapján csalódást okozhat. A kis Danny Torrence-t, aki úgy ragyogott az első részben, itt lecsúszott alkoholistaként látjuk viszont, mely egyébként logikusan következhetne is zaklatott gyermekkorából, az olvasók egy részének mégis csalódást okozhat, mert a Panoráma Szálló után nem ilyen sorsot képzeltünk el a kisfiúnak, tehát ezen a ponton némileg szembe is megy az elvárásainkkal. Az Álom doktor ugyanakkor a korábbi epizód horrorisztikus hangulatát a fantasy eszköztárával egészíti ki, mellyel kétségtelenül kibővíti annak világát, ellenben azzal, hogy feltárja, a „ragyogás” nem is annyira egyedi természetét, épp Danny Torrence veszíti el az első részben kialakított, kivételezett pozícióját.

Két kultregény, és két felemásan fogadott folytatása

Nem egyedi persze, hogy világhírű író dönt saját korábbi kultikus műve folytatása mellett. Joseph Heller megírta minden idők egyik leghíresebb, és számos országban betiltott háborúellenes regényét a 22-es csapdája képében, aztán 33 évvel később úgy döntött, itt az ideje a folytatásnak, így aztán ismét felvonultatta Yossariant, azonban az életvidám, vad, egykori bombázótisztet depressziós és beteg öregemberként látjuk viszont, amire a mű címe (Záróra) is utal. Bár nyomokban tartalmazza azt a szürrealizmus, amitől az első rész olyan elevenbe vágó szatíra volt, ám mintha valahogy ugyanez a hangulat az ábrázolt korban, az öregség és az elmúlás fázisában már kevésbé működne hatékonyan, és erre Heller figyelmét a kritikák is felhívták a mű megjelenése utáni időszakban. A tavaly elhunyt Winston Groom szintén közel tíz évet várt, hogy ismét elővezesse ikonikus főszereplőjét, Forrest Gump-ot, ám ő is csalódást okozott.

A Gump és Tsa. című 1995-ös második kötet lényegében az első újrája, hasonló motívumokkal, hasonló kalandokkal, ám egy látszatra még együgyűbb főszereplővel, amivel épp a folytatások másik csapdájába esik: túlságosan is hasonlítani akar az első részhez, ám az abban megteremtett jellegzetességek olyan szembetűnőek, hogy a történet emiatt menthetetlenül elsikkad, és unalomba fullad.

És akkor még nem is beszéltünk arról, ha egy olyan regényhez készül folytatás, melynek írója életében mereven elzárkózott az ötlet elől. Margaret Mitchell-t az Elfújta a szél gigantikus sikere, és a neki odaítélt Pulitzer-díj után évekig győzködte a kiadója, hogy írja meg az egyébként is nyitott befejezést tisztességesen lezáró folytatást, ám Mitchell bármilyen busás összeget is ajánlottak neki, elutasította az ajánlatokat. Örökösei évtizedekkel az író halálát követően persze már nem voltak ilyen finnyásak, és végül tisztán pénzszerzési szándékkal megbízták Alexandra Ripley-t, aki meg is írta a folytatást a 80-as évek végén. Az 1991-ben megjelent regény persze zajos bestseller lett, melynek lényegében egyetlen különlegessége, hogy ismét olvashatunk a világirodalom egyik legemblematikusabb szerelmespárjáról, és ha elfeledkezünk róla, hogy maga a mű léte is az eredeti írói törekvése arculcsapása, akkor még talán élvezzük is, annak ellenére, hogy története jóval erőtlenebb a felülmúlhatatlan elődénél.

Egy olyan eset, amikor a folytatást is rengeteg méltatást kapott

Ahogy említettük is, veszélyes, de nem kivitelezhetetlen klasszikus regényhez folytatást (vagy előzményt) írni. J. D. Barker a 4MGY-trilógia írója Dacre Stokerrel, Bram Stoker örökösével kiegészülve látott neki a hivatalos Dracula-előzményregény megírásának. A Dracul című mű 2018-ban került a boltokba, és hatalmas sikert aratott, és bár itt-ott bőven túlírtnak érezni – különösen az eredeti Stoker-regény stílusához képest – mégis egészen új színekkel képes bővíteni annak legendáriumát. Dacre Stoker és Barker ugyanis csavar egyet a történeten, és okosan nem próbálja meg egy tipikus megoldásnak tűnő elvarratlan szál mentén felvenni az eredeti mű fonalát, sőt, szigorúan véve még csak nem is érinti Stoker 1897-es regényének történetét, sokkal inkább egy új, mondhatni alternatív idővonalat hoz létre, a történet centrumába magát az írót, Stokert és annak családját állítva, valamint borzongató kapcsolatukat a vámpírokkal.

Nem állítom, hogy a Dracul tökéletes regény, és továbbra is tartom, hogy az önálló, és nem újraértelmezett történetek annyival több frissességet képesek hozni az irodalomba, hogy a magam részéről továbbra sem állok a klasszikus művek folytatásának létjogosultsága mellett, de kétségtelen, hogy léteznek módok ennek kivitelezésére, ám azok a megszokottnál több kreativitást, és elképesztő mennyiségű munkát követelnek, amit sajnos a legtöbben zokszó nélkül képesek feláldozni a hatékony és gyors pénzkereset oltárán.