- Kovács Krisztián
- 2022. április 11. | Becsült olvasási idő: 7 perc
Manapság már közmegegyezés van abban, hogy a sci-fi műfaját leginkább a Jules Verne-H. G. Wells-Hugo Gernsback hármastól illik eredeztetni (persze ők meg sokat olvastak Edgar Allan Poe-tól), az ugyanakkor tény, hogy a műfaj valamikor az 1950-es évek táján kezdett igazán felnőttkorba lépni mondhatni a második generáció megjelenésével, akik megteremtették a sci-fi arany- majd ezüstkorát, hogy aztán követőik új ízekkel, új területekkel, akár új tudományágakkal bővítsék a szórakoztatóirodalom talán legszínesebb palettáját. Ahogy pedig minden műfaj, úgy a sci-fi is igazi klasszikusokat termelt ki a második világháború utáni évtizedekben, így aztán összegyűjtöttünk most egy csokorra valót azon művekből, melyek nélkül a tudományos-fantasztikum ma nem tartana ott, ahol.
Mivel is kezdhetnénk egy ilyen tematikus listát, ha nem a sci-fi egyik legnagyobb klasszikusával? Az eredetileg az Astounding magazinban 1942 és 1950 között nyolc történetben megjelenő, majd regénnyé, később trilógiává, majd komplett sorozattá bővülő széria a sci-fi történetében talán elsőként jelezte a szélesebb közönség számára is, hogy a tudományos-fantasztikum nem sugárpisztolyokat és űrhajokat jelent, hanem képes komoly erkölcsi, morális, lélektani problémák kibontására, Asimov művének időtállóságát pedig vélhetően az is magával hozta, hogy a szerző mondhatni társadalomszociológiai oldalról közelít a műfajhoz, és bár az egyes epizódok közt évtizedeket ugrik az időben, gördülékeny és fókuszált történetvezetése miatt végig tökéletesen érthető és logikus marad. Asimov nagyszabású gondolatkísérlete nem véletlenül érte el a kultikus státuszt, és emlegetik ma is a műfaj valaha volt leghatásosabb alkotásai közt.
Isaac Asimov: Alapítvány
És akkor a másik nagy klasszikus Asimov kortársától és/vagy irodalmi riválisától. Clarke egészen más oldalról közelített a műfajhoz, noha elsősorban őt is az ember, és a technológiai fejlődés generálta emberi jellemváltozások érdekelték, a honnan-hova kérdése, akár klasszikus, akár metafizikai értelemben. A Stanley Kubrick-kal közösen készített 2001 Űrodüsszeia című film regényváltozata némileg bővíti is annak világát, és kínál néhány fogódzót, amit a film nagyvonalúan nem tett meg. Lassú, már-már melankolikus történet ez, ahol a hangsúly sokkal inkább a hangulaton és a gondolatiságon van, a világ- és karakterábrázolás tökéletesen másodlagos, a cselekmény fordulatai pedig mára talán bagatell módon hatnak, az egész mégis rendkívül hatásos, és olyan széles filozófiai gondolatokat nyit meg, amire kevés más sci-fi mű volt képes akkoriban. Ami pedig külön üdvözlendő, hogy Clarke sok kortársával ellentétben műveiben is előszeretettel adott hangot az embert érintő optimizmusának.
Arthur C. Clarke: 2001 Űrodisszeia
Ender Wiggin története, és a Hangyok elleni háborúra történt kiképzésének története a 80-as évek egyik legnagyobb sci-fi sikere volt, leginkább azért, mert egy teljesen új színezetet, a pedagógiai pszichológiát keresztezte a military sci-fi motívumaival, mely addig egyedülálló stílusbravúrnak tetszett, nem is csoda, hogy mind szakmailag, mind a közönség körében zajos sikert aratott, és elhódította a Hugo- és a Nebula-díjat is. Orson Scott Card saját, eredetileg 1977-ben megjelent novellasorozatát dolgozta át regénnyé, mely aztán a pozitív fogadtatást követően teljes sorozattá érett, köteteken keresztül követve Ender Wiggin sorsát. Card később többször kifejtette, hogy a regényhez alapvetően két mű szolgált inspirációul, az egyik Isaac Asimov Alapítvány-szériája, míg a másik az egyik legjelentősebb hadtörténeti munka, mely az amerikai polgárháborúról született, Charles Bruce Catton történész 1954-ben megjelent A Stillness at Appomattox című Pulitzer-díjas kötete, melynek hatását Card le sem tagadhatná.
Orson Scott Card: Végjáték
A military, azaz katonai sci-fi másik alapműve, mely erőteljesen táplálkozott Robert A. Heinlein Csillagközi inváziójából (ami most a szűk hely miatt maradt csak le a listáról), és 1975-ös megjelenése után elnyerte a Locus-, a Nebula- és a Hugo-díjat is, húsz évvel később pedig három, mérsékelt sikert aratott folytatás is követte. Haldeman műve kimondva-kimondatlanul is egyfajta allegória a Vietnámi-háború utóhatásaira, egészen pontosan a csatateret megjárt katonák társadalomba való visszailleszkedési lehetőségeinek meglehetősen pesszimista portréja. William Mandella nem mindennapi történetének olyan rajongói vannak, mint William Gibson és Stephen King, és a regényt kizárólag az irodalmi kánon műfaji beskatulyázása miatt nem emlegetik ma egy lapon az olyan nagyívű háborúellenes művekkel, mint Az ötös számú vágóhíd, vagy A 22-es csapdája. Tulajdonképpen – bár ez nyilván egy nem létező kategória – leginkább anti-military sci-finek lehetne nevezni, okos építkezése, zsigeri képei pedig nem véletlenül tették a műfaj modern klasszikusává.
Joe Haldeman: Örök háború
Isaac Asimov Alapítvány-trilógiája, és Arthur C. Clarke 2001 Űrodüsszeiája mellett talán a legnagyobb hatású, és leginkább tisztelt sci-fi klasszikus, egy valódi komplex műremek, melyet át- meg áthatnak az ökológiai, vallási, szociológiai, politikai és pszichológiai szálak, és mely a mai napig nagyjából 20 millió példányban kelt el világszerte, napjainkban pedig legalább olyan népszerű, mint első megjelenésekor volt, köszönhetően univerzális mondanivalójának, és rétegzett világának. A messiássá váló Paul Atreides története nem egyszerű sci-fi, sokkal inkább egyetemes tanulmány az emberről, a társadalom formálhatóságáról, talán ezért is állta ki jobban az idő próbáját, mint kortársai nagyobbik része. Mert itt nem a technológia, se nem a tudományos törekvések a fontosak, hanem a változásokra reagáló ember, nem hiába nevezik sokan a fantasztikus irodalom Bibliájának. Természetesen a regény elnyerte mind a Hugo-, mind a Nebula-díjat, és Herbert tollából 5 folytatást fialt.
Frank Herbert: Dűne
Dan Simmons számos műfajban kipróbálta magát; az író, aki egy eldugott kis erdei faházban, a családtól távol írja monumentális regényeit, a horror és a krimi műfaján túl a legjelentősebbet egyértelműen a sci-fiben alkotta, 1989-ben megjelent Hyperion című művével. Ha Card regényére azt mondtuk, egyedülálló kísérlet, akkor itt sem fogalmazhatunk szerényebben, Simmons ugyanis Geoffrey Chaucer A Centerbury mesék struktúrájára építette számos emlékezetes karaktert és idősíkot alkalmazó regényét, egy gigászi és végleges zarándoklat krónikáját. A számos irodalmi utalással megtűzdelt regény nem meglepő módon heteken át szerepelt a The New York Times bestsellerlistáján, noha több kritikus is felrótta neki, hogy a nagyrészt visszaemlékezésekre alapuló történetvezetés kevés teret enged a cselekmény folyásának, a szakma ugyanakkor 1990-ben Hugo- és Locus-díjjal jutalmazta, Simmons pedig az elkövetkező években további három gigászi regénnyel bővítette a Hyperioni énekek címre keresztelt sorozatát.
Dan Simmons: Hyperion
Vélhetően a sci-fi történetének egyik leghíresebb, műfajteremtő remeke ez, ami életre hívta a cyberpunkot Philip K. Dick nyomdokain haladva. Gibson műve a távoli jövő helyett a közeljövőre fókuszált, egy olyan rideg társadalmi tablót villantva fel, mely túlságosan is hihetőnek hatott. A Neuromancer világában ugyanis az értékek egyáltalán nincsenek biztonságban a virtuális hálózatokban, a bűnelkövetés legnépszerűbb formája a kiberterrorizmus, hackernek lenni hivatás, és mindenki retteg az adathalászok, adatlopók rohamától. Mégis, a regény nem a korábban sosem látott sci-fi elemek miatt működik annyira, sokkal inkább a felvázolt társadalmi tabló végett, mely akár felér egy szociológiai tanulmánnyal is; az már csak ráadás, hogy Gibson számtalan jövendölése kisebb-nagyobb mértékben be is vált, a Neuromancer pedig megnyerte a Hugo- és a Philip K. Dick-díjat, és további két folytatást fialt, miközben az első részt számtalan kritikus és újság választotta be az elmúlt 100 év legjobb angol nyelvű regényeinek sorába.
William Gibson: Neuromancer
Bradbury az az ember – Philip K. Dick és Kurt Vonnegut mellett – aki pontosan megmutatta, miként lehet szépirodalommá gyúrni a sci-fit: elementáris erejű, olykor kifejezetten lírai prózája pedig számos emlékezetes történetet fialt. A tíz évvel ezelőtt elhunyt szerző leginkább a novella formavilágát kultiválta, ám csekély számú regénye is a klasszikusok közé emelkedett, élükön az 1953-ban megjelent Fahrenheit 451-el, mely egy disztópikus Amerikába kalauzol, ahol az olvasás tiltott dolog, és külön testület foglalkozik a könyvek begyűjtésével és elégetésével. A borzalmas vízió talán nem annyira fagyos, mint Orwell 1984-e, vagy Huxley Szép új világa, vagy inkább azt mondhatnánk, hogy másképp rémisztő, Bradbury ugyanis a kultúra eltiprásának hitleri módszertanát, a könyvégetést egy modern társadalom alappilléreként ábrázolja, amitől a végeredmény nem valószerűtlenné, sokkal inkább zsigerien ijesztővé válik, és ahogy számos disztópia, mondanivalója máig aktuális.
Ray Bradbury: Fahrenheit 451
Gulliver Foyle, harmadosztályú segédgépészből válik mondhatni a bosszú legyőzhetetlen angyalává, Alfred Bester műve pedig az egyik legszórakoztatóbb sci-fi regénnyé, mely valaha született. Őrült utazás, őrült cselekedetek, őrült rohanás, őrült vízió, talán így lehet a legszemléletesebben összefoglalni az 1956-ban megjelent művet, mely emellett lélektani regényeket meghazudtoló karakterfejlődésen vezeti végig az olvasóját. És akkor még nem beszéltünk arról sem, hogy Bester regénye mennyivel meghaladta a korát, hiszen olyan stílus- és narratív jegyeket mutat, melyek később Clarke és Herbert poszthumanizmusában, vagy William Gibson cyberpunkjában köszön csak vissza, akár évtizedek távlatából. Újszerűsége pedig a mai napig megáll a lábán, ez pedig nem csupán a fordulatos és egyetlen perc nyugalmat sem engedő történetvezetésnek, de Bester olvasmányos stílusának is köszönhető. Többek közt Joe Haldeman, Samuel R. Delany és Robert Silverberg is azt mondta róla, ők maguk csak szerettek volna ilyen jelentős művet alkotni.
Alfred Bester: Tigris! Tigris!
Adams legendás műve az abszurd legabszurduma, úgy minőségi tudományos-fantasztikus irodalom, hogy egyben a teljes műfaj paródiája is, a valaha írt egyik legelegánsabb görbetükör egy komplett irodalmi zsáner előtt, a posztmodern teljes irodalmi eszköztárának rendkívül finomhangolt felhasználása mellett. A történet egy minden lehetséges szempontból őrült utazás, tele elmebeteg karakterekkel, akik vagy a világmindenséget akarják megmenteni, vagy alaposan meggazdagodni. Bár voltak próbálkozások korábban is a sci-fi és a humor összekötésére (pl. Robert Sheckley részéről), Adams volt az első, aki a tipikus és sajátságos angol humort ötvözte a galaxison átívelő sci-fi kalanddal, melyet aztán további négy résszel toldott meg, így hozva létre a leghíresebb öt részből álló „trilógiát.” Manapság gyakorlatilag vallásos tisztelet övezi a regényt a sci-fi rajongók részéről, és a popkultúra szerves részét képezi.
Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak
A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat
Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.
Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.
A francia Harry Potter szériája magyarul is teljes.
Népírtás, apartheid, rabszolgasors, kőkemény témák, kultikus regények.
Ma ünnepel a modern horror brit fenegyereke, aki óriási hatást gyakorolt a popkultúrára.
A vén mufurc, a rendmániás fociedző(nő) meg az őrült nagyi (és a többiek)
Izgalmas életpályák, eltitkolt személyazonosságok, kalandos pályafutások.
