Kovács Krisztián
2020. március 2. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Világirodalmi krónikák 10. – Philip K. Dick: Az ember a fellegvárban

Nemrég a 4. évadával lezárult az Amazon egyik legsikeresebb, lenyűgöző vizuális látványtervekkel operáló, kiváló hangulatvilágú szériája, Az ember a fellegvárban, ráadásul a hazai könyvpiacon hiánycikknek számító regény sokadik utánnyomását épp a múlt héten jelentette meg az Agave Könyvek kiadó, és ezek apropóján úgy éreztük, érdemes lenne beilleszteni Világirodalmi krónikák sorozatunkba a sorozat művet, mivel az több szempontból is óriási hatást gyakorolt a sci-fi, valamint az alternatív történelmi regények műfajára is, ráadásul nagyban rásegített arra, hogy szerzője, Philip K. Dick a mai napig az egyéni hangú tudományos-fantasztikum egyik leginkább kultikus szerzőjének tekinthető.

Az alternatív idősíkon játszódó regények arra a kérdésre keresik, és adják meg a választ, ami egy teljesen önkéntelen mindennapi gondolata a XXI. század emberének. Mi lett volna, ha? Mi lett volna, ha tegnap más úton megyek haza? Akkor vajon elkerülöm a balesetet? Mi lett volna, ha máshová felvételizem? Ma vajon többet keresnék? Mi lett volna, ha várok még a gyermekvállalással? Ma érettebb szülő lennék? Életünket, és így a világtörténelmet is át- és áthatja a „mi lett volna, ha?” kérdése, nem csoda hát, ha mindebből különálló irodalmi tematika született, melynek kétségtelenül egyik legfontosabb darabja jelen cikk tárgya. Világirodalmi krónikák sorozatunk tizedik epizódjában tehát Philip K. Dick regénye, Az ember a fellegvárban.

Philip K. Dick: Az ember a fellegvárban

Teremtsd újra!

Az alternatív történelmi regények jóval nagyobb tradícióval rendelkeznek, mint azt esetleg az átlagolvasó gondolná. Már a XIX. század végéig bezárólag is számtalanszor képzelték el, és töltötték meg szerzők a „mi lett volna, ha?” kérdéskörét, már az ókorban, Titus Livius elmélázott rajta, mi lett volna, ha Nagy Sándor nem hal meg fiatalon, és beteljesíti tervét, megalkotván egy az Atlanti-óceántól az Indiai-óceánig terjedő gigászi birodalmat. A XIX. században Louis Geoffroy elképzelte, mi történik, ha Napóleon győztesen kerül ki az Oroszország ellen vezetett téli hadjáratból, mások arról fantáziáltak, mi történik, ha Robert Lee tábornok, és déli seregei nyerik az amerikai polgárháborút, de 1905-ben még a sci-fi egyik atyjának tartott, H. G. Wells is hosszabb tanulmányban gondolkodott el a történelmet alternatív irányban változtató nüanszok hatásfokán.

Philip K. Dick már közel tíz éve publikált, mikor Az ember a fellegvárban ötlete megfogant a fejében. Az egész életében komoly mentális, valamint függőségi problémákkal élő szerző számtalanszor használta fel álmait, és látomásait a legújabb művekhez, ugyanakkor élénk és komplex gondolatvilága, egyéni, némileg melankolikus hangulata, és a történetek emberközpontúsága jócskán szembement mindazzal, amit az adott korban sci-fi címen kerestek a kiadók, így ő maga is tudta, hogy boldogulása választott zsánerében nem lesz könnyű. Ebben az időszakban olyan később legendává váló sci-fi írók kaptak kosarat a zsánerre szakosodott kiadóktól, mint Frank Herbert, és az ő legendás Dűnéje, mely bizonyos szempontból ugyanazt az emberközpontú vonalat gazdagította, ami később Dick egyik védjegyévé is vált.

Dick (jobbra) ma már a sci-fi klasszikusának számít

Japánok, nácik, ellenállók

Dick az 1950-es évek közepén olvasta Ward Moore regényét, a Bring the Jubilee-t, mely az Egyesült Államok történelmének egyik legfontosabb szegmensét, az amerikai polgárháború történetét alkotta újra. A „mi lett volna, ha” kérdésköre egyébként Dick művészetének egyik vezérfonalává vált a későbbiekben, noha Az ember a fellegvárban volt az a regénye, mely gyakorlatilag kizárólag eköré a gondolat köré épült fel. Moore példájából Dick is jól tudta, hogy a világot egyetlen erő képes tökéletesen újraformálni, ez pedig a háború, így ugyan ehhez a motívumhoz nyúlt, és elképzelte, mi történt volna, ha a szövetségesek elveszítik a második világháborút, a Japán Császárság, és a Harmadik Birodalom pedig megteszik azt, amitől egyébként a valóságban is rettegtek az amerikai polgárok, és átlépik az Atlanti- és a Csendes-óceánt.

Dick egy olyan alternatív valóságba kalauzol minket, ahol mindez megtörtént, a győztesek pedig felosztották egymást közt az egykori szuperhatalom területét. Keleten, New York-i központtal a Nagynémet Birodalom, nyugaton pedig San Franciscót megtéve fővárosnak, a Japán Császárság territóriuma terpeszkedik, a kettő közé szorulva pedig ott a semleges zóna, ahol mindazok bujdosnak, akik még emlékeznek az Egyesült Államokra, és saját víziók szerint hisznek benne, hogy az egyszer még visszatér. A több párhuzamos szálon futó cselekmény lényegében egy rejtélyes könyv körül bonyolódik, mely a Lassan vonszolja magát a sáska címre hallgat, és mely állítólag egy olyan történetet mutat be, melyben a szövetségesek nyerték a háborút. Dick tehát gyakorlatilag már a felvetéssel duplán csavar az alternatív történelem motívumon, ám míg mások mindezt talán egy jóleső kalandregénybe csomagolták volna, addig Dick visszanyúl a tematika Huxley és Orwell által megismert filozofikus gyökereihez.

Faniszló Ádám borítóvariációi a regény Agave Könyves kiadásához

A sci-fi író, aki kilóg a sci-fi írók közül

Nem hiába jellemző a Dicket olvasók táborára, hogy messze nem kizárólag sci-fi rajongókból áll, de még olyanok is a kezükbe veszik, akik esetleg alapjában véve kizárólag szépirodalmat fogyasztanak, ez a jellemző pedig Dicken kívül talán csak Kurt Vonnegutra áll a sci-fi írók táborának képviselői közül. Az ok látszólag egyszerű, a szerző ugyanis tartózkodik minden olyan fordulattól, technológiai szövegeléstől, olcsó kalandfordulatoktól, melyek az adott korban meghatározták a műfajt, és sokkal inkább motívumokon keresztül épít fel egy olyan problémakört, mely nemcsak saját művészetének alapja, de egyben minden egyes ember életének része is. Ez pedig nem más, mint a kisember harca az egy nagyobb hatalommal szembeni boldogulásért, és valójában ennél a motívumnál éleződik ki igazán az orwelli párhuzam.

Aki egetrengető kalandokat és fordulatokat vár, az valószínű, hogy még nem olvasott Dicket, de az is biztos, hogy rossz helyen keresgél. Az ember a fellegvárban egy mélyen filozofikus regény, a hétköznapi ember megpróbáltatásainak, gondolatainak, és cselekedeteinek krónikája, és e cselekedetek következményeinek szinte láthatatlan összefonódása, mely ezen felül kiválóan helyezkedik bele a kort meghatározó hidegháború egymással szembenálló eszmerendszereibe is. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy Dick miként zsúfolta bele több különböző filozófiai paradigma téziseit a mindössze bő kétszáz oldalas regénybe úgy, hogy azok mégis működőképes egészet tudtak alkotni. Megjelenik az ok-okozatiság, vagy a determinizmus tagadása, mely érdekes motívumokkal színeződik át a Dick által rajongott keleti kultúrák misztériumából, de szembejön velünk a mechanisztikus világkép is, mely szintén elvérzik Dick gondolatiságának boncasztalán.

Az Amazon kiválóan adaptálta az eredeti regényt

Klasszikus születőben

Dick a saját filozófiáján túl temérdek kutatómunkát végzett el a műhöz, ellenkező esetben nem is tűnhetne ilyen végtelenül reménytelennek, ugyanakkor hitelesnek és húsbavágónak az ábrázolt világkép. Felhasználta többek közt William L. Shirer A Harmadik Birodalom felemelkedése és bukása című rendkívül átfogó munkáját, de tanulmányozta Winston Churchill emlékiratait, és Joseph Goebbels naplóját is. Az így összeállt, és végtelenül lecsupaszított kéziratra végül a Putnam Kiadó mondott igent, és 1962. októberében került a boltok polcaira vászon- és keménykötésben egyaránt. Dick művének nem volt könnyű dolga, egy olyan évben érkezett, amikor újabb regényt jelentetett meg John Brunner, Robert Silverberg vagy Brian W. Aldiss is, ugyanakkor Az ember a fellegvárban nem is velük került végül egy polcra.

Bár Dicket mindenki sci-fi írónak tartotta, regénye sokkal inkább illeszkedett az év egyéb megjelenéseihez, hiszen 1962-ben jött ki Anthony Burgess-től a Gépnarancs, de a szintén némileg filozofikusabb megközelítő J. G. Ballard is kiadta legújabb regényét, Az ember a fellegvárban irodalmi előzményének is tekinthető Szép új világ szerzője, a legendás Aldous Huxley életében pedig ekkor jelentkezett utolsó művével. Akárhogy is, Dick megtalálta a célközönségét, bár sokkal inkább a szűkebb zsánerrétegben, és Az ember a fellegvárban nyilvánvaló erényei ellenére sem lett átütő siker, akkor sem, ha számtalan újság dicsérte a prózáját és mondanivalóját. Ettől függetlenül a szakma kétségtelenül értékelte, és 1963-ban neki ítélték a legjobb regénynek járó Hugo-díjat is.

Dick a későbbiekben sokszor eljátszott a gondolattal, hogy folytatást ír a műhöz, 1976-ban több interjúban is megerősítette, hogy bele is fogott párszor, de nem boldogult végül vele, ugyanakkor főleg a szerző halála után számtalan irodalomtörténész vélt hasonlóságokat felfedezni Dick Szabad Albemouth Rádió, és Valis című írásai, valamint Az ember a fellegvárban között. Akárhogy is, a szerző 1962-es műve mára egyértelműen kultikus státuszba emelkedett, és a műfaj legjobb, és legmaradandóbb alkotásai közt emlegetik, nem hiába készült belőle több hangoskönyv, képregény, valamint egy nagyköltségvetésű, és egyébként az eredeti regény történetét kifejezetten kreatívan továbbgondoló széria is az Amazon jóvoltából. Arról pedig még szót sem ejtettünk, hány különböző regényben fedezhető fel a hatása, Robert Harris Führer-napjától kezdve Ben H. Winters Földalatti légitársaságáig. Orwellre mondták, hogy ő maga volt egy nemzedék fagyos lelkiismerete, és bár Dick nyilván erre a státuszra nem fog szert tenni többek közt az irodalom szigorú szakmai kanonizálása miatt, ám életműve ettől még zsánerrajongók, és szépirodalmat kedvelők számára ugyanolyan fontos epizódja a XX. század irodalmának, és ennek egyik központi példája okvetlenül Az ember a fellegvárban.