Benke Éva
2020. április 8. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Világirodalmi krónikák 11. – Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés

Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés regényét senkinek sem kell bemutatni. Első látszatra talán csak egy bűnügyi regény. De csak első látszatra… Ezt bizonyítja a regényről készült temérdek filozófiai és irodalmi elemzés, amelyekkel – lássuk be – Dunát lehet rekeszteni. Bár nem szeretek beállni a sorba, ezúttal mégiscsak megteszem. Megpróbálom felfedni, hogy szerintem mitől olyan fantasztikus ez a regény (márpedig jelentem valóban az!), és hogy hogyan lett egy látszólag bűnügyi regényből minden idők egyik legnagyobb hatású lélekrajza.

Hadd kezdjem egy kis személyeskedéssel: én 20 évesen vettem először kezembe Dosztojevszkij regényét, a Bűn és Bűnhődést, és bevallom azóta sem mertem. Szerintem éppen jó életkort választottam a könyv elolvasásához, kellőképpen fiatal voltam ahhoz, hogy úgy igazán szíven üssön, magával ragadjon, és heteken keresztül ne engedjen. Bár Dosztojevszkijhez kell egyfajta lelkivilág, van ebben a regényében valami, amit eddig nagyon keveseknek sikerült úgy istenigazából szavakba önteni. Elmesélem, mire is gondolok pontosan…

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés

A pár mondatban elmesélhető történet

Dosztojevszkij kifejezetten szokványos módon kezd bele történetébe, és maga a regény tartalma is felvázolható néhány mondatban. A történet Szentpéterváron veszi kezdetét, főszereplője egy szegény egyetemista diák, név szerint Raszkolnyikov, akit kizárnak az egyetemről. A fiú kiforratlan nézeteitől vezérelve úgy dönt, egy csapásra változtat életén, és megöli egy címzetes tanácsos özvegyét, aki mértéktelen uzsorakamataival parazita módján élősködik másokon. Hiszen mi célt szolgál a gonosz öregasszony élete? Hoz valakinek jót, hasznot az életben? A gyilkosság tehát elrendeltetett, és tulajdonképpen nem is bűn, hiszen szegény diák csak segít megszabadítani a világot egy bűnös lélektől, az öregasszony összeharácsolt pénzét pedig nem elherdálni kívánja, hanem tanulmányaiba fektetné bele. Raszkolnyikov mindent megtesz, hogy előre megtervezett gyilkosságát reális alapokra helyezze önmaga előtt is.

Ember tervez, Isten végez… ez pedig Dosztojevszkij történetében sem alakul másképpen. Hiába a percre pontosan eltervezett gyilkossági kísérlet, a gépezetbe homokszem kerül, amikor az uzsorás asszony húga váratlanul visszatér. A fiú végül őt is megöli, és a pénzes ládát sem sikerül megtalálni, így csak egy sovány pénztárcával és egy marék bizsuval kénytelen távozni a tett helyszínéről. A legtöbb bűnügyi regény ekkor érné el a feszültség csúcspontját, itt azonban még csak most veszi kezdetét…

Dosztojevszkij, az író, aki életre keltette Raszkolnyikov karakterét /Forrás: afuzet.hu/

A gyilkosság lélektana és a bűntudat hatalma

Amilyen egyszerűnek tűnik a regény tartalma, legalább annyira sokrétű mondanivalóval bír. Az, hogy miről is szól valójában, mi sem szemlélteti jobban, hogy a bűnre 3 napot, míg a bűnhődésre 11 napot szánt Dosztojevszkij. A bűntudat ugyanis nagy úr, hiába a pontosan előre felépített gondolatmenet, amely szerint a gyilkosság magasztosabb célt szolgál, Raszkolnyikov mégsem tud menekülni önmaga elől. Bár elsőre talán nem így tűnik, a fiú erkölcsi érzéke nagyon is működik, mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy erősnek hitt eszméje végül elbukni látszik lelkiismeretének súlya alatt.

A regényen végigvonul egy lebilincselő, kínzó kettősség: egyrészt ott van Raszkolnyikovban a vágy, hogy foggal, körömmel letagadja tettét, és maga előtt is igazolja a gyilkosságot; másrészt úgy érzi, hogy képtelen az életre ezzel a kínzó érzéssel, és muszáj tisztára mosnia magát, bevallania bűnét. A váratlan érzések, amelyek szívét gyötrik, csak nem engedik szabadjára a fiút, egy bűncselekmény lélektani folyamata bontakozik ki előttünk. Keserves folyamat ez, nemcsak Raszkolnyikovnak, de nekünk olvasóknak is. A belső kényszer, a lelkiismeret végül győz Dosztojevszkij regényében, hiszen nincs az a szibériai munkatábor, amely felérne egy lelkiismerete alatt összeroppant ember viaskodásával.

Raszkolnyikovot sápadt, vékony testalkatú diákként ábrázolják a regényben. /Forrás: freetour.com/)

Az orosz lelkivilág

Ahhoz, hogy egy regény lelkivilágát teljesen megérthessük, fontos ismernünk, annak az embernek az életét, akinek tollából megszületett a történet. Dosztojevszkij regényeit olvasva talán nem nehéz elhinnünk, hogy őt magát is megtépázta az élet. Bár viszonylag fiatalon, 24-25 évesen már sikeres író volt, szakmai sikereit beárnyékolták magánéleti tragédiái. 18 éves volt, amikor orvos édesapját – aki kegyetlenül bánt alattvalóival – egy vita hevében saját jobbágyai agyonverték. Elmondása szerint, ez mély hatást gyakorolt az ifjú Dosztojevszkijre. Iskolaévei alatt rengeteget tivornyázott, szórta a pénzt és közben meggondolatlan kölcsönöket vett fel. Állásáról lemondott, írni kezdett, pénz és támogatás nélkül pedig valódi nyomorban tengette napjait. (Talán nem nehéz hasonlóságot felfedezni Dosztojevszkij akkori élete és Raszkolnyikov között.)

A sors továbbra sem volt kegyes az íróhoz, 27-28 évesen politikai nézetei miatt halálra ítélték. Már javában folyt a kivégzése, egy oszlophoz kötözve várta a halált, amikor a futár meghozta a hírt, hogy kegyelmi kérvényüket elfogadták. Dosztojevszkij később úgy emlékezett vissza, hogy sosem volt boldogabb nap az életében, mint amikor 4 év kényszermunkatáborra ítélték. (Az író tehát személyes tapasztalatait adja Raszkolnyikov szájába a szibériai munkatáborokról.)

És, hogy milyen volt az az orosz haza, amelyben a világirodalom egyik legnagyobb hatású regénye napvilágot látott? A Bűn és Bűnhődés számos jelenete és eseménye a szegénység és a társadalom perifériáján élő rétegekről szól, és mindez nem véletlen. Dosztojevszkij élete nagy részét Pétervárott töltötte, ahol regénye is játszódik. A 19. század Oroszországában a vidéken élők munkát keresve menekültek a könnyebb megélhetéssel kecsegtető nagyvárosokba. Egy szegény, falusi diáknak egyetlen kiútja létezett az elnyomó feudális rendszerből: a tanulás. Ebben az alá és fölérendelt, erősen hierarchikus társadalmi rendszerben született meg Dosztojevszkij életének legismertebb darabja.

Julius Herburger német festőművész Raszkolnyikov című munkája. /Forrás: artnet.com/

A világ nem kétpólusú

Szerintem mindenki felteszi magának a kérdést, hogy vajon ő-e a kiválasztottak egyike, akinek egyetlen célja nem csak az, hogy egy utód formájában reprodukálni tudja önmagát. Mi van, ha éppen ő a zseni, valaki más, nem csak egy a tömegben? Ki hangosan, ki csak magában, de a legtöbbünkben felsejlenek ezek a gondolatok. Raszkolnyikov mindenképpen ez utóbbi csoportba sorolta magát.

Ha nagyon le akarnánk egyszerűsíteni a helyzetet, akkor adott egy tanult, viszonylag intelligens fiú, aki nem érti a világ igazságtalanságait, a közte és az uzsorás öregasszony közti óriási távolságot. Hiszen míg Raszkolnyikov nyomorog, és élelemre is alig futja neki, addig a gátlástalan öregasszony másokon élősködve növeli már egyébként is nagy vagyonát. Ki ne találná ez igazságtalannak? Nem akarok olyan közhelyeket puffogtatni, mint, hogy a világ igazságtalan, s bár nagyon szeretnék ennek ellentmondani, őszintén szólva nem tudok. Dosztojevszkij regénye túllép azon az egysíkú és kétpólusú világnézeten, ahol minden felosztható jóra vagy rosszra, erkölcsösre vagy erkölcstelenre. Gyilkosság ide, gyilkosság oda, Raszkolnyikov karaktere nem váltott ki belőlem „kellő mértékű ellenszenvet”, ebben rejlik a regény egyik valódi nagyszerűsége.

Márpedig, ha a világ igazságtalan, adott hát a kérdés, hogy milyen módszerekkel tehetünk ellene? Lehet a bűn reális? Dönthetünk-e önkényesen egy ember sorsa felett? Raszkolnyikov valahogy így fogalmazta meg magában a választ: „Ez a dolog magja: egyszer feltettem magamban a kérdést, hogy ha Napóleon, mondjuk, az én helyemben volna, és nem tudná mivel kezdeni a pályafutását, nem volna előtte se Toulon, se Egyiptom, se Mount Blanc-átkelés, hanem a szép és monumentális dolgok helyett csak egy nevetséges kis vénasszony volna a keze ügyében, holmi hivatalnok-özvegyecske, akit ráadásul még le is kell ütni, hogy a ládájából kivehesse a pénzt (ami pályafutásához szükséges neki, érted?), rászánná-e magát, ha más út nincs előtte? Vagy visszariadna, csak azért, mert nem monumentális a feladat, és mert… bűn?” A regényben megkapjuk a választ Raszkolnyikov erkölcsi kérdésére: hiába a magasztos, a felsőbbrendű cél, az igazság valahol mindig utat váj magának. Vagy, ahogy a regény írója, Dosztojevszkij mondaná, „a lélek mégiscsak vétót kiállt”.