Kovács Krisztián
2020. május 28. | Becsült olvasási idő: 7 perc

Világirodalmi krónikák 13. – John Updike: Nyúlcipő

Az irodalom bizonyos szempontból írók, stílusok és műfajok egymásra való érzékeny reakciója. Másfelől egyfajta reagálás a társadalmunkban zajló, és az ezek által az emberekben indukálódó lelki folyamatokra is, kísérlet azok formába öntésére. Amikor e kettő találkozik, elvegyül egymással, abból általában valami végtelenül egyedi, önmagán túlmutató, és ezáltal a valódi és kézzelfogható művészi halhatatlanságra szert tevő mű születhet. Az irodalom területén a XX. századi amerikai prózát tekintve ilyen J. D. Salingertől a Rozsban a fogó, Harper Lee-től a Ne bántsátok a feketerigót!, vagy akár David Foster Wallace-tól a Végtelen tréfa.

E művek bizonyos szempontból egyfajta lázadásként is felfoghatóak az adott kor keretei ellen, mind-mind fontos kérdéseket vet fel, hogy aztán az olvasóra bízza a megválaszolásukat, ám kevés olyan mű létezik, mely nem akar nagyot markolni, és éppen ezzel képes hatni egy egész generáció lelkivilágára, kihangsúlyozva a problémákat, az egzisztenciális, vagy épp magánéleti válságokat, a kispolgári lét látszólag unalmas viszontagságait, és az ezek mögött megbúvó tudatos, vagy épp kikényszerített döntéseket, melyek kivétel nélkül mindannyiunk életét meghatározzák. E tekintetben jelen cikkünk tárgya irányadó mű, Világirodalmi krónikák sorozatunk tizenharmadik epizódjában John Updike regénye, a Nyúlcipő.

John Updike: Nyúlcipő

Egy új iskola

John Updike költőként kezdte a pályát – ahogy egy későbbi budapesti interjúban fogalmazott, minden író költőként kezdi – miközben karikaturistának képezte magát Oxfordban. Az 1950-es évek elején költözött vissza az Egyesült Államokba, New Yorkban telepedett le, és a New Yorker magazinnak kezdett dolgozni. A második világháború után – bár a régi nagyok, Hemingway, Faulkner, Steinbeck – továbbra is jelen voltak az amerikai irodalomban, egy náluknál modernebb, fiatalabb iskola kezdett kiépülni azok sorából, akik friss és olykor borzalmas élményekkel, és instabil jövőképpel tértek haza a frontról, hogy beilleszkedjenek egy lassan újraéledő gazdasági társadalomba.

Az olyanok, mint Irwin Shaw, Herman Wouk, Norman Mailer, Joseph Heller, vagy épp J. D. Salinger, kiegészülve a feléledő beat-nemzedék képviselőivel – különösen Jack Kerouac-val – új stílust, új színeket, és új motívumokat hozott az amerikai irodalomba, előrevetítve egy később a posztmodern irányzat alá tartozó kavalkádot. Updike-ot már ekkor is elbűvölték a korai modernisták, akik mertek más irányt venni: James Joyce, Marcel Proust, Vladimir Nabokov, és az Updike szívének különösen kedves Salinger problémafelvetései nem az emberen túlmutató, hanem éppen az ember lelke mélyén megbúvó problémákra, a társadalmi elvárásokkal való szembenézésre, a jövő és a jelen problémáinak megoldására törekedett, a fiatal és ambíciózus író pedig ebben találta meg saját pályája központi elemét is.

Updike fiatalon

Az leáldozó amerikai álom

Irodalomtörténészek szerint a késő modernizmus 1959-ben ért véget az Egyesült Államokban, a korszakhatárt a hippi mozgalom Bibliájává váló és két évvel korábban megjelent Kerouac-regény, az Úton jelezte végleg, Updike pedig – az újságíró éles szemével – pontosan látta azt az ijedt és félénk társadalmi réteget, akiknek beígérték az amerikai álmot, és akik nem tudták, hogy azt önerejükből miként válthatnák valóra. Az az eszkalálódó frusztráltság, melyet a folyamatosan változó helyzet eredményezett, végül Updike első klasszikus értelemben vett regényének főszereplőjében csúcsosodott ki, de nem csupán a változékony közhangulat, és az amerikai álom idealizmusának leáldozása segítette, bár kétségtelenül szoros összefüggésben volt vele.

Updike ugyanis komoly hitbéli válságba került ekkoriban, és azzal szembesült, hogy saját gondolkodása merőben eltér az éppen világhírnek örvendő írókétól. A legtöbbjük ugyanis agnosztikus volt, vagy ateista, Updike ezzel szemben hithű keresztény, melyet azonban az általános kiábrándultság kis híján magával rántott a mélybe. A szerző ekkoriban Søren Kierkegaardot és Karl Barth műveit fogyasztotta előszeretettel, ez adta meg neki a végső lökést, hogy gondolatait végső formába öntse. Az elidegenedés a nagyváros zajos és bűzös forgatagától a még mindig alig harminc esztendős férfit és családját végül vidékre száműzte, és miután letelepedtek a Massachusetts állambeli Ipswichben, kezdett bele a később Nyúlcipő címet kapott kötet írásába.

Az első kiadású Nyúl-sorozat

Válasz az Kerouac-regényre

Updike később úgy fogalmazott, a Nyúlcipő afféle válasz volt végső soron Jack Kerouac Úton című regényére, ám annál jóval tisztább, klasszikus regényformát öltő mese, ahol a nyers kispolgár egzisztenciális és magánéleti válsága közepette kezd menekülésbe saját maga elől. Harry Angstrom a második világháború utáni időszak terméke, és tipikus példája, akinek nem adatott meg az érzelmi és szociális eszköztár arra vonatkozóan, hogy képes legyen a problémáit érett fejjel átgondolni, majd megoldani, amikor pedig nincs megoldás, ő pedig sem a neki bemutatott vallási és erkölcsi értékrendszert sem képtelen elfogadni, az egyetlen út a menekülés marad.

A történet szerint Nyúl, azaz Harry, huszonhat éves fiatalember, egy gyermekes családapa (úton a második), a középiskolai kosárlabdacsapat egykori sztárja, aki értékesítőként dolgozik, a lelkében pedig régóta titkon növekszik a sorozatos csalódások keltette bomba, melyet végül egy látszólag jelentéktelen esemény hoz működésbe. Harry olajra lép, vagy mondjuk úgy, felhúzza a nyúlcipőt, addig a felszínen biztosnak tűnő, ám unalmas, kiszámítható és boldogtalan életét valami izgalmasabbra cseréli, ám azt nem sejti, hogy ez az élet nem csupán róla szólt, és fogalma sincs, hogy átgondolatlan döntésével hány ember sorsát változtatja meg.

A szerző 2007-ben

Egy újabb Salinger

Updike alig több, mint 300 oldalon legalább olyan izgalmas lélektani utazásra invitál, amilyet Salinger regényében, a Rozsban a fogóban élhettünk át, sőt, bizonyos szempontól több mindenről mesél. A Nyúlcipő központi motívumai a szex, a vallás, az emberi személyiség törékenysége, és az amerikai álom közti kapcsolatokat és párhuzamokat térképezi fel lenyűgözően lírai nyelvezettel, és narrációval. A regény az Alfred A. Knopf kiadó gondozásában 1960. november 2-án került a boltok polcaira, és hamar óriási sikert aratott. Az olvasók imádták, hogy Salinger után ismét itt volt egy író, aki mintha pontosan értette volna az ő saját életüket megkeserítő problémákat, és a laikusokon túl imádták a kritikusok is.

A kiadó arra ösztökélte Updike-ot, hogy némileg nyesse vissza a szexuális tartalmú részeket, nehogy rásüssék a regényre a pornográfia vádját, az író pedig végül belement, tudván, hogyha sikert arat a mű, akkor esetlegesen az utánnyomásoknál a kimaradt részek is belekerülhetnek majd. Ez az eljárás nem volt újdonság akkoriban, William Faulkner több regénye esetében is kérte a kiadó a rövidítést, ezek később ugyanúgy megjelenhettek teljes alakban. (Updike egyébként először 1963-ban adta közre ismét a művet átdolgozott kiadásban, a teljes eredeti szöveg pedig 1995-ben lett elérhető.)

A Nyúlcípő filmadaptációja James Caan főszereplésével

A társadalmi lelkiismeret

A The New York Times, akinek véleménye irányadó volt akkoriban – sokkal inkább, mint manapság, pedig most sem elhanyagolható – imádta a regényt, merész és átfogó gondolatait, kreatív nyelvezetét és narrációját, Joyce Carol Oates pedig egyenesen odáig merészkedett, hogy Updike-ot az új Gustave Flaubert-nek nevezte. Bár a szerző kapott bőven kritikát is: sok olvasó a szerintük nevetségesen megírt szexuális tartalmú jeleneteket vetette a szemére, ennek kapcsán odaítélték neki a Bad Sex in Fiction’ Lifetime Achievement Awardot is. A Nyúlcipő ugyan nem okozott akkora irodalmi sokkot, mint annak idején a Rozsban a fogó, de így is egészen bizarr reakciókat eredményezett a közönség körében. Az egyik olvasó odáig ment, hogy elkezdte kilopkodni az Updike által a háza elé kidobott szemetet, melyből személyes gyűjteményt fabrikált magának.

Updike-ot kétségtelenül a Nyúlcipő tette fel az irodalmi térképre, kora egyik legnagyobb írófejedelmeként kezdték tisztelni, és sokan azonosítják nevét ezzel a regényével, holott négy folytatása közül kettő is Pulitzer-díjat nyert, ezáltal ő maga annak a négytagú elit klubnak a tagja, akik két díjjal is büszkélkedhetnek (a többiek Booth Tarkington, William Faulkner és idéntől már Colson Whitehead). A Nyúlcipő többek közt Eminem kedvenc regénye is, aki ennek parafrázisaként készítette el a 2002-es 8 mérföld című filmjét. 1970-ben filmadaptáció is készült a Nyúlcipőből, címszerepben a pályája elején járó James Caan-nal, ám az nem volt képes természetesen hozni a regény színvonalát. Updike 2009-es haláláig több, mint kéttucat regényt írt, de akárhogy is, Harry Angtrommel kétségtelenül Amerika társadalmi lelkiismeretét nyújtotta át az olvasóinak.