Kovács Krisztián
2020. június 30. | Becsült olvasási idő: 7 perc

Világirodalmi krónikák 14. – Margaret Mitchell: Elfújta a szél

Az irodalom története telis-tele van rendkívüli sikersztorikkal: ott van Salinger Zabhegyezője, ami gyakorlatilag remeteségre ítélte szerzőjét, Tolkien és A Gyűrűk Ura, mely világszerte tette igazán elterjedté a fantasyt, Agatha Christie regényei, akinek megjelenései az adott év ünnepnapjaivá váltak, J. K. Rowling, a munkanélküliből lett sztáríró, vagy épp Dan Brown, akinek műve már csak témájánál fogva is leigázta a könyvpiacot. Egyes sikerek elévülnek idővel, mások azonban hosszú évtizedek múlva is nagy népszerűségnek örvendenek.

Az elmúlt hetekben a David O. Selznick produceri felügyelet alatt Victor Fleming által rendezett, Vivien Leigh és Clark Gable főszereplésével készült filmadaptáció ismét a figyelem középpontjába került, a rasszizmus ellenes tüntetésekkel szimpatizálva az HBO egyszerűen levette a filmet a kínálatából (hogy aztán később kommentárral ellátva visszategye), ami csak növelte az egyébként immáron 81 éves alkotás népszerűségét, így ennek apropóján most mi is elővettük Margaret Mitchell Pulitzer-díjas nagyregényét, az amerikai dél, és a polgárháború romantikus krónikáját. Világirodalmi krónikák sorozatunk tizennegyedik részében az Elfújta a szél.

Margaret Mitchell: Elfújta a szél

A többszörös bokatörés hozadéka

Idén novemberben lesz Margaret Mitchell születésének 120. évfordulója. A szerző Atlantában született, és itt élte le tragikusan rövid életét is, ahol első példaképének édesanyját nevezte meg, aki már ekkoriban a női egyenjogúság egyik leghangosabb szószólójának számított. Mitchell kétszer ment férjhez, miután fiatal szerelme elesett az első világháborúban, ám emléke egész életében elkísérte, vágyódását a férfi után belefogalmazta későbbi világhírű regényébe is. Második férje mellett immáron az Atlanta Journal újságírójaként dolgozott, amikor 1926-ban autóbalesetet szenvedett többszörös bokatöréssel, a felépülés pedig hosszú ágyban fekvésre kárhoztatta.

Mitchell unaloműzésből kezdte el tanulmányozni Atlanta történetét, és jegyzeteket készített egy pusztán szórakozásból születendő regényhez.

Miután Mitchell felépült, minden szabadidejét a regény írásának szentelte, polgárháborús beszámolókat, levéltári dokumentumokat tanulmányozott, köztük egy szökött rabszolga, William Wells Brown 1847-ben megjelent memoárját a déli rabszolgatartó ültetvények bánásmódjáról, és többször is elolvasta Harriet Beecher Stowe Tamás bátyja kunyhója című regényét is, hogy még közelebb férkőzzön a korabeli dél társadalmi viszonyaihoz. Miután Mitchell valóban szórakozásból fogott a kötet írásába, és sosem tervezte azt publikálni, így nem is beszélt senkinek arról, hogy egy könyvön dolgozik. A munkaasztala a dolgozószobája padlója volt, így a szanaszét heverő kutatási papírokra, és a regény kéziratára egyszerűen csak ráterített egy szőnyeget, ha látogatója érkezett.

Mitchell a kéziraton dolgozik

Apró változtatások

Mitchell elképesztő munkát fektetett a regénybe, kereken 10 éven keresztül dolgozott rajta, és csak a munka befejeztével döntött úgy, hogy megosztja a tényt egy barátjával. Az ő unszolására végül a kész kéziratot Mitchell 1935 áprilisában eljuttatta Harmids Lathamhez, a McMillan Kiadó főszerkesztőjéhez, ám másnap rögtön utána is küldött egy táviratot, kérve a szakembert, hogy tekintse tárgytalannak korábbi levelét, és küldje vissza a részére. Latham azonban látott potenciált az akkor még „Holnap új nap virrad” munkacímen futó gigászi eposzra, és bár javasolt pár változtatást, de azt mondta, szeretné a kiadója kínálatában tudni a művet. Mitchell tehát javítani kezdte a kéziratot, különösen az első fejezeteket írta át többször is, saját elmondása szerint is ezekben volt a legbizonytalanabb.

Mitchell először a regény zárását írta meg, és úgy haladt később visszafelé. Latham javaslatai főleg a nevek tekintetében bizonyultak sorsdöntőnek. Az eredeti kéziratban a főszereplőt Pansy O’Harának hívták volna, ezt végül a kiadásra szerkesztett változatban módosította Mitchell Scarlettre, Tara pedig eredetileg Fountenoy Hall néven futott, amit a szerkesztő megjegyezhetetlennek vélt. Latham javaslatai az utolsó fejezetet és a regény zárását is érintették, szerinte ugyanis egy ilyen monumentális történetet nem lehet egy ilyen levegőben lógó fináléval lezárni, ám Mitchell ezúttal kitartott az elképzelései mellett, egészen egyszerűen azért, mert ő maga sem tudta, mi történhetett a főszereplőkkel az utolsó oldal után.

1945-ben a Yank magazinnak adott interjújában azt mondta, Rhett Butler biztosan nem ment volna vissza Scarletthez, szerinte talált egy hozzá illő nőt, és vele él boldogan.

A regény legelső kiadása

Az első kiadások

A kiadás végső fázisában került elő a regény címkérdése. Azt Latham már korán kikötötte, hogy az eredeti nem maradhat, ám ezen túl is számtalan variáció akadt, amit kipróbáltak: a mű ideig-óráig futott a Bugles True Sang , Not in Stars és a Tote the Visual Load címeken, míg végül maga Mitchell akadt rá a tökéletes megoldásra Ernest Dowson Non Sum Qualis Eram Bonae sub Regno Cynarae című versének harmadik sorában. Így született az Elfújta a szél cím, ami Mitchell szerint tökéletes szimbolikája annak is, miként fújta a szél a déli reményeket és vágyakat a háború ködében.

Az Elfújta a szél 1936. június 30-án került a könyvesboltok polcaira, egy 1037 oldalas keménykötésű első kiadásban 10 000 példányban. A mű hamar felfutó népszerűségét jól jelzi, hogy már a megjelenés hetében nyomdába került a következő turnus 25 000, majd néhány hét múlva a következő, újabb 15 000 példányos utánnyomás.

A népszerűséghez bizonyára hozzájárult, hogy Mitchell lineáris történetvezetési struktúrát alkalmazott, és rendkívül egyszerű, olvasmányos stílusban írta a regényt. Ő maga felnövéstörténetnek, fejlődésregénynek nevezte egyébként az Elfújta a szelet, de a kritikusok inkább a romantikus, vagy még inkább történelmi romantikus műfajba sorolták, manapság pedig már egyértelműen történelmi regényként hivatkoznak rá.

Az írónő a kiadott regénnyel

A kedvenc könyv

Mondani sem kell, az Elfújta a szél elképesztő sikert aratott, a kiadást követően mindössze pár hónappal David O. Selznick producer már a megfilmesítés jogaira is lecsapott, a kiadó pedig az elképesztő sikert meglovagolván a folytatást megírására ösztökélte Mitchellt, aki azonban nem kért ebből. Mitchell a hirtelen jött sikert is csak a maga távolságtartó módján volt képes élvezni, attól pedig mereven elzárkózott, hogy folytatást írjon a regényhez, akármekkora összeget is ajánlottak érte. Az Elfújta a szélből közel 70 nyelven nagyjából 30 millió példányt értékesítettek világszerte, a Harris Insight & Analytics nevű közvéleménykutató cég 2014-es globális felmérése kapcsán pedig arra derült fény, hogy világszerte ez az olvasóközönség második kedvenc könyve a Biblia után.

Bár Mitchell erősen aggódott a megjelenés miatt, hogy a terjedelmes, és 3 dollárra beárazott regényre nem lesz kereslet a gazdasági világválságból épp kilábaló társadalomban, félelme alaptalannak bizonyult, noha tény, hogy számtalan kritika érte már a megjelenést követő hónapokban is.

Érdekvédelmi szervezetek szót emeltek az afro-amerikaiak és a rabszolgaság ábrázolásmódja miatt, az arisztokrácia dicsőítése, és a történelmi pontatlanságok kapcsán is,

sőt, egyesek megjegyezték – igaz, évtizedekkel később – hogy a regény túlságosan nagy befolyással volt arra, miként néz a társadalom Atlantára, és a déli államok társadalmi múltjára.

Clark Gable és Vivien Leigh a filmadaptációban

Egy befolyásos történet

A kritikák annak idején erősen megoszlottak a regény kapcsán. Herschel Brickell, a New York Evening Post írója dicsérte a művet, Ralph Thompson, a The New York Times könyvszerkesztője azonban túlságosan hosszúnak nevezte, és azt írta, 500 oldalban jobban működne. Általánosságban a történelmi hűségre törekvés hiányát, a déli berendezkedés és a rabszolgatartás romantizálását sokan már akkor szóvá tették, ellenben a hátteret, és a stílust egyaránt dicsérték, egyesek pedig odáig merészkedtek, hogy a Háború és béke, és Charles Dickens műveivel egy lapon kezdték emlegetni. 2012-ben aztán a Kongresszusi Könyvtár összeállított egy nyolctagú listát azon művekből, melyek a leginkább befolyásolták az amerikai olvasók ízlését.

Az Elfújta a szél igen elit társaságba került, olyan művek mellé, mint a Zabhegyező, a Ne bántsátok a feketerigót, az Érik a gyümölcs, a Moby Dick, a Huckleberry Finn kalandjai, A nagy Gatsby, és Ralph Ellisontól a Láthatatlan ember.

Mitchell sajnos meglehetősen rövid ideig élvezhette csak a sikert, 1949 augusztusában, 12 évvel a regény megjelenése után egy részeg taxisofőr halálra gázolta, nem messze atlantai háza bejáratától. Mitchell örökösei már nem voltak annyira meggyőzhetetlenek, mint az írónő: mikor ráeszméltek, hogy a könyv jogai 2011-ben lejárnak, idejekorán felbérelték Alexandra Payne-t, hogy írja meg a folytatást. 55 évvel az első kötet után jött tehát a második közel 40 országban, és bár jó pénzt hozott az örökösöknek, egyértelmű kritikai bukásnak számított.