Kovács Krisztián
2020. július 20. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Világirodalmi krónikák 16. – Stephen King: Az

A horror – ahogy számtalan más zsáner – sajnálatos módon a mai napig bizonyos irodalmi körökben lenézett ponyvaműfajnak számít; ez csupán a vérfarkasok, vámpírok, szörnyek és szörnyistenségek világa, melynek mozgatórugóját a legalantasabb emberi érzések, ösztönök és reakciók adják. Az már más kérdés, hogy bár a kritika, sőt az irodalom keményvonalas képviselői máig igyekeznek élesen elválasztani az általuk csak bestsellerműfajoknak csúfolt műveket a szépirodalomtól, maguk a szerzők valójában sokkal könnyebben és szinte észrevétlenül nyúlnak át olykor a műfaji határokon.

Hány olyan posztmodern szépírót említhetnénk, aki belekóstolt a sci-fi, a fantasy, a horror, vagy a krimi motívumaiba? Napestig sorolhatnánk David Mitchelltől és Colson Whiteheadtől, Don DeLillo-n át Cormac McCarthy-ig. Nekik van könnyebb dolguk, mikor azonban egy horrorskatulyába ragadt szerző nyújt át precíz lélektani látleletet a gyermekkor és a felnőtté válás viszontagságairól, a szakma sajnos máig legyint. Pedig ez történt 1987-ben, egy grandiózus eposz megjelenésekor. Világirodalmi krónikák sorozatunk 16. epizódjában Stephen King remeke, az Az.

Stephen King: Az

A termelékenység irodalmi istenei

Stephen King évtizedekig nem győzte kifogásolni a különböző lapoknak adott interjúiban, mennyire fájdalmasan érinti, hogy első regénye, a Carrie megjelenése a ponyva, azon belül is a horrorponyva skatulyájába száműzte, melyet követően hiába igyekezett William Faulknerhez hasonlóan egy komplett, általa teremtett univerzumot benépesíteni, miután történetei a félelemkeltés eszközeivel, és a horror alapmotívumaival bírtak, gyakorlatilag lehetetlenné vált kitörnie innen. Az érem másik oldala, hogy King már a 80-as évekre, féltucat regénnyel a háta mögött az egyik legnépszerűbb amerikai írónak számított, a szakma krémjének legyintése ellenére is. Ki tudja, hogy végül a közönségsiker, a szakmai elismerés hiánya okozta-e, hogy King az alkoholhoz, és a drogokhoz nyúlt, ám végül ez is közrejátszott abban, aminek hatására a horror királyává válhatott.

A 80-as években King elképesztő munkatempóról tett tanúbizonyságot, 2-3 kötetet is megírt egy év alatt, ujjait legtöbbször a kokain vezette, függőségei pedig már a Ragyogástól kezdve szimbolikusan megjelentek gyakorlatilag minden művében.

King műveit borzongató mivoltuk ellenére is könnyedén magáénak érzi az olvasó, nem csupán a tűpontos háttér és jellemábrázolás miatt, hanem mert King saját életének olyan hétköznapi momentumaiból is képes valódi sztorit kovácsolni, mely mindannyiunk mindennapjainak részei. Így történt az Az esetében is: King és családja 1978-ban a Colorado állambeli Boulderben lakott, a családfő pedig egyik este gyalog indult el, hogy elhozza a szervizben lévő kocsiját. Az úton egy hídon kellett átkelnie, és ahogy ott sétált, eszébe jutott egy norvég mese a híd alatt lakó három trollról, és a fogságukból megszökött kecskéről. Ennyi elég is volt egy regény alapgondolatához.

King munka közben a 80-as években

Ronald McDonald hatása

King egy-egy ötletét hosszú évekig érlelte, várta, hogy újabb és újabb momentumok rakódjanak rá. Boulderből korábbi és későbbi otthonába, a Maine állambeli Bangorba repülve a gépen egy Ronald McDonald-nak öltözött bohóc ült mellette. Ahogy Conan O’Briennek nyilatkozta 2005-ben: „Csak az járt a fejemben, ha most lezuhanunk, egy bohóc mellett halok meg.” King, akit gyermekkorától számtalan fóbia gyötört, ki nem állhatta ugyanis a bohócokat, úgy vélte, kevés rémisztőbb teremtmény van náluk, így az ötletet és az élményt beépítette a norvég mesébe, miközben tanulmányozni kezdte Maine csatornázási térképeit, és a térség történetét. Ekkor már 1981-et írtunk, King sokszor olvasta Marianne Moore modernista költőnő verseit, melyek szintén érintették a híd alatt lakó trollok történetét.

„Mit találsz a város alatt? Csatornákat, alagutakat. Arra gondoltam, hogyan lehetne ebből történetet kerekíteni, összekötni azt a fiatalok és azon felnőttek történeteivel, akikké válnak. 1981-ben rájöttem, hogy írnom kell a trollról, különben végleg magam mögött hagyom.”

King 1981. decemberében kezdte írni az Azt, abban az időszakban, mikor függőségei egyre inkább elhatalmasodtak rajta. Az egymásba fonódó, és végül közel 1200 oldalra rúgó történet négy évig készült, King legtermékenyebb időszakában. 1986 és 1987 között a szerző 14 hónap alatt négy regényt tett le az asztalra, elkészült A sárkány szeme, a Tortúra, A rémkoppantók, valamint az Az.

Az Az első amerikai kiadása

Vesztesek Klubja

Az Az 1986. szeptember 15-én került a könyvesboltokba egy olyan közegbe érkezve, mely már szomjazta King újabb és újabb borzongató regényeit, ezúttal ráadásul a kiadó – tudván a borítékolható sikerről – nem kért rövidítést, mint a korábbi gigászi regény, a Végítélet esetében. Az első kiadásában 1138 oldalra rúgó monstrum olyan fogadtatásban részesült, mint King egész életműve: a kritikusok egy része fanyalgott, a rajongók viszont imádták. Christopher Lehman-Haupt, a The New York Times szerzője azon kevés szakmabeli közé tartozott, akinek tetszett King opusza, szerinte „Az jelenti azt a gonoszt, amely Amerikát időről-időre szorongatni kezdi faji, etnikai, vagy vallási megkülönböztetés, vagy épp a munkaerőpiac fellángoló nehézségei kapcsán.”

James Smythe a The Guardiantól megjegyezte: „a regényben nem Pennywise alakjából árad a borzongás, hanem a Vesztesek Klubjának otthoni életéből”, utalva rá, King milyen kiválóan felmérte az adott kor mikroközösségeinek társadalmi problémáit. Kétségtelen tény, hogy bár King előszeretettel nyúlt korábban is égető szociológiai problémákhoz, talán sosem merészkedett olyan messzire, mint az Az esetében, miután pedig ezúttal a gyerekek a történet főszereplői, a fájdalom az olvasók számára is alakjukon keresztül sokkal kézzelfoghatóbbá vált.

Pennywise az 1990-es, és a 2017-es adaptációban

A fájdalmas szembesülés regénye

Az Az, azon túl, hogy egy óda a gyermekkorhoz, és lenyűgözően mesél a felnövéssel járó nehézségekről, leginkább a múltunkkal való fájdalmas szembesülés regénye. Ahogy már a kötet fülszövege is nagyszerűen érzékelteti, itt valóban mindenki kívülálló, ám olyan okból, mely nem szabadna, hogy bárkit is megkülönböztessen a másikból, aki pedig ebben a légkörben nő fel, jó eséllyel felnőttként sem lesz képes hatékonyan integrálódni a társadalomba, ahogy ez mind a hét főszereplőnk alakjában meg is jelenik. Kinget persze sokan elmarasztalták, mondván bizonyos momentumokat eltúloz, sok olvasónak különösen az a bizonyos szexjelenet fájt, de a mester erre is választ adott.

King elmélete szerint a szex egyfajta választóvonalat képezhet a gyermekkor és felnőttkor között, számára tehát teljesen egyértelmű volt, hogy ezzel a szimbolikával fordítja meg a Vesztesek Klubja és Az véres harcának állását.

Az Az esetében a bohóc alakja szinte teljesen másodlagos is, mindegy, hogy a félelem milyen alakban manifesztálódik, amíg az ember nem képes vele szembeszegülni, ám ez a szembeszállás egyedül olykor lehetetlen. Ez a momentum is az, melyre a barátság szimbolikáján át gyönyörűen világít rá a regény. King egyébként a maga részéről úgy vélte, ha szigorúan a horror keretein belül értékeli a regényt, azt kell mondja, hogy ez volt az ő „záróvizsgája”, azaz a történet, melyben mindent elmondott választott műfajáról, amit csak tudott, vagy megtanult.

Pennywise, a bohóc alakját természetesen beszippantotta a popkultúra, ami egyfelől köszönhető volt a 80-as évek második felében felszaporodó tévéfilmes King-adaptációknak is, melynek keretében 1990-ben kétrészes minisorozat készült a regényből Tommy Lee Wallace rendezésében, ám az igazi nagy durranás 2017-ig váratott magára. A 2010-es évek újra a Stephen King-film és sorozatadaptációkról szólnak, ennek keretében Andy Muschetti készített két részes mozifilmet a regényből, melynek első része minden idők egyik legsikeresebb horrorfilmjévé vált, 35 millió dolláros költségvetése után 700 milliót termelt szerte a világon, ám sikerei mellett óhatatlanul is rávilágított arra a tényre, hogy Kinget még mindig inkább olvasni érdemes, regényei zseniális összetettségét, mély háttér- és jellemábrázolását egyetlen mozgóképes adaptáció sem lesz képes visszaadni.