Kovács Krisztián
2020. augusztus 5. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Világirodalmi krónikák 17. – Hunter S. Thompson: Félelem és reszketés Las Vegasban

Az 1960-as években valami végleg megváltozott a szabadság hazájának tekintett Egyesült Államokban. Javában dúlt a Vietnámi-háború, zajlott az űrverseny a Szovjetunióval, a polgárjogi mozgalmak megtalálták a saját hangjukat, és nőtt a társadalmi elégedetlenség, mely szimbólumának többek közt az 1969-es évben megrendezésre került Woodstock fesztivál is számított. Természetes módon a művészetekbe is belopta magát az amerikai álom kritikája az olyan írók munkáin át, mint Allen Ginsberg, Jack Kerouac, William S. Burroughs, vagy épp az e generáció hangját magáénak érző Hunter S. Thompson.

Persze mire Thompson igazán megtalálta a maga hangját, Kerouac már nem élt, Ginsberg túl volt a hírhedt pereskedésen az Üvöltés című verse kapcsán, ám az ő nyomdokaikon haladva a később csak a „gonzó ököl” néven emlegetett riporter mégis képes volt élete főművében nem csupán felhasználni, de átörökíteni, és felfrissíteni is azokat a motívumokat, melyek naggyá tették az Útont, vagy épp a Meztelen ebédet, és ezzel továbbgördítette az éledező posztmodern irányzatok kerekét is. Világirodalmi krónikák sorozatunk tizenhetedik epizódjában a Félelem és reszketés Las Vegasban.

Hunter S. Thompson: Félelem és reszketés Las Vegasban

A Pokol angyalai

Hunter Stockton Thompson 1958-ban leszerelt az amerikai haditengerészettől, majd New Yorkba utazott, hogy az akkor már javában formálódó beatmozgalomban végre megtalálja önmagát. Életét, létét az írásban képzelte el, ezért a közismerten nehéz természetű fiú bármit megtett volna, hogy elinduljon a publikáláshoz vezető rögös úton. Állás vállalt a The Times szerkesztőségében, ahol jobbára lótifutiként alkalmazták, miközben szabadidejében írógéppel másolta F. Scott Fitzgerald és Ernest Hemingway regényeit, mert úgy tartotta, így magába tudja szívni írói stílusukat. Egy viszonylag rövid Puerto Rico-i tartózkodás (és két regény megírása, köztük az évtizedekkel később megjelent Rumnapló, valamint a máig kiadatlan, és vélhetően úgy is maradó Prince Jellyfish) után immáron 1965-ben a The Nation szerkesztője kérte fel, hogy kísérje el a Pokol angyalai nevű motoros bandát, és írjon cikket róluk.

Az út döntő fontosságúvá vált Thompson életében, a cikk óriási visszhangot kapott, a lap pedig arra kérte a szerzőt, hogy bővítse azt könyvvé. Mégsem a felkérés ténye, sokkal inkább a cikk születésének története volt az, ami véglegesen megmutatta Thompson számára a követendő utat. Az, hogy nem valamiféle körmönfont fikcióra kellett hagyatkoznia, hanem szigorúan a saját maga által megtapasztalt élményekre, találkozott a beatmozgalom nagyjai, leginkább Jack Kerouac által írt szintén tapasztalati, tudatfolyamszerű írási technika iránti tisztelettel.

Thompson ettől fogva mindig a történések sűrűjében akart lenni, újságíróként a nyers valóság tökéletes prezentálására törekedett, és e stílus mentén 1970-ben született The Kentucky Derby Decadent and Depraved című cikkével végleg megteremtette a gonzó újságírás műfaját.

Thompson valamikor 1970 táján

A Salazar-merénylet

Fontos látni az utat, és a törekvéseket, melyeket a szerző megtett, mielőtt leghíresebb, és hamar kultikus státuszt elérő műve egyáltalán megjelenthetett volna. Annak tényét, hogy Thompson mereven ragaszkodott hozzá, hogy zsigeri szinten alámerüljön az általa kutatott, vagy közvetített közeg életébe. 1970-ben a szerző épp Los Angelesben tartózkodott, ahol az az év augusztusában meggyilkolt neves polgárjogi aktivista, a Los Angeles Times újságírója, Ruben Salazar meggyilkolásáról tudósított. A szerző akkor épp Oscar Zeta Acostát, a helyi chicano közösség közismert figuráját ostromolta kérdéseivel.

Az akkori feszült hangulatból menekülve Thompson úgy döntött, átruccannak Las Vegasba, ahol nyugodt körülmények közt megfogalmazhatják a Salazar-merénylet 2500 szavas cikkét.

Ebből az útból kerekedett ki végül az a tökéletesen életrajzi ihletettségű történet, mely előbb csak a Rolling Stone magazin 1971 novemberi számában jelent meg, később pedig könyv alakban is a boltokba került. A The New York Times-ban megjelent dicsérő kritikák végül arra sarkallták Thompsont és Acostát, hogy visszatérjenek a kaszinók fővárosába, és folytassák az alámerülést az amerikai álom gyötrelmeibe. Thompson végül 1971 áprilisának végén fogott bele a végleges kézirat megírásába, amivel rendkívül gyorsan haladt. Írás közben – ahogy mindig – ócska minőségű filmeket, és hangos zenét használt háttérzöngeként, és mindössze pár hét alatt letette az asztalra a Félelem és reszketés Las Vegasban kéziratát.

Thompson és Acosta, a szereplőik ihletői

Félelem és reszketés

A Félelem és reszketés Las Vegasban 1971. november 25-én jelent meg, majd 1972. júliusában keménykötésben is a boltok polcaira került kiegészülve Ralph Steadman illusztrációival. A kötetet lelkendező kritikák egész hada fogadta, több lap is a még épp csak elkezdődött évtized legfontosabb regényének nevezte, mondván tökéletesen csapódik le benne a 60-as években szociológiai irányzattá váló kollektív cinizmus, párosítva a drogforradalom, és a társadalmi kiábrándultság motívumaival, mely által mintegy arc poeticája az amerikai álom halálának.

A kötetnek a már befutott és elismert írók közt is óriásig tisztelete lett. Norman Mailer, a Meztelenek és holtak szerzője dicshimnuszokat zengett róla, Thomas Wolfe a korszak szenzációjának nevezte, Cormac McCarthy pedig a későbbiekben megerősítette, hogy a kötet nagyban inspirálta őt pályafutása kezdetén.

Christopher Lehmann-Haupt a The New York Times-tól azt írta a műről, hogy „az olvasókat joggal zavarja, hogy nem értik, mi zajlik ezeken az oldalakon… ugyanakkor Thompson stílusa őrült, maró és költői próza.” Kollégája, Crawford Woods jóval lelkesebb volt, amikor azt mondta „kétségbeesett, ugyanakkor rendkívül fontos mű, az amerikai próza egyik legviccesebb darabja.” Mikal Gilmore, a Rolling Stone-tól azt írta „ez egyben az amerikai szív legjobb és legrosszabb misztériuma is.” Thompson egyébként néhány évvel később, az 1979-es A nagy cápavadászat című kötetében felülvizsgálta némileg a regény értékeit, és azt mondta róla, hogy a Félelem és reszketés Las Vegasban az gonzó újságírás egy elrontott kísérlete volt.

Thompson regényének első kiadása

A félelem kultusza

Nem véletlenül a regény számtalan filmes szakember fantáziáját megihlette, és bár megfilmesíthetetlennek tartották, a 80-as és 90-es években Oliver Stone és Martin Scorsese is eljátszadozott a gondolattal, hogy megvásárolják a megfilmesítési jogokat.

Ebben az időben még egy egészen zseniális szereposztást képzeltek el, amiben a két főhőst Marlon Brando és Jack Nicholson alakította volna, de a Blues Brothers sikere után még az is felmerült, hogy Dan Aykroyd és John Belushi kapja a főszerepet, ám utóbbi halála miatt a terv végül kútba esett.

Terry Gilliam már 1989-ben kacérkodott a gondolattal, hogy belefog a megfilmesítésbe, ám az eredeti kötet illusztrátora, Ralph Steadman által írt forgatókönyv szerinte nem fedte le tökéletesen a történet mondanivalóját.

Az új változat csak hat évvel később készült el, ez volt végül az, melyet az egykori Monty Python tag 1998-ban filmre vitt Johnny Depp, Thompson nagy rajongója, és Benicio del Toro főszereplésével. A film a kasszáknál csúfosan megbukott, és a kritikák sem lelkesedtek érte, manapság azonban már valódi kultfilmnek számít. Persze Thompson regényét ettől függetlenül is számtalan formában feldolgozták, készült belőle hangoskönyv, képregény, és persze számtalanszor utaltak rá a popkultúra legkülönbözőbb sorozataiban. A Félelem és reszketés Las Vegasban ma sem épp a legkönnyebb olvasmány, kaotikus, és olykor már-már szürreális története azonban önmagában elég szimbolika annak megértésére, milyen mélyen is gyökerezett az amerikai átlagpolgárok csalódottsága saját társadalmuk működőképességére vonatkoztatva.