Kovács Krisztián
2020. augusztus 21. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Világirodalmi krónikák 18. – Rudyard Kipling: A dzsungel könyve

Amikor egy világhírű regény a popkultúra részévé válik, mindig felmerül bennem a félelem, vajon ettől nem vész-e el az eredeti mű mondanivalója, nem hígul-e fel, változik meg annyira, hogy az már nem tükrözi mindazt, amit a szerző a kezdetekkor el akart mondani. Akadnak történetek, ahol ez megtörténik, és akadnak olyanok, melyek még saját allegorikus voltuknál fogva is olyan végtelenül egyszerűen, és nyíltan fogalmazzák meg saját tanulságukat, hogy annak lényegi velejét egyszerűen lehetetlen eltorzítani a tömegkultúra által.

Ahogy vélhetően sokan, úgy én is gyerekként kerültem kapcsolatba egy 1967-es Disney-filmadaptáción keresztül a ma tárgyalt történetünkkel. Az én gyerekkoromban a tévéből áradó mesék, és rajzfilmek már mindennaposnak számítottak, az ember – vagy a szülő – kedvére válogathatott, én azonban jól emlékszem, hogy hiába jöttek szembe modernebb, vagy szebben kivitelezett animációs filmek, mindig visszakanyarodtam Maugli, Balu, Bagira és Sir Kán történetéhez. Nem állítom természetesen, hogy már kisiskolásként megsejtettem valamit annak globális, és örökérvényű mondanivalójából, mégis, ez a történet olyan mélyen vésődött be, hogy később számtalanszor olvastam újra. Világirodalmi krónikák sorozatunk 18. epizódjában Rudyard Kipling gyűjteménye, A dzsungel könyve.

Rudyard Kipling: A dzsungel könyve

Egy angol ifjú Indiában

Joseph Rudyard Kipling 1865-ben Indiában látta meg a napvilágot, és hat éves koráig élt az akkori angol gyarmaton, Angliába legelőször csupán az 1870-es évek elején utazott, de tíz év ott tartózkodást követően visszatért Indiába, ahol újabb hat és fél évet töltött. A fiatal fiú épp életének a külvilágra leginkább fogékony éveit töltötte egy olyan egzotikus helyen, melyen mindennaposnak számított a kalandvágyó ifjak a vadon iránt fellobbanó szerelme. Ne feledjük, egy földrésszel odébb ekkoriban zajlott a harc Afrikáért, olyanok járták a Fekete Kontinens vadregényes tájait, mint Teleki Sámuel és Henry Morton Stanley, a felfedezések, a még ismeretlen világ megismerése iránti vágy pedig afféle kollektív társadalmi attitűddé vált.

Kipling már huszonöt múlt, mikor végül letelepedett az Egyesült Államokban, és családot alapított. Gyermekeinek elalvás előtt meséket szőtt a dzsungelről, egy embergyerekről, akit farkasok neveltek, és az ő jószándékú segítőiről, vagy épp ádáz ellenségeiről. Még 29 éves sem volt, mikor nekilátott, hogy a történeteket novellákká formázza. A szerző már második indiai tartózkodása alatt is számos novellát írt, többek közt az angol katonák mindennapjairól is, ám végül leghíresebb műve megszületéséhez egy rendkívüli találkozásnak kellett történnie. Még amerikai letelepedése előtt a kalandvágyó fiatalember körbeutazta az Államokat, és New Yorkban hívatlanul meglátogatta az akkor már világhírű Mark Twaint.

Közel két órát társalogtak, és Twain fontos tanácsot adott a fiatal tehetségnek: „előbb ismerd meg a tényeket, aztán torzítsd el őket, amennyire csak akarod.”

Rudyard Kipling (1865 – 1936)

Egy nem klasszikus állatmese

Kipling bejárta a világot, mielőtt visszatért volna az Egyesült Államokba, megfordult Japánban is, aztán Vermontban vásárolt egy házat, és itt fogott bele A dzsungel könyve történeteinek formába öntésébe. A szerző számtalan indiai legendát, vallástörténetet, és a teljes folklórt tanulmányozta, hogy eleget tudjon tenni Twain tanácsának, de azt már idejekorán eldöntötte, hogy bár a főbb szerepet állatoknak szánja majd, azokat nem az általa akkor már jól ismert Darwin-féle evolúciós viselkedésfelfogás szerint vértezi fel, hanem emberi tulajdonságokat ad nekik, kapcsolódva klasszikus állatmesék tanításaihoz.

Kipling számtalan fontos kérdést érintett, de ezek körül is kiemelkedett a társadalom, és a család szerepe, a szabályoknak való engedelmesség, vagy a döntéshozatal felelőssége.

Ahogy Twain is mondta, a valóságot olykor torzítani kell, hogy működőképes legyen, Kipling pedig ragaszkodott az elvhez, így végül nem csupán az állatok, de még az általa egyébként jól ismert indiai környezetet is eltorzította némileg, hogy az általa megírni készült történethez igazodjon, ezzel művei későbbi elemzőinek adva munkát.

A legelső kiadás Kipling apjának illusztrációival

Plágiumvádak, és utánnyomások

A dzsungel könyve történetei előbb 1893-ban, és 1894-ben folyóiratokban jelentek meg, majd végül 1894 végén egy kék bőrbe kötött, aranyszegéllyel, és a szerző apjának, John Lockwood Kiplingnek domború borítóillusztrációjával ellátva, igazán impozáns kötésű kötetben látott napvilágot. A gyűjtemény tette lehetővé Kipling számára, hogy kizárólag az írásból éljen, A dzsungel könyve pedig hamar megkezdte útját az olvasók szívének meghódítása felé. Nem csoda, angol nyelvterületen jelenleg közel 500 különböző kiadást ért meg, és 37 nyelvre fordították le, még a hangoskönyv változatából is legalább 100 különböző változat létezik.

Csak Magyarországon legalább 43 kiadást tudnánk felsorolni, többféle fordításban, melyek közül az első 1923-ból származik.

Persze a sikerrel olykor kőkemény kritikák is jártak. A Book Review kritikusa élete legmeghatározóbb könyveként hivatkozik rá, Jopi Nyman ellenben 2001-ben azt írta róla, hogy tökéletesen vázolta fel a „gyarmati angol nemzeti identitást”, míg mások arra világítottak rá, hogy a történetek bizonyos pontokon túlságosan nagy hasonlóságot mutatnak az indiai, valamint a portugál folklórban ismert történetekkel. Ezek a kritikák Kiplinget még életében elérték, de ő annyival elintézte „ha loptam, sejtelmem sincs honnan.” A dzsungel könyve még a szerző életében a cserkészmozgalom alapítója Robert Baden-Powell jóvoltából afféle motivációs kötete lett a kialakuló közösségnek is.

A legutóbbi filmfeldolgozás

A popkultúra könyve

A dzsungel könyve a popkultúra részévé vált, amiben természetesen óriási szerepe volt a Disney 1967-es rajzfilmadaptációjának, ami persze alapvetően csak érintőlegesen, leginkább alapmotívumaiban támaszkodik Kipling történeteire, és persze készült élőszereplős, sőt, vegyes technikával készült változat is belőle (a legutóbbi néhány évvel ezelőtt), azt pedig szinte felsorolni is lehetetlen, hány szerző hivatkozott Kipling történeteire saját művei kapcsán. Robert E. Heinlein például Angyali üdvözlet című művét származtatja A dzsungel könyvéből, Neil Gaiman A temető könyvével tiszteleg előtte,

Percy Grainger ausztrál zeneszerző pedig már 1958-ban zenét komponált hozzá, és ugyanezt tette a francia Charles Koechlin, melynek tételeit beillesztették az egyik későbbi hangoskönyv változat alá is.

Ma már persze meglehetősen vegyes Kipling megítélése. Bár 1907-ben „nagyszerű megfigyelőképességéért, erőt és méltóságot sugárzó alakjaiért” a Svéd Akadémia mindössze 41 éves korában irodalmi Nobel-díjjal tüntette ki, számos író akad, akik a messzemenőkig elítélik Kipling alakját, és történeteinek mondanivalóját. Az egyik leghangosabb kritikus egyértelműen George Orwell, aki egyszer azt írta róla „erkölcsileg érzéketlen és esztétikailag undorítóan imperialista”. T. S. Eliot megvédte az akkor már halott szerző örökségét, mondván részéről sehol sem talált olyan részeket a művekben, melyek nyíltan a faji megkülönböztetésre buzdítanának. Alison Brackenbury költő erre azt mondta: „Kipling a költészet Dickens-e, páratlan író.”

A dzsungel könyve első kiadásai manapság a könyvritkaságok unikumjainak számítanak. A szemet gyönyörködtető, a szerző apja által illusztrált változat olykor 10-20 ezer dolláros, azaz átszámítva akár 5-6 millió forintos áron cserél gazdát a gyűjtők körében. Létezik egy Kipling által szignózott két kötetes változat is, melyből összesen csupán 545 darabot nyomtak, és melynek értéke gyakorlatilag felbecsülhetetlen. Kipling alakja, és így A dzsungel könyve irodalmi szemináriumokon a mai napig terítékre kerül, és bár megítélése vegyes, szinte minden esetben szerepel a legfontosabb XX. századi műveket tömörítő listán, mondanivalójának bizonyos részei pedig aktuálisabbak, mint valaha.