Conrad regénye magyarul is számtalan kiadást megélt

Kovács Krisztián
2019. szeptember 18. | Becsült olvasási idő: 7,5 perc

Világirodalmi krónikák 2. – Joseph Conrad: A sötétség mélyén

A szépirodalom egyik legfontosabb törekvése, hogy meglásson és láttasson valamit, ami az emberről szól, az embernek szól, és amit az ember korábban még nem tudott önmagáról. A szépirodalom egy állandó keresés, kutatás, nyomozás minden olyan értelem és érzelem nyomában, mely emberré tesz minket – akár pozitív, akár negatív értelemben – és mely értelmet ad annak a létezésnek, mely olykor kifejezetten céltalannak és üresnek érződik a mindennapok súlya alatt.

Valamikor az 1970-es évek közepén egy Francis Ford Coppola nevű amerikai rendező – aki akkor már egy Oscar-szobrot őrzött az otthoni vitrinjében minden idők legfontosabb maffiafilmjének rendezéséért – belevágott egy régóta dédelgetett filmtervébe. Eltökélte ugyanis, hogy a Vietnámi-háború köntösében fogja adaptálni az egyik legfontosabb angol regényt, mely akkor már bőven túl volt megjelenésének 70. évfordulóján. A film ma már a leghatásosabb poszt-Vietnám mozinak számít, a regény pedig még mindig valami olyasmi, ami mintegy szimbóluma is a teljes szépirodalmi paletta fentebb felvázolt törekvéseinek. A Világirodalmi krónikák sorozat második részében Joseph Conrad világhírű kisregénye, A sötétség mélyén.

Conrad regénye magyarul is számtalan kiadást megélt

A matróz csúcsteljesítménye

A sötétség mélyén születésének körülményeit, és Conrad írói pályaképének törekvéseit legkönnyebb úgy megérteni, ha megvizsgáljuk, miként élte életét fiatalon ez a látszólag nyughatatlan természetű férfi, akiből a XX. század elejének egyik legfontosabb regényírója vált, noha húszas éveiben nem is álhatott volna távolabb egy hasonló cél elérésétől. A lengyel születésű Józef Teodor Konrad Korzeniowski egész fiatalkorát matróz szolgálatban töltötte. Szülei halála után nincstelen kölyökként tanult meg franciául, és amint tudott, elszerződött egy a Nyugat-Indiák felé tartó hajóra.

Ettől fogva Conrad osztályrésze az életben az lett, hogy a Föld gyakorlatilag minden fontosabb szegmensét a saját szemével láthatta. Találkozott eltérő kultúrákkal, barbár törzsekkel, ismeretlen, felderítetlen vidékeken hajózott át, miközben konkrétan keresztül-kasul szelte a világot, Ausztráliától Dél-Amerikáig, Ázsiától Afrika vadonjaiig. Még 36 éves sem volt, mikorra olyan élményanyagot, és olyan szerteágazó tapasztalatot halmozott fel bolygónk eldugott vidékeiről, ami másnak egész életében nem adatott meg. Minden egyes regénye, legyen szó a Nostromo, a Lord Jim, vagy épp a most tárgyalt A sötétség mélyén című művéről, ennek a tudásanyagnak a rendszerezése, ám egyik műve sem olyan hangsúlyos – talán épp tömörségénél, és szerteágazó értelmezésénél fogva – mint az eredetileg 1899-ben a Blackwood’s Magazine hasábjain folytatásokban megjelenő, majd 1902-ben önálló kötetbe szedett A sötétség mélyén.

Joseph Conrad

Belga-Kongó mélyén élt egy ember

Conrad története egy filozofikus útleírás, mely egy a Temze vizén veszteglő hajón veszi kezdetét, ahol narrátorunk meséli el azt a történetet, amit egy Marlow nevű idegentől hall annak Belga-Kongó őserdejében tett különös és olykor rémisztően sötét expedíciójáról, és furcsa, már-már megfoghatatlan kapcsolatáról egy bizonyos, rejtélyes Mr. Kurtz-cal. A történetről úgy hiszem, felesleges is ennél többet mondani, Conradnál ugyanis nem feltétlenül maga a sztori fordulatai, sokkal inkább annak mélysége, rétegzettsége, és elképesztően sűrű hangulata az igazán fontos tényező.

Hogy miért óriási teljesítmény ez a magyarul is alig 130 oldalas kisregény? Egyrészt, mert páratlanul választékos és gyönyörű irodalmi nyelvezeten született, holott Conrad mindössze harmadik nyelvén írta. Lengyel anyanyelve után tanult meg franciául, angolul viszont csak 21 éves kora után, ennek ellenére, miután felhagyott vándoréletével és letelepedett Angliában, minden műve ezen a nyelven íródott, és gyakorlatilag az irodalmi közeg angolként is kezelte, holott kis túlzással előbb kapta meg az állampolgárságot, minthogy megismerte volna a nyelvet.

A történet maga szinte természetes módon Conrad saját élményeiből táplálkozik. Az író 1890-ben, 32 éves korában hajózott végig a Kongó-folyón, miközben már parancsnokként szolgált egy belga kereskedelmi hajón. Itt szembesült a belga gyarmatosítók brutális módszereivel, mellyel egyes források szerint több millió afrikai bennszülött életét oltották ki, vagy nyomorították meg, és itt került szembe először az életükért, közösségükért, és földjeikért harcoló őslakosokkal is. Mindkét találkozás rendkívüli hangsúllyal van jelen a regényben, és éppen ez az, mely súlyát, és komplex értelmezési lehetőségeit adja.

Illusztráció a regényhez

Többszörösen becsomagolt szimbólum

Conrad regénye egy történet a történetben típusú regény. Egy narrátorral nyitunk, aki aztán átadja a szót egy Marlow nevű furfangos és világlátott embernek, mintegy Conrad regénybeli alteregójának, aki aztán elvezet minket a legendás hírű elefántcsontkereskedő, Kurtz alakjához. Maga a történet hátterét képező kongói dzsungel sem más, mint egy óriási allegória az emberi lélek felfedezésére, és ezért is írtam fentebb, hogy A sötétség mélyén valójában a szépirodalom legfontosabb törekvésének ékes és direkt példája, hiszen, ahogy Marlow egyre közelebb kerül Kurtzhoz, az gyakorlatilag nem más, mint az a bizonyos út önmagunk megismeréséhez, mely minden ember életében jelen van.

Való igaz, hogy Conrad szembesít minket a belga gyarmati elnyomással, a brutális terrorral, és a bennszülöttek barbár viselkedésével, és igen, ezek a motívumok közvetlenül is értelmezhetők, de ugyanígy társíthatók azokhoz az alapvető, olykor viszontagságos, tragikus és sötét élményekhez, kritikus időszakokhoz, melyek saját személyiségünk kiteljesedését, és belsőnk önmagunk számára tett feltárását segítik elő. A sötétség mélyén egy lassan hömpölygő, rendkívül sötét tónusú, barátságtalan és tüskés mese, valami olyasmi, amilyennek szerzője a mindennapi életet és a világot láthatta, miközben bejárta azt egy hajó fedélzetén.

Marlon Brando az Apokalipszis most-ban

Mi magunk és mindenki

A sötétség mélyén nem hoz lenyűgöző karaktereket, ugyanakkor mind Kurtz, mind Marlow olyan egyszerű, olykor dicséretes, máskor gyarló emberi értékek mentén épül fel, hogy azzal gyakorlatilag bárki könnyen azonosulhat. Ez is Conrad regényének erejét adja, ez a mű ugyanis rendkívül univerzális, a Belga-kongói háttér, a dzsungel, az utazás Kurtzhoz mind-mind csupán eszköz, a lényeg a háttérben csendben megbúvó halhatatlan mondanivaló arról, hogy egész életünk valami – olykor kimondatlan és megfoghatatlan – értelemnek a keresése, mindennapos harc.

Conrad egyébként bevallottan önmagáról mintázta mind Kurtz, mind Marlow alakját, utóbbi megörökölte a szerző nyughatatlan természetét, a bátor fiatalember attitűdjét, aki világot akart látni, aztán valami sokkal fontosabb és sötétebb dologra bukkant önmagában, és Kurtzot, aki gyakorlatilag Marlow alakjának érett meghosszabbítása, aki már magában őrzi mindazt, ami fiatal barátjára vár. A kiadás óta eltelt években sokan találgatták, ki lehetett Kurtz életből vett mintaképe, egyesek egy francia ügynököt, mások belga gyarmati tisztet, vagy épp a népszerű újságírót és Afrika-kutatót, Henry Morton Stanley-t látták benne, pedig nem volt ott más, csak maga Conrad, aki egyébként maga is kis híján ott halt meg valahol a dzsungel mélyén, a Kongó-folyó partján maláriában. Szerencséjére idejében egy londoni kórházba ért, majd egy genfi klinikán rehabilitálódott, de az utazáson szerzett egészségügyi problémákból fakadó gyötrelmek egész életében elkísérték.

Illusztráció a regényhez

A sötétség szíve

Bár manapság már egyértelműen Conrad leghíresebb, és leghatásosabb regényeként értékeli az irodalomtörténet, fontos megjegyezni, hogy a korabeli kritika gyakorlatilag szóra sem méltatta. Mikor 1902-ben két másik történettel együtt könyv formájában is piacra került, mindenki a másik két sztorival foglalkozott, A sötétség mélyén a maga egyszerű dzsungeltörténetével annyira végtelenül unalmasnak és semmitmondónak tetszett. Végül a második világháború alatt érte el népszerűsége csúcsát, és mai helyét az irodalmi palettán, mert egyesek afféle próféciaként kezdték kezelni a Kurtz által a háborúra vonatkozó gondolatokat.

1975-ben aztán Chinua Achebe, nigériai író egy nyílt előadáson kelt ki Conrad regénye ellen, mondván az híven tükrözi szerzője bigott rasszizmusát, és bár a regény felszólal a gyarmati rendszer kegyetlenkedései ellen, Achebe szerint mégis elbagatellizálja azt, mintha nem lenne több, mint egyszerű történelmi díszlet. Akárhogy is, Francis Ford Coppolának mégis ez jelentette az alfapontot legendás háborús eposzához, és bár az Apokalipszis most lényegében kevés dolgot vesz át direktben a regényből, annak gondolatiságát tökéletesen megtartja és visszaadja.

És nem csak Coppola volt az, akire óriási hatással volt Conrad remeke. A megjelenése óta eltelt 120 évben megihlette T. S. Eliot egyik versét, de 2011-ben a londoni Királyi Operában színpadra is állította Tarik O’Regan, egy évvel később pedig a Spec Ops: The Line című konzoljáték mutatott egy sajátos variációt a regény, és az Apokalipszis most összemosására, de 2008-ban a híres Far Cry-sorozat második epizódja is Conrad történetére épült. A sötétség mélyén idén épp 120 éve jelent meg először, mégis, páratlanul választékos irodalmi nyelvezetével, globális és örök mondanivalójával, több rétegben értelmezhető történetével még manapság is rendkívül fontos része az irodalmi kánonnak, és tökéletes összefoglalása annak, mi is a szépirodalom legfőbb feladata. Manapság, mikor az emberek kevésbé figyelnek egymásra, mint korábban, alighanem még fontosabb, hogy teljesítse célkitűzését.