Kovács Krisztián
2020. november 6. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Világirodalmi krónikák 22. – H. G. Wells: Dr. Moreau szigete

A jó horror nem abban mutatkozik meg, mennyire rémít, vagy borzaszt el, sokkal inkább abban, mindezt milyen eszközökkel éri el az olvasónál. Lázár Gergely pszichológus szerint nem elég egy feszültségkeltő szituáció, tárgy, vagy karakter, fontos, hogy mindez kiegészüljön némi valószerűtlenséggel (avagy ne legyen túlságosan életszagú), ugyanakkor legyen mégis releváns, azaz olyan mindennapos félelmeinket szólítsa meg, melyek mégis átélhetővé teszik, mondhatni közelebb hozzák a történetet az olvasóhoz.

Ezért is fontos művek az olyan klasszikusok, mint a Frankenstein, avagy a modern Prométheusz Mary Shelley, vagy a Dracula, Bram Stoker tollából, avagy jelen cikkünk tárgya, melyet ugyan a sci-fi atyja és úttörője követett el, és ami nem is nélkülözi a tudományos-fantasztikum befolyását, sőt, meglehetősen egyedi módon ötvözi azt a horrorral. A Cser Kiadó most Németh Gyula lenyűgözően baljóslatú rajzaival hozta el újra az olvasóknak a Világirodalmi krónikák sorozatunk 22. epizódjának szereplőjét, H. G. Wells remekét, a Dr. Moreau szigetét.

H. G. Wells: Dr. Moreau szigete

Tudományos kutatások alapján

Herbert George Wells-re manapság az irodalomtudomány a tudományos-fantasztikum atyjaként tekint Jules Verne és Hugo Gernsback mellett, akinek írói hírneve és presztízse az 1895-ben megjelent Az időgép című regénye kapcsán kezdett gyors növekedésbe. Wells akkoriban olvasta újra a skót író, Robert Louis Stevenson Dr. Jeckyl és Mr. Hyde különös esete című kisregényét, melynek élménye viszonylag gyorsan összekapaszkodott korábbi kedvenc olvasmányaival, melyek közt megtaláljuk Jonathan Swift Gulliver utazásait, Daniel Defoe-tól a Robinson Crusoe-t, valamint a Wells-re korai pályafutása során leginkább ható Frankensteint, Mary Shelley-től. Az időgép sikere után új regénye lényegében e négy mű gondolati és formai tartalmának egyfajta összekapcsolása, kiegészülve természetesen – jó sci-fihez mérten – az adott kor tudományos ismereteivel.

Wells mindig is nyomon követte a legújabb tudományos kutatásokat, az 1890-es években pedig számtalan cikk jelent meg a különböző testi deformitásokkal kapcsolatban a brit orvosi szaklapokban és közlönyökben.

Sokan még mindig Joseph Merrick, az 1890-ben meghalt hírhedt Elefántember esetét vizsgálták, mely összekapcsolódott az állatokkal kapcsolatos kutatások során végzett élveboncolás elleni kezdeményezésekkel.

Wells fiatal korától fogva nagy rajongója volt Charles Darwin művenek, A fajok eredetének, mely az evolúcióelmélet alapköveit rakta le, és lényegében ezek az élmények voltak azok, melyek mentén témákat talált legújabb regényéhez.

H. G. Wells 1940 májusában

Darwin után szabadon

A történetet nagy vonalakban vélhetően mindenki ismeri, Edward Prendick hajótörést szenved egy ismeretlen szigeten, ahol a vadonban különös lényekre akad, melyek vonásaikban egyaránt emlékeztetik az emberre, és az állatra is, ám eredetüket nehéz megérteni. Mint később kiderül, a lényeket mesterséges kísérletek útján hozta létre a szigeten kutatólaboratóriumot kialakított tudós, dr. Moreau, akit őrült elméletei miatt kiátkozott a tudományos közeg hazájában, így menekülnie kellett, és végül ezen az elhagyatott helyen találta meg a kísérleteihez leginkább illő helyszínt.

Wells műve arra az elvre támaszkodik, melyet Charles Darwin is felvázolt, azaz, hogy az ember valójában állati eredetű, ám ennél jóval tovább megy.

Szokatlanul nyíltan mutatja be, hogy a természeti egyensúlyba történő etikátlan, tudományos beavatkozás milyen katasztrófákat képes előidézni, és ezzel titkon magát a tudományt is megvádolja, hiszen egyfelől dr. Moreau kutatásai forradalmiak, másfelől szükségtelenül brutálisak,

és végül e kettősség mentén haladva tárja fel a tudományos felelősség morális és filozófiai kérdéseit, olyan motívumokat, mint a fájdalom, a kegyetlenség, az emberi identitás, az erkölcsi felelősségtudat, vagy épp az ember természetben elfoglalt helye.

A Dr. Moreau szigetének első kiadása

Vitát generáló mestermű

A Dr. Moreau szigete 1896-ban jelent meg előbb a brit Heinemann, majd az amerikai Stone & Kimball kiadóknál, és meglehetősen vegyes fogadtatásra lelt. Az irodalomkritikusok általában pozitívan értékelték, dicsérték Wells bátorságát, előrelátását, és a korábbi tudományos kutatások kreatív felhasználását. Akadt, aki szerint a regény egyértelmű párhuzama Mary Shelley Frankensteinjének, ábrázolásmódját pedig egyenesen Rudyard Kiplinghez hasonlították, aki egyébként maga is kifejezetten elismerősen szólt a regényről. A tudományos élet ugyanakkor igyekezett rámutatni, hogy Wells műve pusztán fikció, semmiféle bizonyíték nincs rá, hogy a kötetben vizionált kísérletek elvégezhetőek lennének a valóságban is, egész egyszerűen azért, mert az állatoknak nincs meg az az agyi strukturáltságuk, amivel képesek lennének pl. a beszéd képességének elsajátítására.

Mindez egyébként valahol válasz volt Wells még a regény megjelenése előtt néhány hónappal nyomtatásba került The Limits of Individual Plasticity című esszéjére, melyben előre megvédte a készülő regényében felhasznált biológiai és kémiai kísérletek valóságtartalmát. A tudóstársadalom nagy része hamar rámutatott, hogy Wells elmélete pusztán fizikai változásokat idézne elő, de a későbbi műben ábrázolt személyiség- és magatartásbeli fejlődéseket képtelen lenne előidézni.

Maga Wells egyébként a regényt a „fiatalkori istenkáromlás gyakorlatának” nevezte, dr. Moreau-t pedig Shakespeare Prosperojához hasonlította, miközben a kritikusok párhuzamba állították a művet William Butler Yeats A második eljövetel című versével, ami csak növelte a kötet népszerűségét.

Grafika a regény beharangozójához

Horrorklasszikus a sci-fi atyjától

A regény az ábrázolt képeknek, a közbeszéd tárgyát képező témaválasztásának, és a kreatív kivitelezésnek hála hamar nagy népszerűségre tett szert, és még Az időgépet is felülmúlta. Erre jó példa, hogy eredeti megjelenése után mindössze 5 évvel, 1901-ben már magyarul is megjelent a Franklin Társulatnál Mikes Lajos fordításában, és azóta több fordításban, és több mint féltucat kiadásban került piacra, most a legutóbb a Cser Kiadó, Németh Gyula szenzációsan hangulatos rajzaival kiegészítve.

Wells regényét manapság mind a horror, mind a sci-fi klasszikusának tekintik, egyfajta prototípusa is lett a különböző szórakoztatóirodalmi zsánerek közti crossovereknek, így tehát nem csupán az istent játszó ember alakjában hasonlítható Mary Shelley Frankensteinjéhez.

Ugyanakkor érdekes az is, hogy a regény megjelenése után még több mint fél évszázadot kellett várni ahhoz, hogy valaki Wells-hez hasonlóan bátran legyen képes vegyíteni a tudományos kutatásokat a horrorral. Richard Matheson bevallottan inspirálódott Wells remekművéből, mikor a Legenda vagyok című kisregényét írta, és ez csak egy példája a Dr. Moreau szigetéből inspirációt nyert szerzőknek, és műveiknek. Mihail Bulgakov a Kutyaszív című művével, Diane Ross az Eaten Alive című dalával emlékszik meg Wells borzongató, ugyanakkor elgondolkodtat remekművéről. Nem csoda, hogy az alapanyagot hamar felfedezte magának Hollywood is, és Charles Loughton főszereplésével már 1932-ben elkészült az első filmadaptáció, melyet aztán még további kettő követett.

Dr. Moreau-t ráadásul két legenda, 1977-ben Burt Lancaster, 1996-ban pedig Marlon Brando keltette életre, igaz, mindkét film felejthetőre, utóbbi lényegében botrányosan rosszra sikerült, ami bármilyen furcsa is, nem csupán az alapanyag gondolatiságának nehézségét igazolja, hanem a bevezetőben tárgyalt, a jó horrorhoz szükséges kritériumokat is. A Dr. Moreau szigete az emberré váló, vagy ragadozóvá visszavedlő állat képében tartalmazza a megfelelő feszültséget, és valószerűtlenséget, ugyanakkor a relevanciát is, hiszen az ember mindig is tartott tőle, hogy lekerül a tápláléklánc csúcsáról, ugyanakkor előszeretettel játszott istent, hogy aztán uralkodjon a teremtményei felett, ám ez a modell tulajdonképpen a mai napig mind tudományos, mind jogi, mind szociológiai értelemben véve is meglehetősen kezdetleges státuszban van. Szerencsére.