Kovács Krisztián
2020. december 11. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Világirodalmi krónikák 25. – Miguel Ángel Asturias: Elnök úr

Ha azt mondom, mágikus realizmus, manapság bizonyára egy sor kiválóbbnál kiválóbb író nevét sorolja egy irodalomkedvelő, ahol egészen biztosan nem marad ki a listából Gabriel García Márquez, Haruki Murakami, vagy épp Salman Rushdie sem, és bár sokan a műfaj születését tévesen a Száz év magány megjelenéséhez és világsikeréhez kötik, ez csupán az a mű volt, mely felhívta a figyelmet a dél-amerikai országokban kibontakozni vágyó irodalmi mozgalmakra, és arra az egészen egyéni új hangra, mely manapság is megkülönbözteti az itt született írók műveinek ízvilágát minden mástól.

E kezdeményezés egyik első és talán legfontosabb műve mégsem Márquez remeke, hiszen a Buendía-család története előtt közel húsz évvel már napvilágot látott egy regény, mely a később mágikus realizmusként önálló műfajjá váló irányvonal gyakorlatilag minden jellemzőjét magába foglalta, és melynek íróját aztán éppen e globálisan értelmezhető és máig aktuális műve alapján a Svéd Akadémia az irodalmi Nobel-díjra is leginkább alkalmasnak találta. Világirodalmi krónikák sorozatunk 25. epizódjában Miguel Ángel Asturias remekműve, az Elnök úr.

Miguel Ágnel Asturias: Elnök úr

Földrengés és szürrealizmus

Asturias 1899-ben született Guatemalavárosban, és már igen korán kénytelen volt megismerkedni a politikai hatalom ármánykodásával. Bíróként dolgozó apját és így az egész családot elűzték a fővárosból, mert a férfi nem volt hajlandó a kormány elvárásainak megfelelően halálra ítélni egy csapat egyetemistát. A fiatal fiú, aki kezdetben orvosnak készült, 1917. december 25-én része volt Guatemala történetének egyik legnagyobb földrengésének, mely kis híján romba döntötte a fővárost. Ahogy később életrajzírójának fogalmazott: „Egy pincébe rejtettek, vagy barlangba, vagy ki tudja hová. Akkor írtam az első versemet, melyben imát mondtam szeretett országomért. Később aztán, mikor elkezdték eltakarítani a romokat, azonban már csupán dühöt éreztem az egyre látványosabbá váló társadalmi igazságtalanságok miatt, amit a földrengés a felszínre csalt.”

Asturias mindössze 18 éves volt, mikor a katasztrófa utóéletének hatására megírta a Politika koldusai című novellát, melyet eredeti formájában sosem adtak ki, és mely végül első regényévé növekedett. 1922-ben, otthagyva az orvosit, és jogot és újságírást tanulva fogott bele a regénybe, mely egy az ország vezetőjéhez legközelebb álló férfi kálváriája körül bonyolódott. 1923-tól megfordult Párizsban, Palesztinában és az Egyesült Államokban is, megismerkedett olyan később világhírű írókkal, mint amilyen a kubai Alejo Carpentier,

és belekóstolt a fellendülőben lévő szürrealista mozgalmakba, mely látásmód nagymértékben befolyásolta későbbi művészetét, illetve a poggyászában mindenhová magával cipelt, egyre dagadó kéziratot.

Az idős szerző leghíresebb regényével

Diktátorok és emberek

Az Elnök úr nagy része Franciaországban született, miközben Asturias folyamatosan a dél-amerikai országokban, elsősorban hazájában zajló politikai eseményeket monitorozta. Tíz év távollét után a regény kész kéziratával 1933-ban tért haza szülőföldjére. Azt már talán ekkor sejtette, hogy művének nem sok esélye lesz a megjelenésre. Akkoriban Guatemala első számú embere Jorge Ubico y Castañeda volt, aki megtiltotta a mű megjelenését, ekkor ugyanis már köztudott volt,

hogy Asturias jogi gyakornokként részt vett az előző diktátor, Manuel Estrada Cabrera megbuktatásához vezető perekben, miután pedig a politikai berendezkedés nem sokat változott, félő volt, hogy Asturias regénye túlságosan sokat árul el a hatalom árnyoldaláról.

„Minden nap láttam a börtönben. Kétségtelen, hogy ezek az emberek különleges hatalommal bírnak mások felett. Amíg fogoly volt, sokan azt suttogták, ez nem is Estrada Cabrera. Estrada Cabrera elmenekült. Ez csupán egy öregember, akit bezártak ide” – mondta később az előző diktátorról. A tapasztalatait formába öntő Elnök úr így végül Mexikóvárosban, Asturias saját finanszírozásában látott napvilágot 1946-ban, meglehetősen gyenge minőségben, épp akkor, amikor Guatemala megválasztotta első demokratikus úton hatalomra kerülő elnökét, Juan José Arévalót. Az önköltséges megjelenés miatt az első kiadás számos tipográfiai hibával bír, melyeket a szerző útmutatásai szerint csupán az 1952-ben Buenos Aires-ben megjelent harmadik kiadásban javítottak, így a legtöbben ezt tekintik az Elnök úr hivatalos megjelenésének.

A regény első kiadása

Az első diktátorregény

Asturias tapasztalatait, irodalmi és művészi hatásait gyúrta egybe rendkívüli erejű, líraian gyönyörű nyelvezetű regényében, melyben egy mágikus realista módon már-már isteni, vagyis mitológiai szintre emelt, a cselekményben közvetlenül soha meg nem jelenő diktátor áll a középpontban egy meg nem nevezett latin-amerikai országban, és az ő egyik tanácsadója szembesülését követhetjük nyomon a hatalmi visszaélések átkos, és léleknyomorító erejével. Asturias műve még bőven a latin-amerikai irodalom fellendülése előtt íródott, ám stílusában már követi, vagy még inkább megteremti azt az új narratívát, mely később Márquezt, Fuentest, vagy Vargas Llosát is meghatározta, ráadásul a legtöbb kritikus szerint ez a modern irodalom első diktátorregénye is.

Az Elnök úr – a mágikus realizmus jó szokásához híven – nem csupán a valóságot és az álmot mossa össze, de Asturias ehhez felhasználja és vegyíti az Európából hozott szürrealista elemekkel saját maja családi gyökereit, és a prekolumbián kultúra mitológiai hangulatát is, mely egészen új színezetet ad a műnek.

Ebben a hangulatban járja körbe többek közt az írás, mint a hatalom által az egyént befolyásoló eszköz, a remény, az elidegenedés, a zsarnokság, a termékenység és a pusztulás témaköreit, melyek szinte mindegyike a regény során soha meg nem nevezett elnök és a tulajdonképpeni főszereplő, Miguel Angel Face közötti, egyre inkább kinyíló és kibékíthetetlen ellentétben nyilvánul meg. Asturias remeke korát megelőző komplex irodalmi élmény, mely útmutatóul szolgált az elkövetkező írói nemzedékeknek.

Asturias 1967-ben az irodalmi Nobel-díjjal

Útmutatóul

Az Elnök úr előbb az író hazájában, majd az elkövetkező években szerte a világon nagy sikert aratott, leginkább újszerű irodalmi hangja és stílusa miatt, de a legtöbben kiemelték azt is, hogy a ki nem mondott nevek, és be nem mutatott arcok egyfajta globálisan értelmezhető mondanivalót adtak a regénynek, ami miatt egységesen minden totalitárius diktatúra megfelelőjeként képes működni. Asturias később maga is többször elmondta, hogy ez volt a célja, és örömteli látni, hogy nem értelmezték félre a mondanivalóját.

María Rosa Oliver az argentin Sur magazinban azt írta róla, „annyira intenzív élmény, hogy mind az öt érzékszervünkre hatással van”.

Jack Himelblau irodalomtudós szerint „a spanyol-amerikai irodalom kultikus jelentőségű műve született”, manapság pedig a legtöbben egy lapon emlegetik az olyan politikai diktatúrák egyénre gyakorolt hatásait vizsgáló művekkel, mint George Orwelltől az Állatfarm, és az 1984, vagy Arthur Koestler remeke, a Sötétség délben. 1967-ben a Svéd Akadémia többek közt leginkább e műve miatt is első dél-amerikai íróként irodalmi Nobel-díjban részesítette Asturiast, e díjazás pedig ráirányította a figyelmet a térség további szerzőire is. Asturiast nemzeti hősként fogadták odahaza a díj átvétele után, amit nem csupán Guatemala, de az egész térség kitüntetésének fogtak fel. Az Elnök úrról a Svéd Akadémia azt írta: „Az a szenvedélyes erő, mellyel Asturias megidézi a társadalmi légkört megmérgező rettegést és bizonytalanságot, felbecsülhetetlen esztétikai munkává teszi a regényt.”

A regényből 1970-ben, 1983-ban és 2007-ben is készült dél-amerikai filmadaptáció, de feldolgozták rádiójátékban is, legnagyobb népszerűségét azonban a könyvpiacon kívül a színpadon érte el 1974-től Rubén Morales rendezésében. A darab minden idők legnyereségesebb dél-amerikai színműve lett, Guatemalán kívül nyolc másik országban mutatták be a turné során, a több mint 200 előadást összességében 50 ezer ember előtt játszották, melynek megkoronázása egy New yorki fellépés volt. Asturias remekművét sajnos manapság már ritkábban emlegetik, mint akár a Száz év magányt, holott alighanem még Gabriel García Márquez is elismerné, hogy utóbbi egészen biztosan nem létezhetne a jelenleg ismert formájában az előbbi nélkül.