Kovács Krisztián
2021. január 21. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Világirodalmi krónikák 26. – Arthur Koestler: Sötétség délben

Minden idők egyik legjobb rendszerellenes regényét egy magyar származású író és filozófus vetette papírra, és bár a kötet manapság sem veszített fényéből, vagy épp aktualitásából, valójában még az is kész szerencse, hogy egyáltalán megszületett, sorsa ugyanis legalább olyan hányatott volt, mint a szerzőjéé. Mondanivalója súlyáról, és irodalomtörténeti jelentőségéről ugyanakkor az is sokat elmond, hogy beválasztották minden idők 100 legjobb angol nyelvű regénye közé (az előkelő 8. helyre), úgy, hogy valójában német nyelven íródott.

A rendszerkritikus regények egyik legfőbb jellemzője, hogy nem veszítenek fényükből: manapság ugyanúgy olvasható Miguel Ángel Asturias Elnök úr, George Orwell 1984, vagy Alexandr Szolzsenyicin A GULAG-szigetvilág című műve, és ugyanakkora aktualitást rejt, mint megjelenésekor, és bár szerzőik élete olykor veszélybe forgott, miközben készek voltak elmondani az igazságot a nagyvilágnak, talán egyikük sem tett meg olyan rögös utat a publikálás felé menet, mint Arthur Koestler. Világirodalmi krónikák sorozatunk 26. epizódjában a Sötétség délben.

Arthur Koestler: Sötétség délben

A spanyol fogság története

Bár Terézvárosban született, de nagyrészt Ausztriában tanult, és beutazta a Közel-Keletet is Kestler Artúr, vagy ahogy a világ megismerte, Arthur Koestler, mire az 1930-as évek végére kikötött Párizsban. Koestler meggyőződéses kommunista volt, elkötelezett párttag, akit hitében csupán az 1936-ban kezdődő tisztogatások híre bizonytalanított el a szovjet kommunista propaganda igazában, akkor ugyanis Francisco Franco tisztviselői bebörtönözték spanyolországi tartózkodása alatt. Hosszú időre magánzárkába került, és nem tudhatta, vajon, mikor viszik le a pincébe, hogy főbe lőjék. Szabadulása után, 1939 nyarán a szerző már túl volt még magyar nyelven íródott A gladiátorok című munkáján, mikor egy kis dél-francia faluban, Belvédère-ben húzta meg magát egy barátjánál, a brit szobrász, Daphne Hardy házában, és nagyszabású munkába kezdett, melyben a spanyol polgárháború alatti fogság emlékeit kívánta formába önteni.

Koestler a könyv felénél tartott, mikor kifogyott a pénzből és Hardy támogatásából, így kénytelen volt pornográf füzeteket írni megrendelésre, hogy jövedelmet szerezzen, és folytathassa a munkát, amikor azonban ismét nekiveselkedett az írásnak – remélve, hogy három hónapon belül befejezheti – szeptemberben kitört a világháború.

Koestler később, Párbeszéd a halállal című emlékirataiban kifejtette, hogy írás közben általában az ajtót figyelte, és várta, mikor törnek rá, hogy letartóztassák. Úgy döntött, hogy az időközben német nyelven befejezett szöveget Hardy segítségével angolra fordítja, és megpróbálja kicsempészni barátja által az országból, hátha Nagy-Britanniában megjelenhet majd. Koestlert végül 1939. október 2-án tartóztatták le, négy hónapot töltött a Pireneusokon létesített koncentrációs táborban, de januárban szabadon engedték, így még áprilisig Hardyval közös erővel dolgoztak a kézirat véglegesítésén, amit a szerző a munkatáborban szerzett tapasztalataival is kiegészített.

Koestler a dolgozószobájában

Az eltűnt író

A fordítás még nem állt készen, ám Koestler úgy döntött, ideje menekülőre fogniuk, így végül Hardy az eredeti kézirattal 1940 májusában Londonba hajózott, Koestler pedig már hónapokkal korábban belépett a francia idegenlégióba, és Észak-Afrikába került. A légióból megszökött, és az egyik utolsó kereskedelmi hajó fedélzetén Portugáliába menekült.

Lisszabonban arra várt, hogy követhesse Hardy-t Londonba 1940 nyarán, ám akkor tragikus hírt kapott. A hajót, melyen Hardy utazott, táskájában az akkor még Ördögi kör címen futó kézirattal, német tengeralattjárók elsüllyesztették a Dover és Calais közti úton.

A hír teljesen összetörte Koestlert, aki öngyilkosságot kísérelt meg, erről később, az 1941-es A Föld söpredéke című munkájában emlékezett meg. A hír persze hamisnak bizonyult, és amiről a szerző nem tudott, hogy a kézirat végül biztonságban elért Londonba, ahol a szöveg a Jonathan Cape kiadó szerkesztőjének, Rupert Hart-Davis-nek az asztalára került.

Koestler hollétéről akkor még semmit sem lehetett tudni, Davis viszont meglehetősen gyengének találta Hardy fordítását, és sürgönyzött is Hardy franciaországi címére a szerzőnek, kérve az eredeti német kéziratot. Ez volt az, melynek hollétéről 2015-ig mit sem lehetett tudni, a legtöbben úgy vélték, elveszett, mielőtt Koestler elindult volna Észak-Afrikába, és később még maga a szerző sem tudta, hol találhatna rá. Így aztán Davis beleegyezett Hardy fordításának megjelentetésébe, aki közben megváltoztatta a címet, mert nem találta elég kifejezőnek az Ördögi kört, és végül egy szimbolikus jelentést adott neki egy Jób könyvéből vett bibliai utalás felhasználásával. Mire Koestler 1941-ben maga is Londonba érkezett, a kötet már a boltok polcain pihent.

A teljes trilógia, középen a Sötétség délben első kiadásával

George Orwell kedvence

A Sötétség délbent végül 1940-ben a MacMillan kiadó hozta ki, és mondanunk sem kell, óriási sikert aratott, furcsamód leginkább Franciaországban, ahol nagyon hamar félmillió példányt értékesítettek belőle, a kritika pedig az olvasókhoz hasonlóan imádta, a korszakra oly kevéssé jellemző igazmondás iskolapéldájának látta, mely bátran szembe mer menni a politikai propagandákkal. Basil Kingsley Martin, aki harminc éven át volt a New Statesman szerkesztője „halhatatlan könyvnek” nevezte, de egyik leghíresebb rajongója mégis az az ember volt, aki néhány évvel később egy kísértetiesen hasonló stílusú remekművel írta be a nevét az irodalomtörténetbe.

George Orwell 1941-ben, nem sokkal a megjelenést követően írt részletes kritikát a műről, melyben úgy fogalmazott: „Briliáns, mert regényként és kordokumentumként is megállja a helyét.”

A The New York Times is lelkendezett a kötetet olvasva, és kijelentette, hogy „mestermű, mely elképesztő drámai erővel segít megértetni a nyugati kultúrákkal a koncepciós perek rideg valóságát.” A Sötétség délben hivatkozási alappá vált a XX. századi kultúrkörökben a méltatlan és igazságtalan bánásmód fennállása kapcsán, így többek közt az 1950-es években a hollywoodi, Joseph McCarthy szenátor által kezdeményezett kommunistaüldözések során ellehetetlenített forgatókönyvíró, Dalton Trumbo is hivatkozott rá, mikor megjelent az Amerikai Ellenes Tevékenységes Vizsgáló bizottság előtti meghallgatáson, és állítólag Bill Clinton a Monica Lewinsky-botrány kellős közepén is egyszer úgy fogalmazott: „úgy érzem magam, mint a Sötétség délben főszereplője.”

A regény első színpadi adaptációjának plakátja

Hiteles kordokumentum

A Sötétség délben a mai napig Arthur Koestler leghíresebb műve, és a valaha írt egyik legsokkolóbb terrorellenes regény, melynél világosabban kevesen fogalmazták meg a totalitárius rendszerek működésének önkényes brutalitását. Nem hiába hivatkozott rá George Orwell is az 1984 legfőbb inspirációs forrásaként, vagy említette Margaret Atwood, mikor arról kérdezték, mely művek hatottak A szolgálólány meséjére. A saját maga által hatalomra segített kormány által árulónak bélyegzett, és meghurcolt egykori bolsevik, Rubasov története természetesen ideális adaptációnak bizonyult színpadon is. Sidney Kingsley, Pulitzer-díjas drámaíró végül 1950-ben írta meg a színházi adaptációt, öt évvel később pedig elkészült a televíziós változat is, melyet egyaránt bemutattak Angliában és az Egyesült Államokban.

2015 augusztusában aztán a kesszeli egyetem doktorandusza kutatást folytatott a University of Zurich könyvtárában, ahol az archívumban ráakadt egy német nyelvű kéziratra, melyet 1940-ben Emil Oprecht, svájci szerkesztőnek címeztek. Irodalomtörténészek egy csoportja hamar a Sötétség délben eredeti német nyelvű kézirataként azonosította a ritkaságot, a XXI. század egyik legnagyobb irodalomtörténeti felfedezésének minősítve.

A szöveget persze azonnal összevetették a már 1941-ben kifogásolt Hardy-féle fordítással, és megállapították, hogy okvetlenül új fordításért kiált, mert Hardy nem igazán volt jártas a marxizmus-leninizmus szakzsargonjában, és a pontos terminológiában, ráadásul maximum amatőr fordítónak számított.

Az eredeti kézirat aztán a világ számos országában – így Magyarországon is – megjelent az elkövetkező években, és bár nyilván Koestler lényegi mondanivalójához már érdemben nem tudott mit hozzátenni, kétségtelenül kiegészítette némileg a XX. század egyik legfontosabb regényét.