Kovács Krisztián
2021. február 1. | Becsült olvasási idő: 7 perc

Világirodalmi krónikák 27. – David Foster Wallace: Végtelen tréfa

Az irodalom nem csupám művészet, nem csupán szórakozás. Az irodalom olykor kihívás. Gondoljunk csak Roberto Bolaño 2666 című regényére, aztán ott van Alexandr Szolzsenyicin és A GULAG-szigetvilág, James Joyce és az Ulysses, Thomas Pynchon és a Súlyszivárvány, melyek nem csupán a világirodalom legambiciózusabb, féltégla nagyságú remekművei, de olyan kihívások, melyek teljesítése valódi eseményt jelenthet az olvasó ember életében. Az egyik utolsó olyan munka pedig, melyet az irodalomkritika is a legnagyobb kihívások közt tart számon, épp ma ünnepli születésének 25. évfordulóját.

David Foster Wallace neve Magyarországon annak ellenére csengett hosszú ideig ismeretlenül, hogy ez a zaklatott életű, és végül öngyilkosságba menekülő zseni megírta a 90-es évek legnagyszabásúbb művét. Végül a regény két évvel ezelőtt eljutott hozzánk is, és ha lehet ilyet mondani, soha jobbkor. Ami ugyanis a gigászi művet a 90-es években aktualitássá tette a tengerentúlon, az nálunk még mindig tart, így aztán, ha valamikor igazán elevenünkbe vághat ez az ezer oldal fölé rúgó szörnyeteg, akkor az épp ma van. Világirodalmi krónikák sorozatunk 27. epizódjában a Végtelen tréfa.

David Foster Wallace: Végtelen tréfa

Irodalom és filozófia határán

Wallace tanárcsaládba született 1962-ben, apja filozófiát, anyja irodalmat oktatott, számára azonban az olvasás csupán melléktevékenység volt, a fiatal fiú ugyanis hatalmas termete miatt leginkább a sportokban tűnt ki. Amerikai futballozott, aztán áttért a teniszre, melyben egy időben még országszerte jegyzet sportolónak is számított, hogy aztán végül angol irodalom és filozófia szakon diplomázzon 1985-ben summa cum laude. Wallace ekkoriban már folyamatosan tanulmányozta a klasszikus és a modern filozófiai irányzatokat, és azokat igyekezett mintegy rávetíteni az őt körülvevő társadalom működőképességére. Bár első regénye 1987-ben jelent meg, és korrekt kritikákat kapott többek közt a New York Times-ban, és hozott is némi ismertséget a számára, Wallace közben már egy jóval nagyszabásúbb munkán dolgozott a szabadidejében, mely azonban még épp csak kezdett alakot ölteni.

1991-ben a bostoni Emerson College-ban kezdett tanítani, és eközben a korábban már elkészült töredékeket felhasználva fogott bele igazán abba a grandiózus munkába, mely végül a 90-es évek leghíresebb, ugyanakkor leghírhedtebb regényében csúcsosodott ki.

Wallace megszakítás nélkül két és fél évig dolgozott a kéziraton, melyet aztán 1993. decemberében küldött el a Little, Brown & Company-nak.

A szöveg a kiváló szerkesztő, Michael Pietsch asztalára került, aki az évezred végének remekművét látta a szövegben, azonban így is azon volt, hogy néhány változást eszközöljön rajta. Első körben arra kérte Wallace-t, hogy közös erővel 250 oldalt húzzanak ki a kéziratból. Pietsch később – különösen Wallace halála után – számtalanszor elmesélte, hogy az egyébként afféle meg nem értett zseniként számontartott, és sokak által nehéz embernek titulált író mennyire alázatosan közelített a szerkesztési folyamathoz, melynek köszönhetően az így is ezer oldal fölé rúgó kézirat méretéhez képest viszonylag hamar elnyerte a végső formáját.

David Foster Wallace (1962-2008)

Irodalmi szörnyeteg

Miután a Végtelen tréfa egyébként is enciklopédikus regény, mely olykor jól elkülöníthető szakaszokra osztható – azaz egyes fejezetei önálló esszéként is megállják a helyüket – így az 1994-es és 1995-ös évben Pietsch támogatásával számos magazin közölt belőle részleteket, így Harvard Review, a Harper’s Magazine, a The New Yorker és a Los Angeles Times Magazine is. A kész és véglegesre csiszolt regény aztán minden idők egyik legjobban kimunkált marketingkampányával megtámogatva végül 1996. február 1-én, vagyis épp 25 évvel ezelőtt került a boltok polcaira. A kiadó kezdettől fogva úgy állította be Wallace művét, mint az elmúlt évtizedek legnagyobb irodalmi és olvasói kihívását, a szlogen pedig így szólt: „Elég vagy ehhez, olvasó?” Nem csoda hát, hogy mindenki kíváncsi volt, mi is rejlik a kérdés mögött, amire bukkantak, az azonban vélhetően minden korábbi elvárást felülírt.

A Végtelen tréfa számokban is lenyűgöző: eredeti kiadásban 1079 oldal, 577 608 szót tartalmaz, 20 584 szóból álló szókinccsel bír, és akkor még nem beszéltünk a 388 db a történet megértését segítő végjegyzetről, és a fizikai paraméterekről, a kötet ugyanis 6 cm széles volt, és másfél kiló.

Wallace regényében azonban nem a már eleve tekintélyt parancsoló számok a lényegesek, hanem a mögöttes tartalom, hiszen ebben a lényegében három össze-összekapcsolódó síkon játszódó monumentális műben az író leginkább arról mesél, hogy a legkülönbözőbb, olykor egészen banális társadalmi helyzetek, és események, milyen egyéni patológiákat képesek kiváltani, és az emberek miként próbálnak úgy evickélni ezek közt, hogy a végső megoldás ne az öngyilkosság legyen. Persze Wallace nem csak ebben merül el. Ennyi oldalon át bőven akad lehetősége, hogy részletekbe menően elmélkedjen a különböző függőségekről, a szomorúságról, a halálról, a média hatalmáról, a filmek hatásairól, tudományról, terrorizmusról, nemzeti identitás kérdéséről, sportról, és leginkább – mert ez abszolút vezérmotívuma a műnek – az éppen ezek miatt létrejött magányról.

A Végtelen tréfa első amerikai kiadása

A félbehagyott modern klasszikus

A Végtelen tréfa egy Hamlet idézetből kapta a címét, de leginkább az Odüsszeiával, vagy az Ulyssessel említhető párhuzamban, a kiadó marketingje szerint egyértelműen ugyanazt jelenti Wallace műve az X-generációnak, mint James Joyce regénye a két világháború közti nemzedéknek. A regény igazi bestseller lett, 44 ezer példány fogyott belőle a kiadást követő időszakban, és a legkelendőbb és legkeresettebb könyvvé vált, ugyanakkor az már akkoriban is általános vélekedés volt, hogy a mű sokkal több ember polcán megtalálható, mint ahányan valóban el is olvasták. Wallace szerint legalább két hónap az ideális olvasási idő, és mindenképpen el kell jutni a 162. oldalig, ahol a különböző történetszilánkok elkezdenek érthető egésszé összeállni. Tanúsíthatom, hogy amikor ez megtörténik, akkor a Végtelen tréfát egészen különleges élménnyé válik majd olvasni, ugyanakkor érthető, miért hagyják félbe annyian.

Több kritika is felrótta Wallace-nak, hogy a műve óriási odafigyelést, és energiabefektetést igényel, és nem mindig hálálja meg ezt, amikor azonban igen, az valóban csodaszámba megy. 25 évvel a megjelenés után a mű már több, mint egymillió példányban fogyott világszerte, és a többnyire pozitív kritikák mellett magával hozott egy furcsa változást is.

A visszahúzódó és sokszor magának való Wallace-ból ugyanis egyik pillanatról a másikra országszerte ismert híresség vált, a kiadója felolvasóturnéra küldte, tévében, rádióban nyilatkozott, újságírók bombázták a kérdéseikkel, míg mások a múltjában kezdtek vájkálni, ahol depresszióra és kábítószerfüggőségre leltek.

Wallace egész életében mentális és hangulati zavarokkal küzdött, a népszerűség érezhetően megviselte, és sokszor látta magát úgy, ahogy J. D. Salinger annak idején, hisz úgy vélte, műve rajta is túlnőtt, és az emberek már nem azért olvassák, mert érdekli őket, hanem mert róla sejtenek megtudni valamit a regény által.

Wallace dedikál

Meg nem értett klasszikus

Bár ma már egyértelműen kultuszkönyvnek számít, megjelenésekor nem mindenki vélekedett így róla. Michiko Kakutani a The New York Times Pulitzer-díjas könyvkritikusa elismerte ugyan a mű lenyűgöző méretét, mint teljesítményt, de regényként nem sokra tartotta, igaz, jó tíz évvel később újraolvasta, és felülvizsgálta a véleményét. Harold Bloom, a talán legrettegettebb amerikai könyvkritikus rettenetesnek nevezte, Wallace-t pedig tehetségtelennek. Akárhogy is, a Végtelen tréfa manapság már minden, a legjobb száz angol nyelvű regényt tömörítő listának egyértelműen a része lett. Mindenesetre Wallace-t a siker sem tudta megmenteni, sőt. A 2000-es évek közepén az író depressziója kiújult. A család mindent megpróbált, hogy segítsenek rajta, még az elektrokonvulzív terápiát is, de Wallace végül 2008 nyarán úgy döntött, felhagy az antidepresszánsokkal is, melyek úgy érezte, letompítják az érzékeit. Nem sokkal később saját házában felakasztotta magát. Irodalmi hagyatékában még egy befejezetlen regény, A sápadt király lapult, melyet 2010-ben adtak ki, és bekerült a Pulitzer-díj döntősei közé.

Wallace személyiségéről David Lipsy tudna a leghitelesebben mesélni. A Végtelen tréfa megjelenése után a Rolling Stone elküldte Lipsky-t, hogy kísérje el Wallace-t öt napon át a felolvasóturnéjára, és készítsen vele mindent feltáró interjút. A két férfi öt napon át beszélgetett az élet nagy kérdéseiről, Lipsky pedig azt mondta, élete leginkább meghatározó élménye volt az a társalgás.

Bár majdnem mindent diktafonra rögzített az utolsó szóig, végül soha nem írta meg a cikket. 2010-ben aztán Lipsky kiadta a hangfelvételek átiratát könyvalakban a saját kommentárjaival kiegészülve, melyekkel méltó emléket állított Wallace-nak.

A magam részéről nem vagyok benne biztos, hogy a Végtelen tréfa ott van minden idők legjobb regényei közt, az azonban biztos, hogy mind közül az egyik legkülönlegesebb, és nem elképesztő számadatai teszik azzá, sokkal inkább az a végtelen hitelesség, amivel jelen társadalmunk emberi hiányosságairól beszél, ezért nem csupán fontos mű, de maradandó, és kíméletlenül aktuális is.