Kovács Krisztián
2019. október 1. | Becsült olvasási idő: 6 perc

Világirodalmi krónikák 3. – Richard Matheson: Legenda vagyok

Kevesen tudják, de valójában nem Bram Stoker kultikus és világhírű vámpírmítosza foglalkozott először a vérszívó élőholtak alakjával, igazából már 1819-ben megszületett a legenda, mikor a Genfi-tó partján Lord Byron titkára, John Polidori és Mary Shelley versengtek, ki tud rémisztőbb mesét szőni. Utóbbi megírta a Frankensteint, előbbi pedig a nemes egyszerűséggel A vámpír címre keresztelt rövidke történetet, mely végül Dracula alakjában teljesedett ki közel 90 évvel később.

Bram Stoker klasszikus története aztán bálványként magasodott a sok hasonszőrű próbálkozás fölé, míg közel hatvan évvel később akadt egy író, aki végre érdemben hozzá tudott adni némi új ízt, és értelmezést a vámpírmítosz addigra már rég kultikussá érett legendáriumához. Az amerikai Richard Matheson épp 65 évvel ezelőtt adta ki karrierje egyik leghíresebb munkáját, melyből 2007-ben Will Smith főszereplésével is készült adaptáció. Azt a filmet most tessék gyorsan elfelejteni, az eredeti kisregény ugyanis önmagában jóval több, mint egy egyszerű világvége-történet. Világirodalmi krónikák sorozatunk harmadik részében következzen a Legenda vagyok.

Richard Matheson: Legenda vagyok

Aki Stephen King kedvence volt

A magyar könyvkiadás óriási hiányossága, hogy az egykoron hazájában rendkívüli népszerűséggel bíró Matheson életművéből alig-alig jutott el valami Magyarországra, tulajdonképpen a jelenleg tárgyalt főművén túl csupán a Robin Williams-szel megfilmesített Csodás álmok jönnek került még kiadásra, holott Matheson a sci-fi aranykorának jelentős szerzője volt, aki ezzel együtt a ma ismert, Stephen King, Clive Barker, Dean Koontz, vagy Jack Ketchum nevével fémjelzett modern horror egyik úttörőjének is számított.

Matheson 1926-ban született, és már az 1950-es évek elején jelentek meg novellái mind a sci-fi, a horror és a fantasy tematikáiban, de nem csak irodalmi életműve jelentős, hiszen legalább 16 epizódot írt Rod Serling eredeti Alkonyzóna-sorozatához, de számos Edgar Allen Poe-novella filmadaptációjának forgatókönyvéért is felelt, 2013-as haláláig, és így több, mint 60 évet felölelő pályafutása alatt közel három tucat regényt, és több száz novellát írt, elnyerte többek közt választott zsánereinek legrangosabb irodalmi díjait, mint a World Fantasy-díjat, vagy a Bram Stoker-díjat, és a popkultúra olyan kiválóságai nevezték meg egyértelmű hatásukként szerteágazó, de mindig hatásos művészetét, mint a már említett Stephen King, Anne Rice, George E. Romero, vagy épp Steven Spielberg.

Richard Matheson

Legenda lett a Legenda vagyok

Nem túlzás kijelenteni, hogy amit Dean Koontz mondott a regényről, az igaz, ő ugyanis nemes egyszerűséggel a legjobb vámpírtörténetnek nevezte a Dracula óta. A Legenda vagyok főhőse Robert Neville, aki látszólag az egyetlen túlélője egy világméretű járványnak, ám a holtak ez esetben nem maradtak holtak. Vérszomjas vámpírként éledtek újra, és éjszaka egyetlen küldetésük, hogy elkapják végre Neville-t. A férfi nappal a várost járja, a készleteit tölti fel, miközben abban reménykedik, találkozik még egy túlélővel.

A történet dióhéjban ennyi, többet, és főleg a cím igazi értelmét felesleges is lenne részletesebben taglalni, ami viszont biztos, hogy Matheson ebben a mindössze 27 évesen megírt történetben olyan felnőttmódon volt képes közelíteni egy alapvetően a természetfelettiben gyökerező koncepcióhoz, ami ezt megelőzően a horror és a sci-fi zsánereken belül gyakorlatilag elképzelhetetlennek hatott. Nem hiába jegyezte meg róla King, hogy Matheson volt talán az első, aki fogta a horrort, és bevitte a kis- és nagyvárosok kulisszái közé, hogy az olvasó még könnyebben élhesse át a zsigeri borzongást.

Vincent Price az első filmadaptációban

Világvége-regény

A Legenda vagyok rendkívül szorosan táplálkozik a korból, melyben született, és magán viseli írójának személyes élményeit a második világháború utáni Amerikáról is. A Hirosima és Nagasaki ellen intézett amerikai atomtámadások, valamint a városok romjairól látott képsorok egyértelműen meghatározták mind az amerikai, mind a japán társadalom elkövetkező évtizedekben érzékelhető lelkivilágát, a pusztítás kétséget kizáróan megingatta az emberiség saját halhatatlanságába vetett hitét, és akkor még nem is sejtették, miket tartogat a hidegháború az elkövetkező 40 évre. Ráadásul, ha ez nem volna elég, a regény megjelenésének éve éppen egybeesett az USA leghangosabb hidrogén-bomba kísérleteinek időszakával is.

Matheson emberiséget kipusztító vírusa egyértelműen a felerősödő hidegháborús paranoiából táplálkozik, akárcsak számos ezt követő film és regény, ám még jóval George E. Romero zombifilmjei előtt már megfogalmazza, sőt, ki is bővíti annak alaptézisét: ha a pokol megtelt, a holtak majd a Földön járnak? Ráadásul akárcsak később Romero zombijai, és akárcsak Dracula gróf, Matheson vámpírjai sem feltétlenül gonoszak, egyszerűen csak keresik a túlélés lehetőségét saját helyzetükhöz mérten, ahogy egyébként Robert Neville is teszi, a regény pedig kitűnően, mégis árnyaltan fogalmazza meg, hogy vajon, ha ugyanazt keressük, akkor különbözünk-e egymástól igazán.

Will Smith a 2007-es feldolgozásban

Vámpírregény

Matheson ezzel együtt, és ez teszi olyan különlegessé a Legenda vagyok című regényt, megalkotja a zombi-apokalipszis történetek prototípusát úgy, hogy nem szerepeltet a szó klasszikus értelmében vett zombikat, hanem John Polidori és Bram Stoker vérszívó teremtményeit szabadítja rá a világra. A vámpír alakja egészen Matheson művéig tisztán a horror, azon belül is a gótikus horror sajátja volt, egy lény, melynek léte tökéletesen a természetfelettiben gyökerezik, és onnan látszólag kimozdíthatatlan.

Matheson csavart egyet a történeten, és mintegy követve a H. P. Lovecraft által az 1936-ban megjelent Az őrület hegyei című kisregény által kijelölt utat, megkísérelte tudományos megközelítését adni egy természetfeletti entitásnak, ezáltal pedig valóban új dimenziókat nyitott meg a horror műfaj értelmezésében is. Olyan kérdések merülnek fel a műben, minthogy valójában mivel is terjed a vámpírvírus, és reflektál a Stoker-féle Dracula néhány logikátlannak tűnő fordulatára is, pl. miért kellene félnie egy buddhista, vagy muzulmán vallású emberből lett vérszívónak a kereszttől?

A regény egyik képregényváltozata

További rétegek a mélyben

Az ember első olvasatra talán nem is gondolná, hogy Matheson egyszerű, és pörgős stílusán át hány és hány különböző jelentésréteget tud lehámozni erről a magyar nyelven is mindössze 130 oldalas kisregényről. Neville története már felütésében is utalás Daniel Defoe legendás Robinson Crusoe-jára, a vámpírok Neville elleni hadjáratában egyértelműen megjelenik Matheson korának Joseph McCarthy szenátor fémjelezte kommunistaüldözése, a regény végső konklúziója, és kifutása pedig egyértelműen az adott társadalmi normák felülvizsgálatát, és azok működőképessé formálását kívánja.

Matheson regényéről nyugodtan kijelenthetjük, hogy a világvége-történetek abszolút alfája, ennél szerteágazóbb gondolatisággal kevés ehhez hasonló tematikájú alkotás született azóta is, nem hiába ihlette meg a filmesek fantáziáját. A szerző maga adaptálta a regényt 1964-ben megjelenő Az utolsó ember a Földön című filmhez, melyben Neville karakterét a korszak legendája, Vincent Price keltette életre, és alapvetően ez a film ragaszkodik az összes feldolgozás közül legszigorúbban az alapanyaghoz. 1971-ben aztán Charlton Heston bújt Neville bőrébe, bár itt már csavartak egyet az alapkoncepción, 2007-ben pedig Will Smith alakította a magára maradó tudóst, a történet pedig a vámpíroktól eljutott az eredeti Romero-féle ötletet némileg felülíró zombikig.

Persze a regény nem csupán a mozivásznon köszönt vissza, 2006-ban rádiójáték készült belőle, melyet folytatásokban sugárzott a BBC Radio 7, 1991-ben és 2007-ben pedig képregény formájában is bemutatkozott. Jelentőségét talán leginkább Dan Schneider cikke mutatja, aki 2005-ben ezt írta a Book Review-ban: „Hiába szerepelnek benne vámpírok, ez a regény nem a vámpírokról szól. Se nem horror, se nem sci-fi, hanem az egyik legfontosabb regény, amit az emberi magányról valaha is írtak, és e tekintetben messze felülmúlja még Daniel Defoe Robinson Crusoe-ját is. Betekintést ad abba, mit is jelent embernek lenni, és ezzel bőven túlmutat bármilyen műfaji besoroláson.”