Világirodalmi krónikák 31. – Alexandr Szolzsenyicin: A GULAG-szigetvilág

1970-ben a Svéd Akadémia komoly dilemmát élt meg az azévi irodalmi Nobel-díj nyertesének kihirdetése előtt. Abban viszonylag nagy egyetértés uralkodott a bizottság tagjai közt, hogy az elismerést az orosz Alexandr Szolzsenyicinnek kell kapnia, noha Jorge Luis Borges, Heinrich Böll, vagy épp Weöres Sándor is harcban volt a kitüntetésért. Azonban a döntés mégsem volt ilyen egyszerű, élénken élt ugyanis az Akadémia emlékezetében a Borisz Paszternak 1958-as díjazása körüli botrány, amikor a szovjet politikai hatalom kikényszerítette, hogy a Doktor Zsivágó szerzője visszautasítsa a Nobel-díjat.

Megvolt tehát a veszélye, hogy a műveiben a szovjet rendszer visszaéléseit közvetítő, életében a politikai hatalom által egyébként is szüntelenül sanyargatott szerző elismerése komoly problémákat okozhat, ami nem csupán Szolzsenyicin személyes életére, de akár a nemzetközi politikai viszonyokra is hatással lehet. Végül aztán az író mégis megkaphatta az elismerést, bár csak évekkel később vehette át személyesen is, ugyanakkor végül a Szovjetunióból való száműzetéséről mégsem kizárólag a Nobel-díj tehetett. Világirodalmi krónikák sorozatunk 31. epizódjában A GULAG-szigetvilág.

Alexandr Szolzsenyicin: A GULAG-szigetvilág

Barátok és ellenségek

Szolzsenyicint először 1945. február 9-én, három hónappal a háború vége előtt tartóztatta le a szovjet kémelhárítás. Bírósági tárgyalás nélkül ítélték el nyolc év javító-munkatáborra Kazahsztánban, ahol aztán szabadulása után kényszerlakhelyet is kijelöltek a számára. A rendszerben csalódott, ám hazájához a végletekig hű Szolzsenyicin itt szerzett élményei köszönnek vissza később gigászi főművében is. Már tanított a dél-kazahsztáni Kok-Terek falujában, fiatalok útját egyengette, az éjszakáit pedig írásra használta, mikor az orvosi diagnózis megállapította, hogy szervezetében kiújult a rák. Az ekkoriban szerzett élményei ihletik első műveit, az Ivan Gyenyiszovics egy napját, a Rákosztályt, és A pokol tornácánt is.

1962-től a szovjet vezetés már úgy hivatkozik rá, mint a „Szolzsenyicin-problémára”, bár ekkor még nem is sejtették, hogy az író műhelyében valami minden korábbinál megrázóbb erejű mű formálódik.

A történet 1945-ben veszi kezdetét, amikor első letartóztatása után Szolzsenyicin a moszkvai Lubjanka börtönben várva a sorsát ismeretséget kötött Arnold Susi ügyvéddel, aki korábban az észt oktatási miniszteri posztot is betöltötte, és azóta várta a sorsát a rácsok mögött, amióta a Szovjetunió 1944-ben lerohanta Észtországot. A két barát később is kapcsolatban maradt egymással, aminek döntő jelentősége volt annak szempontjából, hogy az író grandiózus műve végül egyáltalán megjelenhetett. Szolzsenyicin már 1958-tól megszakításokkal nagyjából 10 éven át dolgozott a kéziraton, ám mivel tisztában volt vele, hogy volt elítéltként a KGB megfigyelése alatt áll, így csellel darabjaira bontotta az elkészült művet, és a darabokat megbízható barátainál rejtette el. Így aztán egy-egy baráti látogatás később azt jelentette, hogy titokban a vendégségben formálta tovább az adott szakasz szövegeit.

A szerző vermonti otthonában

A KGB közbelépése

Az már korán kiderült, hogy minden korábbinál nagyobb lélegzetvételű munkáról lesz szó, mely vélhetően több ezer oldalra rúg majd, miután pedig Szolzsenyicin kézzel írt, gépírókat kellett fogadnia, hogy olvasható állapotba hozzák a szöveget. A szerző akkor került még nehezebb helyzetbe, mikor 1970-ban a Svéd Akadémia neki ítélte a Nobel-díjat. A sztálinista Mihail Solohov 1965-ös díjazása okán végül a szovjet vezetés úgy döntött, megvárja, lesz-e komolyabb nemzetközi visszhangja a rendszerellenes Szolzsenyicin díjazásának azelőtt, hogy bármit is tenne esetleg ellene, ám végül évek teltek el viszonylagos csendben, és csak 1973 hozott számottevő változást, amikor is a politikai hatalom végső megoldást kezdett keresni a Szolzsenyicin-problémára. A szerző hazájához mindvégig igyekezett hű lenni, és makacsul ragaszkodott hozzá, hogy műve odahaza jelenjen meg először.

Terveit végül egy tragikus esemény hiúsította meg 1973. augusztus 3-án. Aznap ugyanis lakhelyének lépcsőházában felakasztva találták meg Elizaveta Voronyanskaya-t, Szolzsenyicin egyik gépírónőjét, aki látszólag öngyilkosságot követett el, a szerző azonban sejtette a rettenetes igazságot.

A nőt a KGB napokig kínozta és vallatta, ő pedig végül elárulta nekik, hogy Moszkvában, rejtett helyeken összesen három példány létezik az író legújabb, és eddigi leghosszabb könyvéből, és nagyvonalakban azt is elmondta nekik, miről szól az említett mű. Szolzsenyicin ekkor döntötte el végleg, hogy a kézirat nem maradhat az országban, és Arnold Susi-t kérte meg 1973 szeptemberében, hogy segítsen azt nyugatra csempészni.

A mű első orosz kiadása

Ezer oldalas kordokumentum

A GULAG-szigetvilág első kiadása eredeti, orosz nyelven 1973 karácsonyán jelent meg a francia Éditions du Seuil kiadónál, és miután a mű jelentőségét tekintve elképesztő gyorsasággal készült mind a francia, mind az angol fordítás, azok is a boltokba kerülhettek már 1974 tavaszán, igaz, több kötetre bontva. A hatás elementáris volt, a mű hetekig tanyázott a New York Times bestsellerlistáján, és több tízezer példányban talált gazdára rövid idő alatt. Nem csak témája, de mérete is meglehetősen tekintélyt parancsoló volt, az első magyar kiadás 1989-ben például 1110 oldalra rúgott, igaz, ez egy megkurtított változat volt, és a teljes szöveg csak 1993-ban került a boltokba mintegy 2082 oldalon.

A visszhang persze hamar elért a Szovjetunióba is, és még az angol változat megjelenése előtt, 1974. február 12-én a KGB őrizetbe vette saját lakásán az írót és feleségét, majd azonnali hatállyal kiutasította az országból.

Szolzsenyicint Frankfurtban éljenző tömeg, és a később szintén Nobel-díjat nyert Heinrich Böll fogadta, a szerző és családja innen utazott tovább, és telepedett le az Egyesült Államokban, egy a Vermont melletti erdőségben álló hegyi házban, és itt éltek 1994-es hazatérésükig. A GULAG-szigetvilág 1974 leghangosabb bestsellere volt, leginkább azért, mert nem csupán feltárta, de némileg világosabbá is tette a nyugat számára a sztálini diktatúra rendszerszintű visszaéléseit. A kényszermunkatáborok létezésével ugyanis nagyjából tisztában voltak nyugaton, ám annak pontos természetét nem ismerték, és mindenki sztálini gyökerű borzalomnak tekintette őket, Szolzsenyicin azonban felfedte, hogy a táborok valójában már Lenin ideje óta léteztek, még akkor is, ha a deportálások Sztálin idejében váltak a hatalom rendszeresített eszközévé.

Az első, 1974-es első angol nyelvű kiadás

Birodalomdöntögető mestermű

Szolzsenyicin nem sokkal az Egyesült Államokba költözése után létrehozott egy alapítványt a Gulag-ot túlélt egykori fogjok rehabilitációjára, és a mű eladásaiból származó jogdíjakat ide utaltatta, ám az egykori rabok végül csak a Szovjetunió felbomlása után juthattak hozzá az összegyűlt pénzhez. Ez nagyjából ugyanarra az időszakra esett, mikor a 80-as évek végén a szovjet vezetés megpróbálta hazacsábítani az írót és családját, ám Szolzsenyicin kemény feltételekhez kötötte a visszatérést. A GULAG-szigetvilág 1973 óta tiltólistás volt az országban, és a teljes keleti blokkban, birtoklása és olvasása börtönbüntetést vont maga után, a szerző pedig azt kérte, teljes terjedelmében jelentessék meg művét, és ha ez megtörténik, az számára világos jelzés arra nézve, hogy változások kezdődnek az újjászerveződő Oroszországban. A mű végül folytatásokban 1989-ben jelent meg, ám Szolzsenyicin végül csak 1994-ben szállt le a repülőről Moszkvában.

A GULAG-szigetvilág időtálló mű a mai napig, az elnyomó rendszerek brutalitásának és lelkiismeretlenségének komplex kordokumentuma, és mintegy a névtelenül elnyomott és eltörölt emberi sorsok emlékműve.

Jordan Peterson, világhírű pszichológus szerint „minden idők legfontosabb könyve”, Doris Lessing, Nobel-díjas író szerint „egy könyv, mely önmagában lebuktatott egy birodalmat”. Stephen G. Wheatcroft, történész azt mondta róla, „irodalmi remekmű, a szovjet rezsim elleni politikai vádirat, melynek óriási jelentősége van abban, hogy felnyissa az orosz emberek szemét saját rendszerük elnyomása iránt”. Maga Szolzsenyicin egyébként meglepődve vette tudomásul a könyv hatalmas sikerét, nem ezt tartotta legsikerültebb munkájának, és még csak irodalomnak sem nevezte soha, szerinte inkább egyfajta nagyobb léptékű újságírói munka. Akárhogy is, kétségtelenül emlékeztette a világot a szabadság eszméjének törékenységére, és az ember ellentmondásos viszonyára saját embersége iránt, emiatt pedig kétségtelenül a XX. századi irodalom egyik legjelentősebb művévé nőtte ki magát. 2009-től egyébként már Oroszországban is kötelező olvasmánynak számít.

Szolzsenyicin a Nobel-díjjal

Kapcsolódó cikkek

Bezárt az Ectopolis Magazin!

4,5 év működés után az oldal nem frissül tovább.

A csütörtöki nyomozóklub és az eltűnt hulla rejtélye – Könyvkritika

A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat

Irene Vallejo szerint a jövő útjai a múltba vezetnek – Könyvkritika

Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.

Fontos vagyok, tehát vagyok, avagy a kreatív írás művészete – Könyvkritika

Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.