Kovács Krisztián
2021. június 11. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Világirodalmi krónikák 33. – Norman Mailer: Meztelenek és holtak

Bár már az első világháború után is született néhány kiemelkedő jelentőségű háborús mű (gondoljunk csak Erich Maria Remarque Nyugaton a helyzet változatlan, valamint Ernest Hemingway Búcsú a fegyverektől című regényeire), a második világháború során átélt, addig ritkán látható globális borzalom azonban a XX. század első felének teljes irodalmi palettáját meghatározta egészen a Vietnámi-háborúig bezárólag, mely aztán elkezdte épp visszájára fordítani a teljes tematikát. Bár Hollywood mindig is szerette hőseposszá változtatni a háborús realitást, az amerikai irodalom valójában már a kezdetektől jóval objektívebben közelített a témához.

Ennek talán legfőbb oka, hogy a legjobb második világháborús regények valójában frontot megjárt katonák tollából születtek, akik a legcsekélyebb mértékben sem kívánták piedesztálra emelni az általuk is látott és személyesen átélt értelmetlen öldöklést, és bár persze a történelmet-a-győztesek-írják elv mentén a legtöbbször a náci Németország katonái a sátán ivadékaiként tűntek fel, tulajdonképpen már a műfaj első darabjai is megnyerő alapossággal világítottak rá az amerikai katonák gyarlóságaira is. Ennek egyik legnyilvánvalóbb példája a Világirodalmi krónikák sorozatunk 33. epizódjának főszereplője, Norman Mailer regénye, a Meztelenek és holtak.

400 levél a hitvesnek

Norman Mailer tizenhat esztendősen határozta el, hogy az írásból fog megélni, két évvel később pedig eladta első novelláját a Story magazinnak. 1944 januárjában megnősült, és mindössze huszonegy évesen éppen azon volt, hogy megkísérelje elkerülni a frontszolgálatot, miközben saját állítása szerint lelkesen dolgozott – ahogy ő fogalmazott – „az igazi, nagy, világháborús regényen”. Mailer végül nem sokkal a házasságkötés után kapta meg a behívóját, és az európai partraszállás nyarán került a Csendes-óceánra egy rövid Fort Bragg-ban lezajlott kiképzés után. Az elkövetkező nagyjából egy évet a Fülöp-szigeteken töltötte, ahol az idő legnagyobb részében írnokként működött, amikor pedig Japán letette a fegyvert, több társával együtt a szigetországba helyezték. Mailer a szolgálati ideje alatt szinte minden egyes nap levelet írt feleségének, Beatrice Silvermannek, a levelek pedig nagyban segítették, mikor belefogott azóta is visszhangzó művének megírásába.

A házaspár másfél év alatt nagyjából 400 levelet váltott egymással, melyekben Mailer részletesen beszámolt olykor kifejezetten unalmas napjairól, a katonák hétköznapi tevékenységeiről, pontosan megörökítve a háborúnak azon részét, melyről a krónikák később meglehetősen keveset szóltak. Évek múlva úgy fogalmazott, az a másfél év volt élete legrosszabb, ugyanakkor legfontosabb tapasztalata. Mailer a kezdetekből valami nagyszabásúban gondolkodott, valami olyanban, mely túlmutat egy egyszerű háborús regényen, és furcsamód az inspirációt sem az amerikaiaktól megszokott helyen kereste. Az orosz irodalomba temetkezett, miközben feleségével Párizsba költöztek, hogy Mailer a Sorbonne Egyetemen folytathasson tanulmányokat.

Itt minden egyes reggelt azzal kezdett, hogy elolvasott 1-1 fejezetet egy Lev Tolsztoj-regényből – legtöbbször az Anna Kareninából – hogy az segítsen neki ráhangolódni az írásra.

Norman Mailer

Fuck-ból Fug

Mailer 15 hónapon át dolgozott monumentális háborús portréján, lineáris rendben, ugyanakkor erőltetett tempóban haladt előre a történetben, és szívesen csapongott: ahogy később kijelentette, minden egyes héten legalább huszonöt oldalt dobott ki a korábban megírt szövegből. Miután visszatért az Egyesült Államokba, 1947-ben juttatta el a művet a Rinehart & Company kiadónak, akik lecsaptak a kiválóan megírt szövegre, ugyanakkor azonnal jelentős változtatást javasoltak, Mailer ugyanis ahhoz, hogy hitelesen adja vissza a katonák egymás közti párbeszédeit, számos káromkodással tűzdelte meg a regényt, ám a kiadó úgy vélte, az alpáriság nem festi le túl jó fényben a frontot megjárt katonák lelkületét. Az eredeti, angol nyelvű változatban így az összes „fuck” szót „fug”-ra kellett cserélni, ami nem volt egyszerű, tekintve, hogy az első változat 872 oldalasra hízott.

A szerkesztés után aztán a regény végül Meztelenek és holtak címmel került a boltokba 1948-ban, és elképesztő sikert aratott. Nem csoda, hiszen Mailer regénye volt az első átfogó kép a mindössze két éve véget ért háború addig még propagandafilmekben sem látható emberi oldaláról, hiszen a másik nagy sikerű mű, Irwin Shaw Oroszlánkölykök című alkotása pár hónappal később jelent csak meg.

A Meztelenek és holtak összességében 62 hetet töltött a The New York Times bestsellerlistáján, és három hónap alatt 200 ezer példányban kelt el, a mindössze huszonöt éves háborús veterán szerzőjében pedig egycsapásra egy új, minden korábbinál realistább ifjú nemzedék vezérét kezdte tisztelni a kritika, még akkor is, ha persze a regény nem maradt mentes a negatív visszhangoktól sem.

A kötet első kiadása 1948-ból

Szokatlan háborús regény

E hangok javarészt azt kifogásolták, amit a pozitív kritikák kiemeltek. Mailer regénye nem próbál felesleges hősmítoszt életre hívni, kendőzetlenül és nem túl finoman mutatja be a főszereplő katonai egység tagjait, sanyarú előéletüket, és hiányos családi, vagy szociális hátterüket, amivel jóval túlmutat a háború borzalmain, és egész Amerikára vonatkozóan teremt egy meglepően őszinte, ugyanakkor kényelmetlen tablót.

Ilyen kevéssel a japán fegyverletétel után a legtöbb hazafias kritika bomlasztónak titulálta a regény őszinte realizmusát, belekötött a halálábrázolásba, és kifogásolta a homoszexualitás megjelenését egy háborús regényben.

Arról ugyanakkor e kritikák írói elfelejtettek említést tenni, hogy Mailernél kevesen mutatták be érzékenyebben a bajtársak közt kialakuló testvéri szeretet melegségét, vagy épp a harcoló katonák felsőbb hatalomhoz való viszonyát.

A Daily Telegraph emellett a regényt túlírtnak, és unalmasnak nevezte, a szintén kiváló író, Gore Vidal szerint az egész történet mesterkélt, és kiszámítható, mintha Mailer pontosan tudta volna, mi szükséges ahhoz, hogy az emberek megvegyék a művét, ettől pedig az egész túlságosan is művivé vált. Akárhogy is, az olvasók nem foglalkoztak a kritikákkal, az eladások Mailerből főállású írót faragtak, stílusa pedig mintegy előfutáraként jelent meg a „new journalism” mozgalomnak, melybe később olyan kiválóságok kapcsolódtak be, mint Truman Capote, Hunter S. Thompson, vagy Tom Wolfe. A megjelenés után Mailer maga is meg volt elégedve a művével, és nemes egyszerűséggel annyit mondott, szerinte ez a legfontosabb mű, mely a Háború és béke óta született.

Mailer számtalanszor tartott beszédet nagyközönség előtt

Hárommillió eladott példány

A számok mindenesetre mellette álltak, 1949 közepén ugyanis a Meztelenek és holtak eladásai átlépték az egymillió példányt, és az 1980-as évekig folyamatosan jöttek az újabb és újabb utánnyomások, így 1981-ben elérte a hárommillió eladott darabot, és ez maradt Mailer karrierjének legsikeresebb – és egyesek szerint – legjobb műve.

Mailer később további tíz regényt írt közel hatvanéves pályafutása alatt, de egyik sem tudta megközelíteni a Meztelenek és holtak visszhangját, és mintha ezt ő maga is érezte volna, az elkövetkező 20 évben ugyanis kipróbálta magát drámaíróként, újságíróként, és Hollywoodban forgatókönyvíróként is, de számos életrajzi kötetet is jegyzett, így ő írta meg először Marilyn Monroe, Muhammad Ali, Pablo Picasso, vagy Lee Harvey Oswald portréját is.

A Meztelenek és holtak megfilmesítési jogait nem sokkal a megjelenést követően az az RKO Pictures szerezte meg, mely korábban Orson Welles Aranypolgárát is készítette, ám az 50-es évek közepére a stúdió már csődközelben leledzett, és végül Mailer regényének adaptációja lett a cég hattyúdala. Az adaptációt Raoul Walsh készítette Aldo Ray főszereplésével, noha a stúdió korábban Robert Mitchum-ot akarta a filmbe. A Panamában, 250 amerikai statiszta közreműködésével készült feldolgozás korrekt visszhangot kapott, noha nem sok hatással volt a könyv eladásaira, talán azért sem, mert addigra az már önállóan is megállt a lábán, és jóval túlnőtt a szerzőn, vagy épp a születő, háborús történelmi regények zsánerének további résztvevőin is. Mailer műve annak ellenére is kétségtelenül az egyik legfontosabb háborús kordokumentum, hogy később ő maga is többször élesen bírálta laza szerkezetét, és a gyenge kezű szerkesztést, mely hagyta neki túlságosan bőre léte engedni a szöveget, az ugyanakkor tény, hogy ez a regény később olyan háborús kötetek megszületése előtt nyitotta meg a kapukat, mint James Jones-tól a Most és mindörökké, Pierre Boulle-tól a Híd a Kwai folyón, Herman Wouk-tól a Zendülés a Caine hadihajón, vagy épp Cornelius Ryan-től A leghosszabb nap.