Világirodalmi krónikák 34. – F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby

Sokan próbálták már meg megírni a Nagy Amerikai Regényt, a legtöbbeknek mégis tudtukon kívül sikerült csak, az utókor pedig csak haláluk után kezdte művüket e szubjektív irodalmi kategória zászlóshajójaként tisztelni. Talán azonban nincs még egy regény, mely olyan hosszú és keserves utat járt meg e téren, mint az elveszett nemzedék egyik legkiválóbb írójának korszakos alkotása, mely manapság egyértelműen a világirodalom örökbecsű darabja, megjelenésekor azonban kis híján végleg elsikkadt a köztudatból.

Ernest Hemingway egykor azt mondta barátjáról, F. Scott Fitzgeraldról, hogy ő a legelegánsabb író, akit csak ismer, tehetségéhez pedig kétség sem férhet. Az, hogy a két férfi később elhidegült egymástól, számos külső körülménynek köszönhető, az irodalmi Nobel-díjas Hemingway azt azonban sosem tagadta, hogy Fitzgerald istenáldotta tehetség, és vélhetően rendkívüli stílusa, ábrázolási és történetszövési technikája leglátványosabban a manapság már főműveként hivatkozott regényében tetőzött. Világirodalmi krónikák sorozatunk 34. epizódjában A nagy Gatsby.

F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby

Színházi bukás

Fitzgerald 1920-ban megjelent Édentől messze, majd 1922-ben debütált Szépek és átkozottak című regényei a nagyjából még nevén sem nevezett modernista próza csúcsteljesítményeiként az irodalmi közélet élbolyába katapultálták a húszas évei közepén járó szerzőjüket. Fitzgerald azonban kortársaihoz mérten még inkább igyekezett kiélvezni a hírnevet, és főleg az eladásokból származó pénzt, a biztos megélhetést, miközben a környezetében élők még nyögték az első világháború utóhatásait, így tulajdonképpen nem volt az a jogdíj, melyet ne tudott volna elkölteni, ráadásul a prózaírás mellett végre lehetősége nyílt színházi ambícióinak is teret engedni. Ebből született a The Vegetable, or From President to Postman című novellája, és a belőle saját kezűleg adaptált színdarab, mely 1923. november 19-én debütált a Nixon’s Apollo Theatre színpadán Atlantic City-ben, és rettenetes bukásnak minősült, melyet mind a közönség, mind a kritikusok megvetettek.

Fitzgerald gyakorlatilag minden pénzét beleforgatta az adaptációba, a színház szerelmeseként hitt a sikerben, ami végül elkerülte őt, így aztán ismét neki kellett gyürkőznie, hogy a The Saturday Evening Post-ba írjon rövidebb történeteket a gyors pénzkereset reményében.

Fitzgerald ekkoriban már 1922 decembere óta Great Neck-ben lakott Long Island-en, egy olyan környéken, ahol számos újgazdag vásárolt akkoriban mesés ingatlant, és itt állt az azóta már lebontott ún. Beacon Towers is, mely később nagyban inspirálta Jay Gatsby kastélyát. Gatsby alakját egyébként akkori szomszédjuk, a szintén rejtőzködő Max Gerlach adta, aki a regény későbbi főhőséhez hasonlóan gyakran terjesztett el magáról kétes eredetű legendákat, melyek nagy része egy az egyben bekerült Fitzgerald akkor még formálódó remekébe.

F. Scott Fitzgerald az 1920-as évek közepén

Joseph Conrad nyomdokain

Ahogy szerkesztőjének, Max Perkins-nek elmondta akkoriban, Fitzgerald egy minden korábbi írásánál kevésbé realista regényt kívánt írni, amiben képes megragadni a jazz-korszak pazarló és felszínes életmódját egy meseszerű történetben, és viszonylag hamar, már 1923 közepéig 18 ezer szót írt meg a műből, miközben novellaírásból tartotta fent magát, és családját. A szerző akkoriban sokat tanulmányozta a Hall-Mills gyilkossági ügyet, melytől hangos volt az amerikai sajtó, és mely végül szintén a mű központi elemévé vált. Fitzgerald Joseph Conrad művészetét tekintette útmutatóul új regénye írása közben, ám az első változattal élesszemű szerkesztője, Perkins nem volt teljes mértékben megelégedve és számos átírást kért tőle.

Perkins szerint Fitzgerald elharapódzó családi problémái terhelhették meg a kéziratot, melyben Gatsby alakja annyira homályos maradt, hogy a szerkesztő szerint az önmagában megvezetné az olvasókat, így 1924 novemberében átadta recenzióját a szerzőnek, aki gondolván, hogy feleségének, Zeldának jót tesz majd a környezetváltozás, Rómába költözött a télre, és ott gyúrta át a szöveget.

Eközben Perkins tető alá hozott egy lehetséges megállapodást az egyelőre még mindig cím nélkül álló műre, melyben egy magazin 10.000 dolláros busás honoráriumért részletekben kívánta megjelentetni azt, de Fitzgerald elutasította az ajánlatot, amivel végül pénzügyileg sokkal rosszabbul jött ki, hiszen előlegként 4 ezer, míg a megjelenéskor csupán 2 ezer dollár ütötte a markát.

Fitzgerald a Trimalchio cím mellett kardoskodott, de mind Zelda, mind Perkins kifejezetten idegennek találta azt a műtől, és tartott tőle, hogy az olvasók ki sem tudnák olvasni, így aztán közel két tucat címet próbáltak végig, olyanokat, mint Trimalchio in West Egg, On the Road to West Egg, Under the Red, White, and Blue, The Gold-Hatted Gatsby és a The High-Bouncing Lover, mígnem felesége és szerkesztője meggyőzte Fitzgeraldot A nagy Gatsby hatékonyságáról. Persze a szerző még ezt követően is változtatni akart, akkor azonban a regény más nyomdában volt.

A nagy Gatsby első kiadása

Elsikkadt remekmű

A nagy Gatsby 1925. április 10-én jelent meg Francis Cugat barcelonai festőművész azóta ikonikussá nemesült borítófestményével, ám sem ez, sem Fitzgerald hírneve nem volt elég hozzá, hogy harmadik regénye hozni tudja azokat az eladási mutatókat, mint a két korábbi. Így aztán, bármennyire zseniális mű is A nagy Gatsby, alapvetően kereskedelmi bukásnak minősült (legalábbis a Fitzgerald életműben, vagy összehasonlítva kortársai műveinek fogyásával) és októberig összesen csak 20 ezer példányt adtak el belőle, ami azt jelentette, hogy Fitzgerald mindössze 2000 dollárt keresett, vagyis az előleggel együtt sem kapott annyit, mintha engedte volna folytatásokban közölni egy magazinnak. Bár ő maga is féltve várta a kritikákat, később úgy fogalmazott, szerinte azért bukott meg a regény, mert olvasóközönségének nagyobbik része nő, a Gatsby azonban nem tartalmazott igazán erős női karaktert.

Akárhogy is, a megjelenés után pár nappal már olyanok írtak dicsérő leveleket a szerzőnek, mint T. S. Eliot, vagy Edith Wharton, és a kritikai visszhang alapvetően már a kezdetektől jóval pozitívabbnak bizonyult, mint a fogyási adatok. Edwin Clark a The New York Times hasábjain azt írta róla: „misztikus és elbűvölő mese a jazz-korszakról”. A The New York Herald szerint „olyan könnyű, olyan finom, olyan éles”, miközben a The Chicago Daily Tribune egyik kritikusa bár nevetségesen életszerűtlennek nevezte a történetet, kiemelte a stílus elképesztő eleganciáját.

Fitzgerald sajnálta, hogy a regény elmaradt korábbi sikereitől, de némileg kárpótolta Owen Davis 1926-os színpadi adaptációja, valamint az ugyanabban az évben debütált néma-film változat is, de így is tény, hogy életművével összevetve, A nagy Gatsby gyakorlatilag kikopott a köztudatból, mire Fitzgerald 1940-ben elhunyt szívinfarktusban.

Zelda és Scott 1919-ben a Sayre család otthonának kertjében

A Nagy Amerikai Regény

Hogy miért lehet a Gatsby manapság is a XX. századi irodalom egyik leghíresebb regénye? Ebben egyrészt óriási szerepe volt Edmund Wilsonnak, és a The New York Times-ban Fitzgerald halála után megjelent nekrológnak, melyben A nagy Gatsby-t nevezte meg a fiatalon elhunyt szerző főművének, majd kiadás alá szerkesztette az író utolsó, félbemaradt regényét, Az utolsó cézárt. Nagyjából ezzel egy időben már zajlott a második világháború, amerikai katonák százezrei harcoltak az európai és a csendes-óceáni frontokon, a hátország pedig arra kérte a kiadókat, hogy adjanak ki puhakötésben, zsebkönyv kivitelben néhány klasszikus regényt, amit a katonák után lehet küldeni a frontra. A sorba A nagy Gatsby is bekerült, és az elkövetkező néhány évben összesen 155 ezer példányt osztottak szét belőle a fronton szolgálók közt, a hírt pedig a Saturday Evening Post is lehozta, ami újra ráirányította a figyelmet a regényre.

1944-re már egy sor tudományos cikk elemezte Fitzgerald írástechnikáját, modernista prózáját, éles társadalomkritikáját, mindezt középpontban a Gatsby-vel. Mikor Fitzgerald özvegye, Zelda, 1951-ben meghalt tűzvészben egy szanatóriumban, már a boltok polcain volt az első Fitzgerald életrajzi kötet, melynek szerzője a kor irodalmi nagysága, Arthur Mizener, a Cornell Egyetem irodalom professzora volt. A népszerűség odáig fajult, hogy 1960-ra A nagy Gatsby már évente 50 ezer példányban fogyott, 1974-ben pedig elkezdték a Nagy Amerikai Regényként emlegetni. Mára a mű nagyjából 30 millió példányban kelt el szerte a világon, és alig akad nyelv, amire még ne fordították volna le, feltétlen kedvencei közt tiszteli Haruki Murakami, vagy J. K. Rowling, és ez az a regény, mely még az e-könyvek világában is meglehetősen komoly karriert volt képes befutni, hiszen már 2013-ban elérte a 185 ezer eladott példányt.

Fitzgerald művének sikerét kétségtelenül az adhatja, hogy korszaktól függetlenül képes bemutatni, olykor milyen hiú ábrándokat kerget az emberiség, és mit képes feláldozni mindazért, ami nélkül valójában teljes és boldog életet tudna élni. Fitzgerald ráérzett valamire 1925-ben, nagy kár, hogy vízióját csupán az utókor hálálta meg igazán.

Négy színész, akik már mind életre keltették a vásznon Jay Gatsby-t

Kapcsolódó cikkek

A csütörtöki nyomozóklub és az eltűnt hulla rejtélye – Könyvkritika

A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat

Irene Vallejo szerint a jövő útjai a múltba vezetnek – Könyvkritika

Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.

Fontos vagyok, tehát vagyok, avagy a kreatív írás művészete – Könyvkritika

Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.

Konkurens kiadók összefogásából született az új budapesti könyvkuckó

Magyarországon ritkán tapasztalható nagyszerű összefogás a kultúráért.