Kovács Krisztián
2021. július 28. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Világirodalmi krónikák 35. – Roberto Bolaño: Vad nyomozók

A dél-amerikai irodalomnak összetéveszthetetlen íze van. Legyen szó olyan nagyságokról, mint Gabriel García Márquez, Mario Vargas Llosa, Carlos Fuentes, Miguel Ángel Asturias, Jorge Luis Borges, vagy épp Julio Cortazár, fülledt, komplex, mágikus elemekkel átszőtt történeteiket, melankolikus realizmusukat szinte lehetetlenség eltéveszteni. A dél-amerikai irodalom, ahogy minden térség irodalma, olykor egészen egyedi fejlődésre is képes, és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a tragikusan korán elhunyt chilei író, Roberto Bolaño pályafutása, melynek szerencsére legfontosabb darabjai immáron magyarul is hozzáférhetőek.

Bolaño irodalmi gyökerei teljesen világosak, ugyanakkor minden egyes történetében megelevenednek saját életének tapasztalatai, a dél-amerikai országok viszontagságos politikai évtizedei, valamint azok áthallásai az irodalomra, és a teljes művészvilágra is. Bolaño azonban bizonyos mértékben mégis szakít kortársai mágikus realista törekvéseivel, és elhagyván a mágikus előtagot, a realizmus egészen egyedi és szűk mezsgyéjét járja be, melynek éppen ő a valaha élt egyik legfontosabb művelője. Világirodalmi krónikák sorozatunk 35. epizódjában egyik leghíresebb műve, a Vad nyomozók.

Roberto Bolaño: Vad nyomozók

Nagy utazás

A chilei születésű Bolaño nagy utat járt be, míg a 90-es évek közepén immáron Spanyolországban élve nekiláthatott addigi leggrandiózusabb vállalkozásának, egy több mint húsz évet felölelő gigászi realista mű megírásának. Ahogy számos kortársa, úgy ő maga is korán elhagyta hazáját szüleivel együtt, hogy Mexikóban telepedjen le, újságíróvá képezte magát, főleg baloldali politikai ügyekben működött közre, és csak 1973-ban tért vissza Chilébe annak az újságíró generációnak a tagjaként, mely Salvador Allende demokratikusan megválasztott, szocialista kormányát igyekezett támogatni, és hatalmon tartani.

Miután azonban Augusto Pinochet tábornok egy katonai puccs következében megdöntötte a regnáló kormányt, Bolaño és kollégái napokat töltöttek bebörtönözve, mely végül életre szóló élményt, vagy épp traumát jelentett mindannyiuk számára.

Bolaño csalódott Dél-Amerikában, noha hazáját sosem tagadta meg, de 1977-ben végül végleg átköltözött Európába, és Spanyolországban, Barcelonában telepedett le. Az újságírástól egyre inkább a lírai műfajok felé kacsintgató szerző ekkor kezdett komolyabban foglalkozni a versírással, ám csalódással töltötte el azt látni, hogy maga az irodalmi piaci kereskedelmileg mennyire kevésre becsüli a verseket, és milyen markáns különbségek mutatkoznak a prózai műfajok és a verseskötetek kiadott példányszámai közt. Miután eltervezte, hogy csak azért is íróként fog működni, hamar felismerte, hogy műfajt kell váltania ahhoz, hogy időközben terebélyesedő családjának is biztos megélhetést tudjon teremteni, így aztán kipróbálta magát előbb novella, majd regényíróként. Az elkövetkező másfél évtized küzdelmei és munkája végül aztán csak 1998-ban érett be, akkor azonban meglehetősen hangos sikerrel.

Roberto Bolaño

Zsigeri realizmus

Bolaño a katalán tengerparti kisvárosban, Blanesben élt, és itt alkotta meg első prózai munkáit, többek közt a Pinochet-rezsim ámokfutásait leleplező Éjszaka Chilében-t is, mely az első komolyabb visszhangot keltette a spanyol nyelvű piacon. Az író, bár nagy rajongója volt Julio Cortazár művészetének, világosan hitte, hogy alapvetően más iskolát képvisel, ezért már az 1970-es évek közepén kortársaival az ún. zsigeri realista mozgalom megteremtésén fáradozott. A próbálkozások persze hamar elhaltak, a mozgalom pedig feloszlott, ám végül maga Bolaño döntött úgy húsz évvel később, hogy érdemes törekvéseik előtt egyfajta különös irodalmi tiszteletadással adózni. 1996-ra már világos elképzelései voltak arról, miként önti formába a művet, és milyen narratíva mentén tudná igazán körbejárni a témát úgy, hogy az emellett egyfajta szerelmeslevél legyen az általa is imádott irodalomhoz.

Bolaño a regény tervezetét és szinopszisát még abban az évben benyújtotta a Guggeinheim-ösztöndíjra, de végül 1997 májusában elutasító levelet kapott az igazgatótól, Peter Kardontól, aki arra hivatkozott, hogy a dél-amerikai írók és irodalom támogatására meglehetősen szűkös keretekkel rendelkeznek csak, így egy ekkora volumenű munkát semmiképpen sem tudnának pályázati pénzből finanszírozni.

Bolaño persze nem adta fel, ami leginkább az életében bekövetkező változásoknak volt köszönhető. Már 1992 óta tisztában volt bele, hogy egy ritka májelégtelenségben szenved, melynek következtében előbb vagy utóbb májtranszplantációra lesz szüksége, azonban a donorra váró lista meglehetősen hosszú volt, és bár végig reménykedett benne, hogy idejében hozzájut az életmentő beavatkozáshoz, addig is minden alkalmat ki akart használni, hogy családja esetleges halála esetén se szoruljon más segítségére.

A Vad nyomozók első angol nyelvű kiadása

Huckleberry Finn nyomán

A Vad nyomozók ötletére végül Bolaño előző művének, a Távoli csillagnak a kiadója bólintott rá korábbi szerkesztője, Jorge Herralde meleg hangú ajánlólevele után. Bolaño megközelítőleg 500 oldalas terjedelemmel számolt, vagyis ez lett volna eddig pályafutásának legkomolyabb munkája, mely végül 1997 júliusa és 1998 júliusa közt megfeszített munkában íródott.

A három részre tagolódó, meglehetősen egyedi formavilágú mű írása közben Bolaño lelki szemei előtt leginkább Mark Twain és a Huckleberry Finn kalandjai című klasszikus lebegett, hogy így a készülő mű egyrészről húsz év átfogó irodalmi tablója, másrészről azonban egy posztmodern road movie jellegét öltse fel.

Bolaño szereplőin keresztül nem csupán saját életének tapasztalatait, de a zsigeri realizmus megteremtésére tett 1970-es évekbeli kísérleteinek is emléket állíthatott.

A Vad nyomozók 1998 őszén került a boltokba a barcelonai székhelyű Editorial Anagrama kiadó gondozásában, és bár az eladásokat tekintve sem volt oka szégyenkezni, még annál is komolyabb és gyorsabb kritikai sikert aratott. Megjelenése után nem sokkal elnyerte a Jorge Herralde-díjat, aminek érdekessége az volt, hogy olyan szerzők ültek a zsűriben, akikről Bolaño a regény lapjain is megemlékezett. Az egyre-másra sorjázó pozitív kritikák hatására az eladási adatok is egyre feljebb kúsztak, és mire 1999-ben a regény megkapta a Romuló Gallego-díjat is, már a 11. kiadásnál tartott, Bolaño karrierjének addigi legkomolyabb sikerét érve el, aki ekkor vált underground szerzőből igazi irodalmi hírességgé. Az elkövetkező években a Vad nyomozók 17 nyelven jelent meg világszerte, a latin-amerikai országokban, Japánban, de még Magyarországon is meglehetősen komoly sikert aratott, a kritikusok pedig valóban nem fukarkodtak a jelzőkkel.

A szerző az 1990-es évek közepén

Modern Odüsszeia

Számos kritikus a modern kor Odüsszeiájának nevezte, mások az Ulyssessel emlegették egy lapon, de akadt, aki Bolaño-t a legfontosabb spanyol nyelvű írónak nevezte Cervantes óta úgy, hogy azért akkoriban még bőven alkotott Márquez, Fuentes, vagy Vargas Llosa is, mások pedig John Dos Passos-hoz és Malcolm Lowry-hoz hasonlították.

James Wood a The New York Times-ban azt írta róla: „Micsoda kérlelhetetlen vadság, milyen finom érzékenység.”

Benjamin Kunkel a London Review of Books-ban úgy fogalmazott: „Szinte csoda, hogy Bolaño sosem lankadó érdeklődést tud kiváltani egy olyan könyv iránt, melynek narratívája naplóbejegyzésszerű monológokból áll. Soha nem látott eredmény ez a könyv látszólag formátlansága ellenére.” Mégis a Slate magazin fogalmazta meg legtalálóbban a Vad nyomozók jelentőségét: „Ez egy szerelmeslevél a latin-amerikai irodalom nagyszerűségéhez, és az általa keltett féktelen szenvedélyhez.”

Tragikus, hogy mire a Vad nyomozók a 2000-es évek elejére a XX. századi latin-amerikai irodalom modern klasszikusává érett, Bolaño egészségi állapota is egyre inkább leromlott. Hiába a hírnév, és a növekvő egzisztencia, mindez mit sem segített a transzplantációs listákon, és bár a Vad nyomozók sikere miatt Bolaño korábban kiadatlan versei iránt is hatalmas érdeklődés mutatkozott, ő pedig megteremtette az áhított jólétet a családjának, 2003-ra állapota igencsak leromlott. Vélhetően az sem segített rajta, hogy regénye sikerét követően számos ország hívta meg közönségtalálkozókra, dedikálásokra, vagy előadásokat tartani, mely meghívásokat ő készséggel elfogadott (ekkor tért vissza egy út erejéig újra Chilébe is). Mindössze hat héttel a halála előtt egy konferencián vett részt, ahol a bevezetőben már a legnagyobb élő spanyol írók közt köszöntötték. Akkor még kevesen tudták, hogy felkészülve halálára, nemrég fejezett be egy még a Vad nyomozóknál is nagyobb lélegzetvételű munkát, melynek kéziratát a 2666 munkacímen eljuttatta szerkesztőjének is. Végül 2003. július 15-én hunyt el egy barcelonai kórházban. Halálakor harmadik helyen állt a májdonorra várók listáján.