Kovács Krisztián
2021. szeptember 2. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Világirodalmi krónikák 37. – Raymond Carver: Kezdők

Bár én magam is kétségkívül inkább regénypárti vagyok, tény az is, hogy nem minden esetben a hosszabb forma a jobb bizonyos történetek megírására, érzések, és életek megéneklésére. Sokszor a tömörség kifejezetten jót tesz egy történetnek, olykor egy ültő helyünkben elolvasni és magunkévá tenni emberi sorsok kavalkádját, nem csupán üdítő, de kimondottan kijózanító érzés, anélkül, hogy arra akár több nap több óráját is rászánnánk. Talán így lehetett mindezzel Raymond Carver is, akinek életében látszólag kevés babér termett, manapság mégis a század egyik legjobb novellistájaként tiszteli az irodalmi közeg.

A Magvető Kiadó pár éve óriási űrt töltött be, mikor három gyűjteményes kötetben pontosan 50 darab Carver-novellát nyújtott át a magyar olvasóknak. Carver nélkül ugyanis meglehetősen nehéz komplex képet alkotni a XX. század második felének amerikai kisprózájáról, mert bár ott van Ernest Hemingway, vagy Flannery O’Connor, de Carver minimalista kispolgári történeteinek hiányában éppen egy olyan íz hiányzott itthonról, mely teljessé tette azokat az amerikai hétköznapokat, melyeknek hosszú prózában John Updike volt talán a legnagyobb formálója. Világirodalmi krónikák sorozatunk 37. epizódjában Raymond Carver kultikus novelláskötete, a Kezdők.

Raymond Carver: Kezdők

Az írás technikájáról

Carver nem a szokott úton jutott el az írás intézményéhez. Elsősorban nem tapasztalatait, vagy megfigyeléseit vetette latba – később persze azt is – sokkal inkább az írás technikai feltételeit igyekezett elsajátítani. Fiatal házasemberként családját Kaliforniába költöztette, egy mindössze pár ezres, Paradise nevű kisvárosba, ahol először iratkozott be kreatív írói kurzusra, leginkább az oktató személye miatt. John Gardner neve idehaza nem sokat mond ugyan, de a később, igen fiatalon elhunyt Gardnert az amerikai irodalom fenegyerekének tartották, aki semmilyen szabályt sem tisztelt, és aki előszeretettel esett neki kortársainak, többek közt a fentebb már említett John Updike-nak. Gardnert emiatt egy idő után ki is vetette magából az irodalmi közélet, noha Grendel című regénye a század második felének klasszikusává érett, és elnyerte a Nemzeti Könyvkritikusok Körének nagydíját is.

Talán éppen hozzáállása tette annyira szimpatikussá Carver szemében, és senki nem gyakorolt nagyobb befolyást később kiérlelődött művészetére, és irodalmi karrierjére, mint Gardner. Pedig Carver bárhol is folytatott tanulmányokat, a helyi íróközösségek életébe mindenhol belekóstolt, legyen szó a Chico Állami Egyetemről, vagy az Iowa Egyetem írókörletéről, majd később Sacramentóról.

Bár az egyetemi lapokban publikált ugyan, de ezek nagyrészt szűk körben terjesztett lapok voltak, melyek sem referenciának nem feleltek meg, sem honoráriummal nem jártak, így aztán Carver kénytelen volt minden létező munkát elvállalni, hogy képes legyen eltartani a családját. Sacramentóban például egy kórház éjjeli őreként dolgozott, majd nem sokkal később felvették egy tudományos folyóirathoz szerkesztőnek (innen végül azért rúgták ki, mert úgy tartották, pocsékul ír.)

Raymond Carver munka közben

Az írás és az idő

Carver egész életében küzdött azzal, hogy megfelelő időt találjon az íráshoz. A munkák, a gyerekneveléssel járó felelősség miatt irodalmi tevékenysége egészen az 1970-es évekig nem látszott gyümölcsözni. 1973-ban – leginkább John Gardner ajánlására – oktatói állást kapott az Iowa Egyetemen, ahol oktatótársa a későbbi Pulitzer-díjas, de akkor is már befutott író, John Cheever volt. Cheever személye óriási hatással volt az életére, ugyanakkor továbbra sem volt képes hatékony napirendet kialakítani, aminek végén elkeseredettségében az italhoz fordult, és négy éven át gyakorló alkoholistaként élt. Pedig ez volt az az időszak, mikorra Carver végül kikísérletezte, miként tud a leghatékonyabb lenni az írásban. Tudta, hogy egyszerűen nincs ideje regény írni, ezért novellákkal próbálkozott, melyeket egy szuszra képes megírni, és melyeket az olvasó is egy szuszra el tud olvasni. Legtöbbször a családi élet és a gyereknevelés elől a kocsijába menekült, és ott a térdére fektetett spirálfüzetbe írta a novelláit.

1977-től (ez volt az év, mikor letette a poharat) már olyan magazinok érdeklődtek írásai iránt, mint az Esquire, vagy a The Paris Review. Carver ekkor már John Cheever módszerét követte, akit a kritika előszeretettel nevezett a „külváros Csehovjának”, vagyis igyekezett a lehető legminimálisabb prózával a lehető legtöbbet kifejezni. Törekvése csak mélyült, mikor az Esquire-nél összetalálkozott későbbi szerkesztőjével, Gordon Lish-sel, aki annyit mondott neki, ha használhat tizenöt szó helyett ötöt is, akkor tegye azt.

Ennek eredményeként Carver egy soha korábban nem látott, szikár, egyszerű, de rendkívül kifejező formanyelvet alkotott meg, mely ugyan magán viselte Csehov, Hemingway, vagy O’Connor hatását, de témáival – az amerikai átlagpolgár leghétköznapibb problémái – valóban újszerű narratívát alkotott.

A kötet első amerikai kiadása még az eredeti címen

Harcok a szerkesztővel

Carver széleskörű sikert az általa és Lish közreműködésével kifejlesztett technikai rendszerrel 1976-ban aratott, amikor megjelent Befognád, ha szépen kérlek? című gyűjteménye, mely ugyan csak 5 ezer példányban fogyott, de jelölték a Nemzeti Könyvdíjra. A sikert követően a szerző állandó vitában állt szerkesztőjével, mivel Lish még drasztikusabb szövegbeli amputációkat sürgetett a következő gyűjteményre vonatkozóan, mely a Miről beszélünk, mikor a szerelemről beszélünk? címet kapta. Lish az előző kötet sikerét látva joggal hitt benne, hogy az általa erőltetett formula a pozitív kritikai és közönségvisszhang kulcsa, Carver ugyanakkor messze nem volt biztos benne. A kiadó azonban nyomást gyakorolt a szerzőre, így végül a kötet Lish javításaival együtt jelent meg végül 1981-ben az Afred A. Knopf kiadónál. A gyűjtemény még az előzőnél is jobb számokat produkált, a kritikusok a 80-as évek új amerikai klasszikusát tisztelték benne, Carver ugyanakkor elégedetlen volt.

Az 1983-as Katedrális című gyűjtemény megjelenésekor már élénk vita zajlott arról, vajon az előző kötetek mennyiben Carver és mennyiben Lish munkái, utóbbi befolyása ellen még olyan neves írók is felemelték a szavukat, mint Don DeLillo vagy Stephen King, de a kiváló szerzőnek végül csak a halála után járt meg az engesztelés.

Az egész életében kemény dohányos Carver 1988. augusztus 2-án tüdőrákban hunyt el a Washington állambeli Port Angelesben, és gyakorlatilag halálával özvegye, Tess Gallagher költőnő egy évtizedekig tartó viaskodásra kényszerült a kiadóval, hogy megjelentethesse Carver eredeti novelláit, melyeken még nem hagyott nyomot Lish szerkesztői tolla. Sokan persze eleve nyerészkedőnek állították be Gallaghert – különösen a kiadó – , mondván mindössze hat héttel Carver halála előtt esküdtek meg, noha már legalább hat éve ismerték egymást. Eközben a Knopf kiadó a szerző halálával életműkiadásba fogott, hogy meglovagolják az eladási mutatókat a szomorú apropó kapcsán.

Gordon Lish javításai egy Vladimir Nabokov íráson

Húsz év huzavona

Carvernél kevesen művelték magasabb szinten a novellaírást a XX. században. Minden egyes történetében pontosan annyi szó van, és pontosan ott, ahol lennie kell, mégis az egész szöveg szikár stílusa ellenére is rendkívül érzelmes, és sokatmondó, ráadásul olyan hétköznapi problémákat jelenít meg, melyekkel így vagy úgy, de mindannyian találkozunk életünk során, így aztán könnyedén azonosulhatunk hőseivel. Tess Gallagher éppen ezt akarta megmutatni a világnak: a tényt, hogy Carver történeteinek nem volt szükségük Lish segítségére, önmagukban is megállták a helyüket, és törekvéseit azzal indította, hogy a szerző által ráhagyott öt, még kiadatlan novellát publikálta Carver halálának évében.

Gallagher végül 2009-ben, több mint húsz évvel férje halálát követően érte el, hogy az 1981-es gyűjtemény megjelenhessen eredeti formájában. A kiadó kérése volt, hogy változtassák meg a címet, így végül Kezdők címmel került a könyvesboltokba, és aratott ismételten zajos sikert. A megjelenés kapcsán az újságok megkeresték Gordon Lish-t, aki nem kívánt nyilatkozni az ügyben, ám ahhoz tartotta magát, hogy legjobb belátása szerint cselekedett, és ahhoz is, hogy Carver minden egyes javításába önként ment bele.