Kovács Krisztián
2021. október 13. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Világirodalmi krónikák 40. – Don DeLillo: A Mérleg jegyében

Harold Bloom, a talán legrettegettebb amerikai irodalomkritikus – aki nem mellesleg esküdt ellensége volt J. K. Rowling és Stephen King munkásságának – a 2000-es években több interjúban is felsorolta a korábban általa négy legjobbnak tartott kortárs amerikai író nevét. Azóta Bloom, ahogy a négyek egyike, Philip Roth, már nincs köztünk, Thomas Pynchon, Cormac McCarthy és Don DeLillo viszont előrehaladott koruk ellenére is töretlenül alkot. Pynchon történetei felérnek egy kulturális sokkal, McCarthy-é a brutalitás és az amerikai dél romantikája, DeLillo pedig előszeretettel tárja fel a fogyasztói társadalom, a média, vagy épp a kapitalizmus árnyoldalait.

Az idén már 85. évét töltő veterán Donald Richard DeLillo olykor ennél is messzebb merészkedik. Bár főművének egyértelműen az 1985-ös Fehér zaj, valamint az 1998-ban megjelent, magyarul még kiadatlan monstrum, az Underworld minősül, a nyilvánosságtól egyébként is nagyrészt elzárkózó, és még díjat sem szívesen átvevő szerző ezekről a műveiről nem szívesen beszél, ám annál szívesebben válaszol, ha 1988-ban megjelent regényéről kérdezik, melyben meglehetősen sajátos szemszögből mesélte el újra a Kennedy-gyilkosság történetét, és mely végül igazán széleskörű ismertséget hozott a számára. Világirodalmi krónikák sorozatunk 40. részében A Mérleg jegyében.

Don DeLillo: A Mérleg jegyében

Filmek és jazz

Don DeLillo messze áll attól, hogy a született író prototípusának nevezhessük, holott stílusát, témakifejezéseit, narratív bravúrjait tekintve legtöbbször nemes egyszerűséggel az „írózseni” jelzővel szokás illetni, ugyanakkor alighanem ő az, aki a lehető legkevésbé nyilvánvaló módon vált azzá. Az olasz felmenőkkel bíró, tősgyökeres New yorki fenegyerek saját állítása szerint huszonéves koráig egyáltalán nem olvasott semmit, szépirodalmat különösen nem, sokkal inkább a filmek világa érdekelte, közülük is az európai mesterekért rajongott, úgy, mint Goddard, Truffaut vagy Bergman, honfitársai közül pedig leginkább Stanley Kubrick és Howard Hawks volt nagy hatással rá. Mikor aztán végül rátalált az olvasás szeretetére, hamar tudatos olvasóvá vált, és szisztematikusan kereste és építette saját stílusát.

Az írással leginkább azért kezdett foglalkozni, mert kényelmetlennek érezte a szokványos munkahelyi környezetet és viszonyokat, így aztán inkább olyan állásokat vállalt – pl. parkolóőr – melyekben nyílt némi ideje elmerülnie kedvenc olvasmányaiban.

Leginkább James Joyce, William Faulkner és Ernest Hemingway írásait kedvelte, a fentebb felsorolt rendezők mellett pedig az olyan jazz-legendákat hallgatta, mint Ornette Coleman, vagy John Coltrane. Számos interjúban kifejtette, hogy e három terület együttesen befolyásolta nem mindennapi stílusát, mely gyakorlatilag első megjelent művétől olyan összetéveszthetetlen, és olyan fontos pontja az amerikai posztmodern prózának, hogy Chuck Palahniuktól Bret Easton Ellis-ig számos kiválóság tekinti első számú ihletőjének.

Don DeLillo a dolgozószobájában

„American Blood”

A siker a tudatosság ellenére sem jött könnyen DeLillo számára. A szerző 35 éves volt, mikor megjelent első regénye, és 1985-ig további hét regényt tett le az asztalra, melyek bár kedvező kritikákban részesültek, a nagyközönség számára észrevétlenek maradtak. Ilyen körülmények közt jelent meg a Fehér zaj, mely nem csupán nevet szerzett az írónak, de elnyerte a legjobb regényért járó Nemzeti Könyvdíjat is, manapság pedig már egyértelműen a XX. század legfontosabb amerikai regényei közt emlegetik. A sikerrel persze felelősség is szakadt DeLillo nyakába, mégis úgy döntött, következő regényével olyat irányt vesz, melyre korábbi pályafutása során nem volt példa. A szerző mindössze 27 éves volt, mikor 1963. november 22-én Dallasban meggyilkolták az Egyesült Államok regnáló elnökét, John F. Kennedy-t. A merénylet híre országos pánikot keltett, egyesek szerint ez a nap jelölte ki az amerikai álom végét, mikor az USA ártatlansága végleg darabjaira hullott.

DeLillo-t is érthető módon megérintette a tragédia, fiatal, szárnyait próbálgató, novellákat író, és publikáló, reményteljes titánként követte nyomon a nagy nyilvánosságot kapott nyomozást, és az ún. Warren-jelentés elkészültét, és tulajdonképpen már ekkortól ott motoszkált a fejében egy lehetséges ötlet, melyet a gyilkosság köré építhetne fel.

Aztán eltelt pontosan húsz év, mikor 1983-ban a Rolling Stone magazin kért egy esszét az akkor már nyolckötetes írótól, mely a Kennedy-gyilkosság társadalomra gyakorolt hatását kellett, hogy felmérje.

Bár akkor épp a Fehér zaj című regényen dolgozott, DeLillo szabadidejében komoly kutatómunkába fogott a gyilkosság körülményei kapcsán, a folyamatosan hízó kutatási anyagot pedig félretette, hogy a soron következő regény befejezése után újra elővegye.

A Mérleg jegyében első amerikai kiadása

Transzcendencia

A kutatás során különös tényekre bukkant. Kiderítette, hogy Kennedy feltételezett merénylője, Lee Harvey Oswald és édesanyja 1952 táján New York Bronx körzetébe költöztek, a Bronxi Állatkert közelébe. Oswald akkor 13 éves volt, DeLillo 16, és mint később kiderült, alig két utcára laktak egymástól. A különös összecsengés valamiféle furcsa sorsszerűséget tükrözött, így aztán DeLillo eldöntötte, hogy bár vélhetően felborzolja majd vele a közönség idegrendszerét, de következő regénye központi figurája Lee Harvey Oswald lesz. A Fehér zajért elnyert Nemzeti Könyvdíj meglehetősen nagy szabadságot biztosított a szerzőnek, aki három teljes évet áldozott a kutatómunkára, melynek keretében végignézte többek közt a nyomozásról készült Warren-jelentés teljes 15 kötetnyi vallomását, és 11 kötetre rúgó bizonyítéklistáját.

DeLillo számtalan interjúban elmondta, hogy elmélete szerint a kutatómunka egy idő után inkább káros, semmint hasznos, így aztán a regény nagyobbik részét inkább a valóságot saját fantáziájával kiegészítő intézményi, politikai, és gazdasági részletekkel színesítette, és ezt jó előre ki is kötötte a műhöz készült előszóban, ahol világosan leírta, hogy műve nem tényirodalom, hanem a történelmi tények fikció által torzított valósága, és ennél fogva nem olvasható tényirodalomként, ellenben támpontot nyújthat azok számára, akik kételkednek a merénylet kapcsán készült hivatalos jelentésekben, és ennek kapcsán teljesen mindegy, hogy az összeesküvés, vagy a magányos merénylő teóriája felé húznak.

DeLillo úgy tekintett a regényre, mint egész élete és generációja látleletére, hiszen ő maga is ahhoz a nemzedékhez tartozott, akik világát és saját kormányukhoz való hozzáállását épp a Kennedy-merénylet változtatta meg örökre.

Don DeLillo

A rossz állampolgár

Az előbb American Blood (ez volt egyébként az 1983-as Rolling Stone-nak írt esszéje címe is), majd Texas School Book munkacímen futó regény végül a Libra, magyar fordításban A Mérleg jegyében címet kapta, és 1988. augusztus 15-én jelent meg a Viking Press gondozásában.

DeLillo ekkor már ünnepelt hazai hírességnek számított, leginkább amiatt, ahogyan a Fehér zajért kapott Nemzeti Könyvdíj átvételére reagált. A szervezők ugyanis felkérték, hogy tartson köszönőbeszédet, ő el is ment az eseményre, azonban a díjazás bejelentésekor csupán felállt a székéről, és annyit mondott: „Sajnálom, hogy nem lehettem itt ma este, de köszönöm mindenkinek, hogy eljött.”

A nyilvánosságtól és interjúktól egyébként is ódzkodó szerző új művét érezhetően komoly érdeklődés övezte, és gyakorlatilag a megjelenés hetében bestseller lett. Harold Bloom végül e regény kapcsán nevezte DeLillo-t a legnagyobb élő amerikai írók egyikének, ám a téma, és főleg Oswald meglehetősen emberi ábrázolása sokaknál kiverte a biztosítékot.

George Hill a The Washington Post-ban kijelentette, hogy DeLillo „rossz állampolgár”, mire a szerző azzal reagált, hogy köszöni szépen, ha rossz állampolgár, az azt jelenti, hogy jól végzi a munkáját, mert egy írónak rossz állampolgárnak kell lennie ahhoz, hogy bemutassa társadalma sötét valóságát. Persze a kritikák nagy része oda volt a műért, és amellett, hogy ismét jelölték a Nemzeti Könyvdíjra, a The New York Times például DeLillo addigi leggazdagabb regényeként emlegette, a Publishers Weekly pedig egyszerűen a „lenyűgöző, ragyogó szépirodalom” címkével látta el. 2007-ben a New York magazin átfogó elemzést közölt DeLillo karaktereiről és megállapította, hogy legjobban sikerült, és legösszetettebb szereplője Lee Harvey Oswald volt, majd egy évvel később Troy Jollimore irodalomkritikus is megerősítette mindezt, és szerinte pusztán azért nem emlegetik DeLillo főműveként A Mérleg jegyébent, mert a Fehér zaj kereskedelmi sikere elhomályosította utóbbi minőségét.

A Mérleg jegyében számos későbbi kiváló íróra gyakorolt hatást, köztük volt David Foster Wallace, Zadie Smith, Jonathan Franzen, vagy épp a Pulitzer-díjas Richard Powers is, aki a mű 25. évfordulójára készült exkluzív kiadás előszavát is jegyezte. A regény tovább növelte DeLillo nemzetközi népszerűségét is, Magyarországon is ez volt a második regény a tetemes életművéből, mely megjelent fordításban, és ha a szerzőt kérdezik, melyik a kedvenc regénye saját irodalmi pályafutását tekintve, általában ezt a kötetet említi, mely egyébként kevésbé nevezhető tipikus DeLillo-nak, ám olyan fantasztikusan koncentrálódik benne egy teljes nemzedék végső csalódása, hogy az a fiktív részeken felülemelkedve húsba vágóan realistává teszi a végeredményt.