Világirodalmi krónikák 42. – Karen Blixen: Távol Afrikától

Afrika hosszú-hosszú ideig a rejtélyek földje volt, legalábbis, ami a művészeteket illeti. Az afrikai országok irodalmát leginkább csak az 1960-es évektől fedezte fel a kritika és az olvasótábor, felfutása ezzel nagyjából egyidőre tehető a dél-amerikai mágikus realizmus felfutásának időszakával, amikor az embereket egyre inkább bűvkörükbe vonták a harmadik világ térségei, az írók pedig szembesítették őket azzal, hogy Afrika nem csupán szavanna, dzsungel és csupa egzotikum, de véres harcok, polgárháborúk, embertelen diktatúrák olykor élhetetlen birodalma.

Persze nyugati írók tollából korábban is születtek már „afrikai” regények, gondoljunk csak Ernest Hemingway 1935-ös Afrikai vadásznaplójára, vagy Saul Bellow regényére, a Henderson, az esőkirályra, és akkor még nem emlékeztünk meg Széchenyi Zsigmond, vagy Kittenberger Kálmán vadászati útibeszámolóiról. A dán Karen Blixen memoárja ugyanakkor mégis kiemelt fontossággal bír, hisz szembe menve az említett kötetekkel, elsőként igyekezett átfogó képest festeni a Fekete Kontinens mindennapi életéről, amivel nem véletlenül vált minden idők egyik leghíresebb önéletrajzává. Világirodalmi krónikák sorozatunk 42. epizódjában a Távol Afrikától.

Karen Blixen: Volt egy farmom Afrikában/Távol Afrikától

Az ikertestvér

Karen Dinesen jómódú családba született a Koppenhágától északra fekvő Rungstedlund kastélyban. Apja, a megszállott természetbarát és vadász, Wilhelm óriási hatással volt a lányára, aki örökölte tőle a természet iránti szenvedélyes szeretetét és tiszteletét. Wilhelm ugyanakkor elkövetett egy hibát: házasságon kívül egy futó kalandból gyermeket nemzett szobalányuknak, a szégyent pedig nem volt képes feldolgozni, így 1895 márciusában felakasztotta magát. Karen ekkor mindössze kilenc éves volt, bálványozott apja halála érthető módon megrázta, ráadásul a birtok élete is végleg megváltozott, nevelésébe ezt követően nagynénje Mary B. Westenholz is bekapcsolódott, aki már akkoriban a női egyenjogúság képviselője volt, és a férfiaktól független, önálló, erős nő képét igyekezett belenevelni unokahúgába.

Az arisztokrácia etikettje azonban mindent felülírt, így aztán hiába utazta be Európát és tanult Svájcban, valamint publikált Osceola álnév alatt különböző dán lapokban, a társadalmi elvárásokat nem tudta kikerülni. Egy családi összejövetel alkalmával beleszeretett unokatestvérébe, Hans von Blixen-Finecke báróba, de a férfi nem viszonozta az érzéseit. Ezzel párhuzamosan ugyanakkor Karen házassági ajánlatot kapott a báró ikertestvérétől, és leginkább saját, elkerülhetetlen sorsának beteljesítése végett igent mondott neki. Bror von Blixen-Finecke gyakorlott vadász volt, akit vonzott az egzotikum, így amikor a házassági ajánlattal párhuzamosan elhúzta a mézesmadzagot egy lehetséges afrikai utazás kapcsán a lány orra előtt, Karen nem habozott.

1914. január 14-én házasodtak össze Mombasában, majd ezt követően megvásároltak egy 1800 hektáros kávéültetvényt a Ngong-dombok lábánál.

Az író fiatalon

A hűtlen férj

Karen ekkoriban még nem tervezett jobban belefolyni a birtok ügyeibe, élvezte az egzotikus helyszínt, Afrika csodálatos vadságát, amikor ideje engedte, írt, és hagyta, hogy férje és sógora intézzék a teendőket. A két fivér szarvasmarha teleppé kívánta alakítani a farmot, de rájöttek, hogy hosszútávon a kávétermesztés jövedelmezőbb üzlet. Az első világháború kitörése persze változtatott némileg a helyzeten, a kenyai határon járőrként szolgáló testvérek helyett a birtokon maradt Karen vette át az ügyintézéssel járó terheket, és olyannyira magabiztosan tartotta kézben a gyeplőt, hogy a harcok után a család további, közel 4000 hektárnyi földet szerzett meg. Bror visszatérve vallotta be feleségének, hogy tulajdonképpen a kezdetektől hidegen hagyja a gazdaság, és szíve szerint szafarizással töltené az afrikai időt, a temperamentumukban, személyiségükben mutatkozó különbségek pedig végleg megbontották a házasságukat.

Az azonban hivatalosan csak 1925-ben ért véget (Bror visszaköltözött Európába, a farmot feleségére hagyva), holott Karen sok mindent megbocsátott (pl. elkapta a szifiliszt a férjétől, és Dániába kellett mennie, hogy kezeltetni tudja magát, szövődményei pedig élete végéig elkísérték). Karen úgy írta le az elkövetkező tíz évet, mintha a földi paradicsomban élt volna.

Lelkes vadászként kezdte a farm önálló vezetését, de a természeti környezet behatóbb megismerése után egyre inkább elhatárolódott tőle, és fellépett az orgazdaság és az orvvadászok ellen, valamint igyekezett békét tartani a farmon dolgozó különböző törzsekhez tartozó őslakosok közt.

Az 1920-as évek végére aztán Afrika több kemény, száraz évszakot is megélt, ami miatt visszaesett a kávétermesztés, a veszteséges időszakok után pedig Blixen kénytelen volt eladni a farmot Remi Martinnak. A férfi felajánlotta, hogy maradhat a házban, de Blixen úgy döntött, visszatér inkább Dániába, és megírja afrikai kalandjai történetét.

Az első angol nyelvű kiadás még Isak Dinesen néven

Távol Afrikától

Az 52 éves Blixen visszaköltözött a családi birtokra, ahol anyjával élt, és közben erőltetett tempóban megírta epizódokból felépülő, némileg a kronologikus sorrendet is elhagyó memoárját. A kezét nagyrészt a csalódottság vezérelte, mert ahogy hallgatta az Afrikából érkező híreket, úgy döntött, mintegy emléket is állít annak a többnyire még mindig érintetlen, egzotikus és békés paradicsomnak, melynek ő látta a kontinenst. A Távol Afrikától először Dániában és az Egyesült Királyságban, aztán pedig az Egyesült Államokban jelent meg, az első dán kiadás még Isak Dinesen név alatt, ahogy egy korábbi műve, a Hét gótikus mese 1934-ben. Az 1937-es megjelenés egycsapásra nemzetközi szinten is ismertté tette Blixen nevét, aki saját maga írta meg mind a dán, mind az angol változatot, nem bízva a munkát a fordítókra. A Távol Afrikától minden idők egyik legkelendőbb non-fiction könyve, és legtöbb példányban eladott memoárja lett, mintegy prototípusa és hivatkozási alapja a XX. század második felében születő önéletrajzi műveknek.

Blixen pályáját olyannyira meghatározta a kötet, hogy sikerét egyik későbbi művével sem sikerült felülmúlnia, ugyanakkor az afrikai kisebbségek, és a brit gyarmati rendszer hiteles ábrázolásmódja miatt (melyre később olyanok hivatkoztak, mint az egyaránt irodalmi Nobel-díjas Wole Soyinka és V. S. Naipaul) hosszú évekig emlegették az irodalmi Nobel-díj várományosai közt, és állítólag csak azért nem kaphatta meg az elismerést, mert a Svéd Akadémia tartott tőle, hogy a közvélemény majd túlságosan felülprezentáltnak tekinti az északi írók díjazását.

Akárhogy is, mikor Blixen 1959-ben életében először az Egyesült Államokba látogatott, ahol olyanok versengtek a figyelméért, mint John Steinbeck, Pearl S. Buck és Arthur Miller.

Blixen élete vége felé

Rasszista író?

Blixen művének legfőbb érdeme volt, hogy szerzője arisztokrata származása ellenére sem igyekezett romantizálni a brit gyarmati megszállás alatt élő térséget, ugyanakkor élvezetes, színes és szuggesztív leírásaival nem csupán megismertette az európai emberekkel az afrikai szokásokat és hétköznapok, de segített megérteni az ott élő emberek magatartását, hiedelemrendszerét és kultúráját.

Míg pl. Hemingway ma már sokak számára megkérdőjelezhető módon írt az afrikai vadállatok leöléséről, addig Blixen a teljes afrikai valóságot sokkal szélesebb perspektívába tudta helyezni, mintegy kortablót alkotva a térség életéről. Persze így is akadtak kritikusai, bár jobbára inkább évtizedekkel a halála után. Sok afrikai író, így többek közt a kenyai Ngugi wa Thiong’o is rasszista írónak titulálta és egy „Irodalom és társadalom” című esszéjében pontról-pontra igyekezett felfedni azokat a leíró részeket, melyek sértésnek tekinthetők saját népére nézve.

A fiatalon férjétől elkapott szifilisz szövődményei miatt sokat betegeskedő Blixen érezhetően nehezen szabadult afrikai emlékeitől és 1960-ban, 76 évesen Árnyak a fűben címmel még írt egy rövidke tanulmányt, mely szorosan kapcsolódott a Távol Afrikában témájához, olyannyira, hogy az új kiadásokban a két művet általában együtt jelentetik meg a kiadók. A szerző 1962-ben halt meg hazájában kóros alultápláltságban. Egy városi legenda szerint abban az évben volt a legnagyobb esélye a Nobel-díj elnyerésére, ám miután szeptemberben elhunyt, októberben nem ítélhették neki az elismerést, és ezért lett John Steinbeck a választott. Hogy mi ebből az igazság, az persze kérdéses, az ugyanakkor tény, hogy halála először vetette fel Hollywoodban is főműve megfilmesítésének ötletét.

A Universal 1969-ben bízta meg végül Robert Adrney drámaírót, hogy készítse el a Távol Afrikától forgatókönyvét, de a projekt végül sosem készült el. Tizenöt évvel később aztán Sidney Pollack egy a kritikusok részéről meglehetős fanyalgással fogadott adaptációt tett le az asztalra Blixen születésének 100. évfordulója előtt tisztelegve, mely alaposan elvette az élét az eredeti műnek, grandiózus romantikus történetté redukálva azt Meryl Streep és Robert Redford párosával. A film, nem véletlenül lenyűgöző képeinek is köszönhetően hatalmas közönségsiker lett, hét Oscar-díjat kapott, és 227 millió dollár bevételt termelt. 2017 februárjában aztán jött a hír, hogy az NBC sorozatot készít a kötetből, melyért többek közt a Harry Potter-filmek producere, David Heyman felel majd, de a projektről azóta nincs hír.

A híres jelenet a Távol Afrikától filmváltozatában

Kapcsolódó cikkek

Bezárt az Ectopolis Magazin!

4,5 év működés után az oldal nem frissül tovább.

A csütörtöki nyomozóklub és az eltűnt hulla rejtélye – Könyvkritika

A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat

Irene Vallejo szerint a jövő útjai a múltba vezetnek – Könyvkritika

Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.

Fontos vagyok, tehát vagyok, avagy a kreatív írás művészete – Könyvkritika

Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.