Kovács Krisztián
2021. november 23. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Világirodalmi krónikák 43. – Jonathan Franzen: Javítások

Az a tény, hogy manapság az amerikai lapok még mindig előszeretettel dobálóznak a Nagy Amerikai Regény jelzővel nem csupán túlhaladott, hanem tulajdonképpen csupán olvasó- és kattintásvadász cselekedet, ami semmilyen minőségi összefüggésben nincs az amerikai szerzők alapvető irodalmi törekvéseivel. Persze, a Nagy Amerikai Regény pusztán egy elméleti kategória, pontos definíciója sem létezik, és az irodalomtörténeti terminológiákba sem passzol bele, ellenben olykor indokoltan, vagy épp indokolatlanul képes szép számú érdeklődőt hozni egy-egy kötetnek. És bár e megfoghatatlan fogalom csupán csak benyomások keveréke, mégis akad mű, mely viszonylag könnyedén helyezkedik bele az elvárásainkba vele kapcsolatban.

A 80-as évek végétől az amerikai kritika általában négy írót nevezett meg a kortárs próza vezéralakjaiként. Ők Thomas Pynchon, Don DeLillo, Philip Roth és Cormac McCarthy. Aki akkor indult el az írói pályán, jó eséllyel merített az életművükből, így volt ez Bret Easton Ellis-nél (aki bevallottan DeLillo rajongója), vagy épp Michael Chabonnál is (aki máig Pychonra esküszik). Jonathan Franzen ennél is tovább ment, első megjelent regénye ugyanis pontosan lekövethető momentumaiban táplálkozik a fentebb említett írók műveiből, amikor azonban végül rátalált saját hangjára, közelebb került a Nagy Amerikai Regény fogalmához, mint a legtöbben előtte. Világirodalmi krónikák sorozatunk 43. epizódjában a Javítások.

Jonathan Franzen: Javítások

A tanár úr

A svédországi bevándorló családba született Jonathan Earl Franzen 1988-ban adta ki első munkáját, A huszonhetedik város címmel, melyben valósággal letükrözte a pnychon-i és delillo-i társadalmi paranoiát, és egy nagyszabású összeesküvés-elméletbe ágyazta szülőváros, St. Louis mindennapjait. Bár a közvélemény elismerősen szólt a kötetről, később több kritikus megjegyezte, hogy az objektíve nézve egy kevésbé sikerült regény, csupán éppen a megfelelő közegbe érkezett, mikor dívott a posztmodern ábrázolásmód és a társadalmi igazságtalanság és elidegenedés bemutatása. Jókor jött vagy sem, Franzenre figyelni kezdett a kritika, de ő maga még nem találta meg a közönségét, így következő regényére négy teljes évet kellett várni. Az Erős rengés már felvillantja azon törekvéseket, és narratívákat, melyek jó tíz év múlva kora legnépszerűbb írójává teszik majd, ám a földrengés narratíváját egy széthulló család képére vetítő mű a közönség körében szintén viszonylag visszhangtalan marad.

Franzen világéletében megkérdőjelezte az irodalmi művek létjogosultságát, noha nem azért, mert ne tartaná őket értékesnek, hanem mert kételkedett benne, hogy megállják-e a helyüket a televízióval, vagy a számítógépes technológiákkal folytatott népszerűségi versenyben. Amikor az Erős rengés nem kapta meg azt a visszhangot, amit a szerző remélt, inkább más tevékenységekbe temetkezett, így 1992 és 1994 között a Swarthmore College-ban szépirodalom szemináriumot tartott, ahol hallgatói volt elmondásai alapján, tökéletesen és árnyaltan volt képes bemutatni nekik mindazt, amit az irodalomnak képviselnie kellene.

Állítólag első napján két szót írt a táblára: „szépség” és „igazság”, és azt mondta, e két dolog az, melyet egy írónak kutatnia kell. Franzen hatalmas elkötelezettséggel bírt a kurzus és így az írás felé, hallgatói döbbenten vették tudomásul, hogy mindannyiuk benyújtott írását elolvasta és egyesével véleményezte, melyhez nem voltak hozzászokva.

Jonathan Franzen

David Foster Wallace segítsége

Arról csak kevesen tudtak, hogy Franzen ezzel párhuzamosan új regényén dolgozott. A szerző, aki ekkoriban vezette be saját alkotási szabályszerűségeit – egy nap csupán egyetlen oldalt írt – viszonylag sűrűn kérdőjelezte meg készülő műve minőségét, a holtpontokon pedig jóbarátja, David Foster Wallace segítette át. Wallace 1995-ben már javában a szerkesztés fázisában járt később Végtelen tréfa címen megjelent őrült mesterművén, és a korrektúrázott kéziratot eljuttatta Franzenhez is. A Végtelen tréfa zsenialitása újabb lökést adott az írónak, akiben egycsapásra feltámadt a versenyszellem, amikor pedig barátja regénye 1996-ban megjelent, a kritika pedig az új generáció Ulysseseként kezdte emlegetni, már javában bent járt a még cím nélkül álló kézirat világában.

Franzenről sokszor sok mindent elmondtak már, de aztán talán nem, hogy korának egyik legtudatosabb írója, aki már egy új regény megkezdése előtt pontosan tudja, miről, és miként akar írni. A történetet, a karakterek részletes jellemzőit talán nem ismeri még, azzal viszont tisztában van, mit akar bemutatni, és e tekintetben tervei nem is lehetnének grandiózusabbak.

Franzen ugyanis komplett tablót kíván festeni a jelenkor amerikai társadalmáról, ám az éppen divatos posztmodern hozzávalói nélkül, vagyis a történeteit nem akarja pl. detektívregénynek álcázni, sokkal inkább a dickens-i elbeszélő vonalát erősíti, a műfaji sallangok lecsipegetése után pedig klasszikus családregényt alkot. Se többet, se kevesebbet, hogy ezzel aztán az irodalmi realizmus egyik legékesebb példáját tegye le kiadója asztalára.

A regény első amerikai kiadása

A látnok

A Javítások címet kapott regény végül 2001. szeptember 1-én került a könyvesboltok polcaira a Farrar, Straus és Giroux Kiadó gondozásában, és bár meglehetősen hamar elkezdtek szállingózni róla a pozitív, vagy még inkább elfogultan lelkendező kritikák, az eladásokat végül Oprah Winfrey hathatós, de közel sem rendhagyó segítsége dobta meg. Oprah ugyanis a regény megjelenése után néhány hónappal meghívta Franzent egy pódiumbeszélgetésre a műsorába a Javítások kapcsán, ám a szerző finoman elhárította az invitálást, mert úgy érezte, műve a legkevésbé sem illeszkedik a műsorba korábban beválogatott regények sorába. Oprah a nyilatkozatra válaszul a lehető legkedvesebben visszavonta a meghívást, ami a sajtóban úgy terjedt el, hogy Franzen kikosarazta Amerika egyik leghíresebb televíziós háziasszonyát. Az olvasók kíváncsiak voltak rá, ki ez a férfi, és vajon mit tud, így a Javítások az elkövetkező időszakban 1,6 millió példányban talált gazdára, és az év egyik legnagyobb bestsellere lett.

Franzen titkát sokan próbálták megfejteni, de alighanem az ok végtelenül egyszerű. A szerző a Javításokban képes volt egy látszólag banális alaphelyzetet (egyszerű közép-nyugati család, alzheimeres apa, és egy törtető anya, aki foggal-körömmel ragaszkodik hozzá, hogy mielőtt férje végérvényesen leépül, a család, három gyerekükkel még egyszer együtt karácsonyozzon) a társadalom aktuális állapotára jellemző problémákkal megtölteni (90-es évek technológiai és gazdasági robbanása, a fogyasztói társadalom átalakulása, vagy épp a családokon belüli generációs különbségek), és mindezt sallangmentesen, egyszerűen, és a lehető legközérthetőbb formában volt képes a nagyközönség elé tárni.

A kritika ráadásul megjegyezte, hogy Franzenben egy próféta veszett el, műve atmoszférája ugyanis kísértetiesen belesimul az amerikaiak életébe, mely meghatározta mindennapjaik hangulatát a 2001. szeptember 11-i terrortámadások utáni években, holott a regény tíz nappal a tornyok összeonmlása előtt jelent meg.

A Nemzeti Könyvdíj átadóján

Egy pokolian jó regény

Franzen művéről a kritika is elismerően szólt, de a kortársak sem fukarkodtak a jelzőkkel: Bret Easton Ellis nemzedéke három legjobb regénye egyikének nevezte, a Time magazin azonnal feltette a 100 legjobb angol nyelvű regény listájára, a mű pedig bekerült a Pulitzer-díj döntősei közé, és elnyerte a Nemzeti Könyvdíjat, nemzetközi hírességet kreálva Franzenből. A lapok egyetértettek abban, hogy megszületett A Nagy Amerikai Regény, Franzen ugyanakkor nevetségesnek titulálta a dolgot, és annyit mondott, hogy Amerika egy fiatal ország, aminek szüksége van saját mitológiára, ezért aggatják rá kényszerűen minden tizedik évben egy-egy regényre a jelzőt. A szerző igazi régivágású író, mely tulajdonságait a közvélemény is kidomborította a nagy sikert követően: ódzkodik a közösségi médiától és az internettől, óvakodik a hipszterektől, és bár szeretne Faulkner vagy Dosztojevszkij lenni, rá van utalva arra, hogy arról írjon, amit személyesen is ismer.

Bár Franzent főleg Oprah visszautasítása miatt gyakran elitistának nevezték – mit nevezték, gúnyolták – legtöbb megszólalásából messze nem ez érződik, sokkal inkább a feltétlen elhivatottság az irodalom, és a rajongás a történetmesélés iránt.

A Javítások, és az azt kilenc évvel követő Szabadság egyaránt leszámol az amerikai álommal – feltéve, hogy ez a fogalom jelent még bármit is, akárcsak a Nagy Amerikai Regény – holott, ő maga is elmondja, hogy szerencsés, mert a saját amerikai álmában élhet. Franzen a családok krónikása, melyet ékesen bizonyít a Javítások, egy modernkori amerikai mítosz, amire felesleges is magasztosabb jelzőket aggatni, elég ha annyit mondunk: ez egy pokolian jó regény.