Kovács Krisztián
2022. január 11. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Világirodalmi krónikák 44. – James Clavell: A sógun

Charles Edmund Dumaresq Clavell 1921. október 10-én született az ausztráliai Sydney városában, azaz tavaly ősszel ünnepeltük születésének 100. évfordulóját. Ez a név talán önmagában nem sokat mond, ha azonban úgy említem, mint James Clavell-t, akkor alighanem – különösen a történelmi regények kedvelői számára – ismerősen cseng majd, a katonából lett forgatókönyvíróból lett filmrendezőből lett sztáríró felelős ugyanis a XX. század egyik leghangosabb bestselleréért, melyet nyilván nem fogad majd be soha a szépirodalmi kánon, de nincs is rá szüksége, a mű így is megmutatta, miként érdemes ötvözni a történelmi tényeket a fordulatos fikcióval.

Clavell hat (plusz egy) kötetes Ázsia-sagája a történelmi regények definitív alkotásaivá váltak, pedig a legtöbb kritikus szerint nem többek egyszerű ponyvaregényeknél, ám azt ők is elismerik, hogy mérhetetlen és irigylésre méltó mesélőkedv, és elképesztő mennyiségű kutatómunka árad belőlük, így aztán nem csoda, hogy a saga közel ötven évvel első kötetének megjelenése után is népszerű, ráadásul hamarosan újabb filmes adaptációja érkezik, de addig is itt az ideje feleleveníteni miként is született ez a gigászi remekmű. Világirodalmi krónikák sorozatunk 44. epizódjában James Clavell regénye, A sógun.

James Clavell: A sógun

A hadifogoly

James Clavell komoly családi örökséggel látta meg a napvilágot Ausztráliában, édesapja a Királyi Haditengerészet kitüntetett tisztje volt, fiát is szigorú szemlélettel nevelte, így nem volt kérdés, hogy 1940-ben, Japán csendes-óceáni előretörése alatt a mindössze tizenkilenc éves fiú is csatlakozzon a Királyi Tüzérséghez. Sivatagi kiképzést kapott abban a hiszemben, hogy a britekkel együtt Észak-Afrikába vezénylik majd a nácik ellen harcolni, ám végül Pearl Harbor után Szingapúrban kötött ki. Két évvel később Clavell számos társával egyetemben japán hadifogságba esett, és egy Java szigetén lévő táborba szállították, majd később az immáron megszállt Szingapúrban lévő Changi börtönkomplexum lakója lett. Clavell háborús élményeinek felelevenítése okvetlenül szükséges annak megértéséhez, miként válhatott a XX. század második felének egyik legolvasottabb szerzőjévé.

Clavell a börtönben töltött időt az önképzésre fordította, ahogy később fogalmazott: „A Changi börtön lett az én saját egyetemen. Sokat látott fickókkal ültem együtt, és a fizikától a hamisítás tudományáig mindent magamba szívtam tőlük, amit csak tudtam. Leginkább mégis a művészet érdekelt, az volt az én személyes túlélésem.”

A foglyokat napi negyed font rizzsel, heti egy tojással és alkalmanként zöldségekkel etették, az író szerint pedig, amennyiben nincs a Hiroshimára és Nagaszakira ledobott atombomba, nem éli túl a háborút. Így azonban megpróbáltatásai és a művészet iránti fogékonysága arra ösztönözte, hogy leszerelése után továbbtanuljon, és éppen az egyetemen ismerte meg későbbi feleségét, April Stride színésznőt, aki bevezette Hollywood világába.

Clavell a regény eredeti kéziratával

A sztrájk

Clavell producerkedéssel kezdte, de nem ért el nagy sikert, így 1952-től forgatókönyvíróként próbált szerencsét, és rájött, hogy ez milyen kellemes és kényelmes bevételi forrás. Ahogy később fogalmazott: „18 hónap alatt 87 ezer dollárt kerestem. Folyamatosan pénzt kaptam azért, hogy megírtam, átírtam és újraírtam ugyanazt a forgatókönyvet, amiből végül sosem készült film. Csodálatos volt.”

Forgatókönyvei azonban felkeltették Robert L. Lippert figyelmét, aki rábízta A légy című sci-fi-horror megírását 1959-ben, ami végérvényesen keresett íróvá tette Clavellt. Ám épp csak beköszöntött a siker, a hollywoodi írók 1960-ban széleskörű sztrájkot hirdettek, miután pedig Clavell rendelkezett megtakarítással és rengeteg szabadideje lett, megírta első regényét saját szórakoztatására. Ez lett a Patkánykirály, mely elsősorban hadifogolyként átélt élményeire támaszkodott, és 1962-ben nagy sikerrel jelent meg.

A könyvért kapott honorárium a filmes sikerek és munkák mellett lehetővé tette a számára, hogy két évet kutasson egy igazán nagyszabású regénytéma után. 1966-ban így született meg a Tajpan, melynek eladásai jóval túlszárnyalták az első mű sikerét, és szinte azonnal, busás összegért keltek el a megfilmesítési jogok is. Clavell kényelmes életet teremtett saját maga és családja számára, miközben olyanokkal dolgozott együtt, mint Sidney Poitier és John Sturges. Az 1970-es évek elején aztán az író rábukkant egyik iskolai tankönyvére, melyben azt a mondatot olvasta: „1600-ban egy angol Japánba ment, és szamuráj lett.” Clavell ismét belevetette magát a kutatásba, az eredmény pedig egy 2300 oldalas monstrum lett, amit aztán végül szerkesztője, German Gollob segítségével sikerült 1700 oldalra csökkenteni.

Az egyik első amerikai kiadás

Amit Japánról tudni akarsz

A sógun címet kapott monumentális regény a Delacorte Press gondozásában 1152 oldalon jelent meg 1975 derekán, és hamar elképesztő sikert aratott. 1980-ig bezárólag hatmillió példányt adtak el belőle 14 keménykötésű és 38 puhafedeles kiadásban. 1990-re elérte a világszerte 15 millió eladott kötetet. Clavell: „A sógun márkenevet csinált belőlem. Olyan lettem, mint a Heinz babkonzerv.”

A kijelentés egyáltalán nem túlzás, A sógun ugyanis jelentőségen hozzájárult az amerikaiak Japán iránti rajongásához, és egyesek szerint még a két nemzet gazdasági kapcsolatait is elősegítette. Nem véletlen, hogy Clavell anekdotája szerint az egyik általa tapintatosságból meg nem nevezett közel-keleti ország uralkodója egy teli olajszállító tartályhajót ajánlott fel neki fizetségül, ha megír hazájáról egy olyan regényt, ami legalább olyan népszerűvé teszi országát az USA szemében, ahogy A sógun tette Japánnal.

A Learning from Shōgun: Japanese History and Western Fantasy című kiadvány 1980-ban úgy fogalmazott: „valahol e félmillió szó között megtalálható mindaz, amit Japánról valójában tudni akart.” Webster Schott a The New York Times hasábjain letehetetlen olvasmánynak titulálta, de a The Washington Post, a New Yorker, és lényegében mindegyik számottevő lap elementáris teljesítménynek nevezte. Egy évvel a megjelenést követően maga Clavell bízta meg Robert Boltot, az Arábiai Lawrence és a Doktor Zsivágó forgatókönyvíróját, hogy adaptálja képernyőre a regényt, ami végül egy televíziós miniszériaként valósult meg, és 1980-ban mutatták be az akkor épp karrierje csúcsán lévő Richard Chamberlain főszereplésével. Ahogy lenni szokott, az adaptáció tovább növelte a regény népszerűségét, így az a bemutatóra ismét felkerült a nemzetközi bestsellerlisták élére.

Clavell munka közben a tengerparton

Aki elbeszélést lélegzik

Clavell nem túlzott, mikor úgy fogalmazott, a mű márkanevet kreált belőle, hisz az elkövetkező években A sógun bemutatkozott a Broadway színpadán, készült belőle társasjáték, szöveges kalandjáték több platformra, többek közt az éppen csúcson lévő Commodore 64-re.

Sokan próbálták megfejteni A sógun titkát, köztük legnagyobb rajongója, Tom Clancy is, aki bevallottan e szellemben írta meg a Vadászat a Vörös Októberre című művét, de talán a The New York Times írója került legközelebb a meghatározáshoz, amikor a könyv kapcsán megjelent sokadik recenzióban azt írta: „Clavell rendkívüli adottsága az, hogy elbeszélést lélegzik. A történetmesélés legősibb és legszentebb hagyományai szerint ír.”

És valóban: A sógun nem a nagy megfejtések könyve, lineáris történetvezetésű kalandregény, ám a legszínesebb, hosszan és változatosan hömpölygő, dickens-i próza, mely több tucat, emlékezetesebbnél emlékezetesebb karaktert mozgat, és olyan érzelmeket mutat be, mellyel mindannyian azonosulni tudunk a bátorságtól, a barátságon, és szerelmen át az árulásig és csalódásig.

Clavell 1994-ben hunyt el Svájcban, halála után könyvtárat és utcát neveztek el róla, és bár életében összesen hat regényt, és egy novellát jegyzet csupán az azóta Ázsia-sagaként elhíresült sorozatában, a popkultúra egyik legolvasottabb szerzőjének számít, A sógun pedig önmagában számos művész számára jelentett inspirációs forrást. A teljesség igénye nélkül tisztelgett már előtte Steve McQueen, Pierce Brosnan, Stephen King, Bernard Cornwell, az említett Tom Clancy, vagy épp az Iron Maiden zenekar, akik dobosa, Nicko McBrain a regény tiszteletére magára is tetováltatta egy szamuráj képét. A mű idehaza is rendkívül népszerűnek számít, idestova tíz kiadása látott napvilágot azóta, hogy Gy. Horváth László kiváló fordításában először megjelent. A sógun a történetmesélés szeretetének és technikájának egyik legletisztultabb és legpontosabb példája, ami újszerűségében nyilván nem veszi fel a versenyt a nagy szépirodalmi klasszikusokkal, de mégis még a szépírók is csak tisztelettel beszélnek róla.