Kovács Krisztián
2022. február 16. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Világirodalmi krónikák 47. – Jack London: A vadon szava

John Griffith Chaney volt konzervgyári munkás, egyszerű hobó, és dolgozott fókavadászhajón Japán partjai mentén, Alaszkában pedig arany után kutatott. Jack London világhírű író, aki John Griffith Chaney nem mindennapi kalandjait öntötte formába, amivel nem csupán arra világított rá, hogy a gonoszság emberi privilégium, de kutyahősei morális tanmeséi máig az ifjúsági irodalom fősodrában tartják, történetei időtállósága pedig megkérdőjelezhetetlen. John Griffith Chaney és Jack London persze egy és ugyanaz a személy, és egyikőjük nem létezhetett volna a másik nélkül.

Chaney 19 évesen döntötte el, hogy író lesz, mikor 1893-ban Tájfun Japán partjainál című elbeszélése egy újság pályázatán első helyezést ért el. Persze a világhír, ahogy a Jack London álnév, még a távoli jövőbe veszett, a fiatal fiú pedig addig is úgy boldogult, ahogy tudott: ha kellett, hajléktalan volt, ha tehette, kétkezi munkás, ám éppen életének e momentumai tették generációja egyik kiemelkedő tapasztalati írójává, melyek aztán olyan kiemelt sikerre ítélték első és talán legfontosabb művét. Világirodalmi krónikák sorozatunk 47. epizódjában A vadon szava.

Jack London: A vadon szava

London 1896-ban tért vissza Kaliforniába, miután gyakorlatilag az egész országot beutazta, többnyire hobóként, vasútállomásokon, hidak alatt éjszakázva, alkalmi munkákból tengetve életét. Sosem panaszkodott, eleve nyomorban nőtt fel, 13 évesen már napi 18 órát dolgozott egy konzervgyárban, tudta, mi az élet, értette annak értékét, utazásai ugyanakkor nem kallódások voltak a társadalom peremén, sokkal inkább tudatosan választott életforma, melynek tanulságait szivacsként itta magába a fiatal fiú. Kaliforniába visszatérve vette hírét az épp csúcsán lévő Klondike-i aranyláznak, így aztán több társával együtt Alaszka felé vette az irányt, ahol bár aranyat nem sokat talált, valami annál sokkal fontosabbra bukkant. Ahogy későbbi visszaemlékezéseiben írta: „Klondike-ban végre elértem önmagamhoz.”

Nem véletlen, hogy a Stewart-folyó menti kitermelői munkák olyan markáns nyomot hagytak élete élményanyagán. Közel egy teljes évet töltött Klondike-ban, nagyobbik részét Dawson City-ben a többi aranyásóval, majd onnan egy erdei táborba költözött, fagyos estéken Charles Darwint és John Miltont olvasott, a természet közelsége ugyanakkor minden korábbinál élénkebben hatott a fantáziájára, és bár már eltelt néhány év azóta, hogy elnyerte azt a bizonyos díjat elbeszéléséért, de először érezte újra az elhatározást az írásra.

Miután túlélte a skorbutot és társaival maguk mögött hagyva a sikertelen aranyásó életét, 3200 kilométert tutajozott délre a Yukon folyón, visszatért Kaliforniába. Az élet azonban továbbra sem bánt kegyesen vele, ugyanakkor életében először voltak tervei.

London munka közben immáron elismert íróként

London alkalmi munkákból élt, füvet nyírt, rakományt cipelt, miközben felvázolta egy történet szinopszisát a San Francisco Bulletin nevű lapnak. A szerkesztő elutasította az írást, mert szerinte elapadt már az érdeklődés Alaszka iránt, Londont azonban nem hagyta nyugodni a történet, melynek nagyját Dawson City-beli tartózkodása inspirálta. Főnöke és szállásadója, Marshall Latham Bond és testvére számos szánhúzó kutyát birtokolt annak idején, és adott bérbe, a legtöbbjük a bernáthegyi és a skót juhász keveréke volt, London pedig története középpontjába is egy ilyen jószágot állított. Az 1902-ben írott novella ugyanakkor még épp ellenkező irányt vett, mint később világsikert aratott regénye. Ebben ugyanis a Bátard nevű kutya a fináléban megöli gazdáját, a kutyák megítélésén pedig az sem segített, hogy a Cosmopolitan Magazine végül Diablo – A kutya címmel adta ki.

Londonnak bűntudata támadt a szomorú és embertelen befejezés miatt, így mintegy válaszul, és – életrajzírója Earle Labor szerint – a négylábúak becsületének megmentéséért elkezdett dolgozni egy hosszabb történeten, mely Buck, a kutya kalandjain alapult, akit kiszakítanak megszokott közegéből, és aki végül a vadonban is megállja a helyét.

1903 elején végül a The Saturday Evening Post 750 dollárt fizetett Londonnak a közlés jogáért, és négy részletben tette be a lapba. Londonnak soha életében nem volt ennyi pénze, ami csak tovább nőtt, mikor a lapbeli zajos közönségsiker után a Macmillan kiadó önálló kötetben is megjelentette, melyért 2000 dolláros előleget fizetett a szerzőnek.

A vadon szava első kiadása 10 ezer példányban került piacra, melyet mindössze pár hét alatt elkapkodtak, és azonnal megalapozta London írói hírnevét.

A vadon szava első kiadása

London számos kortársa, többek közt Mark Twain, Theodore Dreiser és Émile Zola stílusát és témáit idézte meg első kötetében, A vadon szava pedig később olyan szerzőkre hatott, mint William Faulkner, E. L. Doctorow és Ernest Hemingway, utóbbi egyik legkedveltebb Nick Adams-történetében, a kétrészes A nagy kétszívű folyón című novellában emlékezett meg róla. Hogy tartós vonzereje minek köszönhető, azt talán legjobban Donald Pizer irodalomtörténész foglalta össze, aki a műfajok és sémák különös kombinációjában látta a népszerűség és időtállóság okát.

Ahogy fogalmazott: „allegória, példázat, és mese ötvözete”. A vadon szava ugyanakkor magában rejti mindazt, amit London Klondike-i tartózkodása során Charles Darwintól tanult, és ami A fajok eredete fókuszpontja is egyben: „nem az erősebb győz, hanem aki jobban alkalmazkodik a körülményekhez”.

London története természetesen allegória, hisz hiába szól állatokról, végeredményben mégis az emberről mesél. Ahogy ő fogalmazott: „a kutya nemesebbé teszi a nemest és aljasabbá az aljast”. A vadon szavát a kritika az első pillanattól tömjénezte. A The New York Times 1903-as kritikájában azt írta róla: „Ha semmi mást nem tesz Mr. London könyve, talán eléri, hogy rossz érzést szül az emberekben a kutyaviadalok iránt.” A The Atlantic Monthly szerint: „Nem szép, de erős történet.” London regénye végeredményben a valaha volt egyik legnépszerűbb amerikai történetté vált, mely 47 nyelven jelent meg, és máig számos országban kötelező, vagy ajánlott olvasmánynak számít, ráadásul kikövezte az utat szerzője előtt, hogy kora egyik kimagasló szerzőegyéniségévé válhasson. A vadon szava sikerének nyomán a Mcmillan 1904-ben már akkor megvásárolta London következő könyvét, mikor ő maga még nem is végzett a kézirattal. Az a történet később Fehér agyar címmel jelent meg.

Állítólag ebben a házban lakott Alaszkában Jack London

Felsorolni is nehéz, hogy A vadon szava hány különböző televíziós, vagy filmes adaptációt ért meg. Elsőként még a némafilmkorszak első harmadában, 1923-ban adaptálták mozgóképre, 1935-ben pedig Clark Gable főszereplésével készült el az első hangosfilmes változat. John Thornton alakját később eljátszotta Charlton Heston 1972-ben, 1997-ben Rutger Hauer, 2020-ban pedig Harrison Ford, míg az 1981-es animációs változatban Bryan Cranston kölcsönözte a főszereplő hangját. A vadon szava számos későbbi világhírű íróra hatott, a fentebb felsoroltakon kívül John Dos Passos, George Orwell, Hunter S. Thompson és Jack Kerouac is hatásai közt említi, ugyanakkor nem mindenki volt ennyire oda érte.

Egerton Ryerson Young később azt állította, hogy London nemes egyszerűséggel plagizálta az ő 1902-ben My Dogs in the Northland című regényét. London elismerte a mű befolyását, de azt állította, többször levelezett Younggal, miközben A vadon szaván dolgozott, és az írónak nem volt ellenére a tanácsadás.

A The Guardian minden idők 100 legjobb könyvének listáján a 35. helyre sorolta London remekét, de szerepel gyakorlatilag minden létező könyves toplistán, mely a XX. század legjobb megjelenéseit gyűjti csokorba. London sorsa persze közismert, mindössze 40 évesen érte a halál, de ahogy Benke Évi kolléganőnk összefoglalta korábban: „Jack London élete során több mint 50 regényt, kisregényt és elbeszélést írt, olyan széles műfaji palettát felsorakoztatva, amelyre nem sokszor akadt példa a világirodalomban. Lehetett az állathistória, krimi, utópia vagy szociográfia, amihez London nyúlt, az maga volt az irodalom. Mindegy, hogy egy ír terrier, egy aranyásó vagy egy londoni nyomorult a főszereplő, mögöttük mindig ugyanaz az ember szólalt meg: Jack London, aki a társadalom mélyrétegéből érkezett, majd szakadatlanul törve felfelé elért mindent, amit lehetett, hogy megértse az emberi és a természeti lét között húzódó törékeny összhangot.”