Világirodalmi krónikák 49. – J. D. Salinger: Rozsban a fogó

A 2010. január 27-én, azaz most már több mint 12 éve elhunyt Jerome David Salinger élete és művészete kiváló példa arra, miként nő túl egy mű a saját alkotóján, ám a kultikus Zabhegyező, avagy új magyar fordításában, a Rozsban a fogó messze nem állt meg diadalmenetének e korai állomásán. Ez az a regény, mely nemcsak szerzőjén, de a teljes irodalmi elitnél, és az irodalmi piacnál is hatalmasabbá vált, az írás művészetének iskolapéldája lett, utóélete pedig a társadalmi viselkedés lenyomata, miként degradálódik egy személyes vallomás a popkultúra kereskedelmi termékévé.

A Rozsban a fogó valami olyasmi, amiről mindenki hallott, amit az emberek nagy része ismer, ami hivatkozási alap, egy generáció (vagy minden fiatal generáció) hangja, és mely olyan megkerülhetetlen műve a XX. század irodalmának, melyből még manapság, közel 70 évvel a megjelenése után is naponta nagyjából 700 példányt adnak el szerte a világon, összességében pedig 65 millió darabos eladásával minden idők 14. legtöbb példányban elkelt könyve a világon, mely sajnos megszületése óta számos merénylet ihletőjévé is vált.

J. D. Salinger: Rozsban a fogó

Salinger 4-5 különböző novellát küldött a New Yorker magazinnak az 1930-as évek vége felé, de sorra kapta az elutasításokat, mígnem 1941 decemberében a kiadó igent mondott a Slight Rebellion of Madison című írására, mely gyakorlatilag a Rozsban a fogó közvetlen előzménye és történeti csírája is volt egyben.

A minden erejével kibontakozni vágyó író pechje, hogy Japán azokban a napokban rohanta le és pusztította el az Egyesült Államok Pearl Harborban állomásozó hadiflottájának nagy részét, az írás pedig dühös és lázadó hangvétele miatt természetesen nem kerülhetett be a lapba.

Az elutasítás kis híján megsemmisítette Salingert, akinek egyetlen mentsvára egy hirtelen fellobbanó rövid szerelem volt csupán. 1942-ben megismerte a neves drámaíró, Eugene O’Neill lányát, Oonát, de a lány megannyi levelezés és plátói vonzalom ellenére nem sokkal később feleségül ment Charlie Chaplinhez, a románc így beteljesületlen maradt. Salinger ekkoriban már javában dolgozott a Rozsban a fogó kéziratán, mely mint minden esetben, most is menekülést jelentett számára a valóság kietlenségéből, és mely életben tartotta odaát, Európában, Normandiában, a második világháború poklában is.

1945 végi hazatérése után közel havonta újabb történetet küldött a New Yorker magazinnak, és sorra kapta a visszautasításokat. Első regénye gyakorlatilag célegyenesben volt, ami a készültségét illeti, ám a kiadók nyilvánvaló okokból ragaszkodtak hozzá, hogy az új szerzők nevét novellákkal vezessék be, hiszen egy regény igencsak nagy anyagi kockázatot jelentett a piacon.

Salinger a poszttraumás stressz és az egész életében magában hurcolt elégedetlen és lázadó mentalitás miatt ekkoriban kezdett élénken érdeklődni a buddhizmus iránt, és az ebből áradó nyugodtság végül segített neki koncentrálni a gondolatait.

1947-ben A banánhal címmel elküldött egy írást William Maxwellnek, a New Yorker főszerkesztőjének, aki látott fantáziát a koncepcióban, ám a történet gyakorlatilag teljes átszabását kívánta. A lap szerkesztőivel karöltve Salinger kereken egy évig dolgozott az íráson, míg végül 1948 januárjának végén bekerült az újságba Ilyenkor harap a banánhal címmel, és mint kiderült, ez végül egy sorozat kezdődarabjává vált, mely magyarul később a Kilenc történet című összegyűjtött kötetben látott napvilágot, és mely feltette a térképre Salinger nevét. A Rozsban a fogó további három évig készült, mialatt a szerző több novellát is publikált, megerősítve nevét egy új irodalmi generáció tagjaként, ám arra a visszhangra, mely végül első és egyetlen megjelent regénye váltott ki, alighanem senki sem számított, ő maga a legkevésbé.

A regény első, 1951-es kiadása

A Rozsban a fogó végül E. Michael Mitchell kanadai művész emblematikus borítójába csomagolva a Little, Brown and Company gondozásában jelent meg 1951. július 16-án, és azonnal komoly sikert aratott, a könyvet övező hisztériára pedig jó példa, hogy mindössze néhány hónappal a megjelenést követően egy ismeretlen férfi a regénnyel a kezében megállította Salingert az otthona előtt, gratulált a könyvhöz, majd megkérdezte, hogy ők ismerik-e egymást. Salinger nem értette a kérdést, mire a férfi elmondta, hogy amit az író leírt, az az ő élete, és Salinger ellopta az ő élményeit. Bár maga Salinger sosem beszélt róla, a környezetében élők szerint nem ez volt az egyetlen hasonló incidens akkoriban, ami végül elvezett odáig, hogy az író Cornish-ban vásárolt egy házat, és az 1960-as évektől nem publikált, majd 1980-tól interjút sem adott többé. Persze a regényt a kritikák is dicsérték, a The New York Times-ban Nash K. Burger „szokatlanul zseniális regénynek” nevezte.

Adam Gopnik, irodalomkritikus pedig a három legjobb könyv közé sorolta F. Scott Fitzgerald A nagy Gatsby-je és Mark Twain Huckleberry Finn kalandjai című műve mellett, míg George H. W. Bush, az Egyesült Államok 41. elnöke a kedvenc olvasmányának nevezte, és nem egyszer idézett belőle beszédeiben, de Bill Gates-nek is ez a mindenkori favoritja. A megjelenéskor azért a fogadtatás persze nem volt egyöntetűen pozitív, és számos kortárs író nem értette a mű körüli zajos felhajtást, Holden Caulfieldet pedig csak egy nyafogó tinédzsernek, nem pedig egy meg nem értett és kirekesztett zseninek tartották.

Az írók egy részével a pedagógiai rendszer is egyetértett és 1961 és 1982 között a Rozsban a fogó volt a legtöbbször és legtöbb helyen cenzúrázott könyv az Egyesült Államokban; nem volt ritka, hogy egy tanár elveszítette az állását, mert a könyvből olvastatott fel a diákjaival; ez akkoriban az oklahomai Tulsában, és a washingtoni Issaquah városában is előfordult.

Salinger idősebb korában New Yorkban

Mikor Mark David Chapman 1980. december 8-án New Yorkban lelőtte a The Beatles legendáját, John Lennont, leült a padkára, hogy ott várja meg a rendőröket, és a Rozsban a fogó egy példányát olvasgatta, melynek belső borítójára annyit írt: „Ez a vallomásom.” Évekkel később Chapman azt vallotta már a börtönben, hogy a gyilkosságot vélhetően az okozta, hogy túlságosan azonosulni akart a főszereplővel, Holden Caulfielddal. Nem ez volt az egyetlen eset, mikor egy merénylő holmijai közül előkerült Salinger regénye. 1981. március 30-án John W. Hinckley rálőtt a frissen beiktatott amerikai elnökre, Ronald Reaganre, a gellert kapott lövedék pedig Reagan tüdejében állt meg. Bár az elnök teljesen felgyógyult, barátai szerint haláláig szenvedett sérült tüdeje miatt.

Nyilván ezek a visszhangos tragédiák is közrejátszottak abban, hogy a Rozsban a fogó az irodalomtörténet, és a popkultúra egyik leghangosabb könyve lett, holott maga Salinger személyes vallomásnak szánta a regényt, nem várta, és végképp nem akarta, hogy olyan utat járjon be, amilyet bejárt. A regényt igen hamar több tucat nyelvre fordították le, máig összesen 65 millió példány kelt el belőle, manapság is évente 250 ezer példányban fogy leginkább univerzális, minden korban értelmezhető és örökérvényű mondanivalója miatt, és gyakorlatilag Magyarországon is minden háztartásban legalább egy példány ott lapul belőle valahol.

A Rozsban a fogó gyakorlatilag egyszerre simul bele a XX. századi irodalom és popkultúra idővonalába, és emelkedik ki belőle, egyszerre lehet korszakos és időtálló remekműnek, és a kultuszsznobizmus netovábbjának titulálni, de akármi is az igazság, ott van a helye a halhatatlan remekművek közt olyan regények mellett, mint a Száz év magány, a Bűn és bűnhődés, a Háború és béke, az 1984 vagy Az öreg halász és a tenger.

A regényhez készült illusztráció

Kapcsolódó cikkek

Bezárt az Ectopolis Magazin!

4,5 év működés után az oldal nem frissül tovább.

A csütörtöki nyomozóklub és az eltűnt hulla rejtélye – Könyvkritika

A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat

Irene Vallejo szerint a jövő útjai a múltba vezetnek – Könyvkritika

Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.

Fontos vagyok, tehát vagyok, avagy a kreatív írás művészete – Könyvkritika

Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.