Kovács Krisztián
2022. március 17. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Világirodalmi krónikák 50. – Joseph Heller: A 22-es csapdája

Ernest Hemingway azt mondta egyszer, hogy a háborúnál nincs nagyobb téma az irodalomban. Az ember nem áll le vitatkozni egy irodalmi Nobel-díjas nagysággal még akkor sem, ha kijelentése meglehetősen szubjektív, és nagyobbrészt saját érdeklődését, mint valamiféle objektív irodalmi körültekintést jelent, mégis van benne igazság. A háború, különösen a második világháború valóban trendet hozott az irodalomba, hiszen a hat éven át zajló véres konfliktus először a világtörténelemben valóban az egész bolygót érintette, és nem volt olyan, aki ne érezte volna meg a hatását. Az igazán emlékezetes világháborús történetek ugyanakkor messze nem azok, melyek a katonák hőstetteit hangoztatják.

Épp ellenkezőleg. Pierre Boulle, Lothar-Günther Buchheim, Irwin Shaw vagy Norman Mailer művei azért időtállók, mert a harcok árnyékában helytállni igyekvő kisember, a katona krónikáját elevenítik fel tapasztalati hitelességgel, ami csak megerősíti, amit amúgy is tudtunk: hogy a konfliktus értelmetlen, brutális, léleknyomorító, és nem a hatalmi hierarchia csúcsán ülők érzik meg az igazi súlyát. Ritkán ugyan, de akad író, aki ennél is tovább merészkedik, és művében mintegy kiáltványt fogalmaz meg a háború ellen, mint ahogy tette azt Kurt Vonnegut Az ötös számú vágóhíd esetében, vagy épp Világirodalmi krónikák sorozatunk 50. epizódjának szereplője, Joseph Heller műve, A 22-es csapdája.

Joseph Heller: A 22-es csapdája

Joseph Heller egészen kicsi korától írónak készült, lenyűgözték Hemingway és Remarque háborús történetei, így aztán mikor 1941. december 7-én Japán megtámadta és elpusztította az Egyesült Államok csendes-óceáni flottájának nagyobbik részét, nem volt kérdés, hogy a mindössze 19 éves fiú jelentkezik a hadseregbe. Bombázótisztként egy B-25-ös fedélzetén 1944-ben 60 éles harci bevetésen vett részt az olaszországi fronton. Később úgy fogalmazott, hősnek érezte magát a leszerelésekor, és az emberek is így tekintettek rá, amikor elmesélte a kalandjait, miközben a hatvan éles bevetés nagyobbik rész nem áll másból, mint fel és leszállásból. Mindenesetre élményeivel felvértezve 1946-ban kezdett komolyabban az írással foglalkozni, miközben előbb a Dél-Kaliforniai, majd a New York-i Egyetemen hallgatott angol irodalmat, 1948-ban pedig első novellája is megjelent a The Atlantic nevű lapban.

Heller kezdetben nem tervezett hosszabb lélegzetvételű írásokat, 1953-ban pedig egy álmos reggelen jutott eszébe későbbi regénye nyitójelenete, melyet rögtön elkezdett dolgozni, hogy aztán egy héten belül elkészüljön az első fejezettel. Ezt végül elküldte ügynökének, Candida Donadio-nak, azzal a kérdéssel, lát-e benne fantáziát. Mikor igenlő választ kapott, kisregénnyé kezdte bővíteni a nyitányt, azonban a szöveg egyre csak hízott, ő azonban nem haladt vele olyan ütemben, mint tervezte. Így aztán Donadio végül csupán a kézirat felét kapta meg azzal az ukásszal, hogy érdeklődjön körbe, érdekelhet-e a valakit.

Végül a Simon & Schuster viszonylag gyorsan igent mondott, és 750 dollárért megvásárolta a kiadás jogát, további 750 dollár kifizetését előjegyezve arra az esetre, mikor birtokukban lesz a teljes kézirat. Heller végül szerződést kötött, de nem vállalt határidőt, aminek az lett a vége, hogy a mű végül csak 1961-re készült el.

Joseph Heller és felesége a regény amerikai kiadásával

Heller csak nyerhetett a dolgon, tekintve, hogy kezdetben nem tulajdonított nagy jelentőséget a történetnek, nem különösebben érdekelte, vajon a kiadó megveszi-e, de miután aláírta szerződést, már komolyan vette a lehetőséget, és újabb és újabb rétegekkel bővítette a művet, 1955-ben pedig A 18-as csapdája címmel egy részlet meg is jelent belőle a New World Writing 7. számában. Heller messze nem csupán saját háborús tapasztalataira hagyatkozott, hiszen, ahogy később elmondta, bármilyen furcsán is hangzik, neki csak „jó” tapasztalatai voltak, mind a katonatársakkal, mind a feletteseivel való kapcsolataiban, és számos remek embert ismert meg a fronton eltöltött közel két évben.

Éppen ezért emelte be a koncepcióba többek közt Franz Kafka és a groteszk, valamint Gogol és Céline, és az abszurdisták hatásait, a történetnek pedig anakronisztikus mivoltot kölcsönzött (többek közt utalásokat pl. a világháborúban még nem létező IBM gépekre), hogy az ne tükrözze kifejezetten a második világháború emlékét.

Bár a kiadó bízott benne, ők sem hitték, hogy valódi kincset tartanak a kezükben, és legnagyobb problémájukat csupán a címválasztás jelentette. A könyv megjelenését 1961 novemberére tűzték ki, ám akkor Leon Uris szintén második világháborús kötete, a Mila 18 már a bestsellerlistákon tanyázott, így Hellernek el kellett vetnie az eredeti címet, ami így A 22-es csapdájára módosult. A regény végül október 10-én megjelent keménykötésben, és bár Hálaadás után már 12 ezer eladott példánynál járt, egyetlen pillanatra sem került fel a The New York Times bestsellerlistájára, és maximum mérsékelt sikernek volt tekinthető. A szakma persze értékelte, ez jól látszott, mert 1962. márciusában jelölték a Nemzeti Könyvdíjra, ám az elismerést Walker Percy elhappolta Heller elől. Az eladási adatok azt mutatták a negyedik kiadás után, hogy a regény valamiért az USA keleti partján fogy csupán, és ez nem is változott jelentősen, míg meg nem jelent a mindössze 75 centbe kerülő puhafedeles kiadvány.

A regény első amerikai kiadása

Az 1962 szeptemberében megjelenő puhafedeles kiadás éppen egy időre esett a Nagy-Britanniában boltokba kerülő keményfedeles változattal. Az angolok értékelték Heller történetét, és hamar sikerkönyvet csináltak belőle, ám még ez is elmaradt attól a diadalmenettől, ami 1963. áprilisáig az Egyesült Államokban bekövetkezett, akkor ugyanis 1,1 millió darabot adtak el a kötetből. Donadio pedig a tetejébe még eladta a megfilmesítés jogát a Columbia Pictures-nek 125 ezer dollárért, fenntartva a jogot, hogy maga Heller írhassa meg a forgatókönyv első vázlatát. Ahogy a kötet elért egy szélesebb közönséget, a kritikák is megsokszorozódtak, és általánosságban véve a nagyon pozitívtól a nagyon negatívig terjedtek legyen szó a közönség vagy épp az itészek véleményéről.

A The Nation az év legjobb regényének nevezte, a The New York Times „káprázatos előadásként” írt róla, a New York Herald Tribune szerint pedig „vad, megindító, megrázó, vidám, dühöngő, izgalmas, óriási hullámvasút.”

Ugyanakkor a New Yorker jobbára csak fanyalgott: „olyan, mintha meg sem lenne írva rendesen”, írták, majd azzal egészítették ki, hogy „savanyú viccek törmeléke”. A kritikákban máig nincs egyetemes konszenzus, bár nincs is rá szükség, ezzel együtt 2019-ig bezárólag A 22-es csapdája összesen nagyjából tízmillió példányban kelt el, és a XX. század egyik legfontosabb amerikai regényeként hivatkozzák, noha még maga Heller is megerősítette, hogy szerinte az üzenete némileg félrement. A szerző erről egy 1998-ban, egy évvel a halála előtt New Yorkban tartott konferencián beszélt, ahol sérelmezte, hogy a művet tévesen háborúellenes regényként aposztrofálják, holott a szerzői cél nem ez volt, sokkal inkább annak globális kutatása, hogy egy őrültekkel teli világban mihez kezdjen egy épelméjű ember, a háború maga pedig csupán a kulissza, mely a megvizsgálandó kérdést körülveszi.

Joseph Heller (1923-1999)

Hogy mégis miért alakulhatott ki ez a kép Heller regényéről? Ugyanazért, amiért Kurt Vonnegut Az ötös számú vágóhídjáról. Heller regényét hangulati szinten írás közben sokkal inkább a koreai háború utóhatása és mccarthyzmus befolyásolta, ugyanakkor a megjelenése már a Vietnámi-háború forrongó időszakára esett, a szárba szökkenő hippimozgalom idejére, melybe nem csupán témájánál fogva passzolt bele tökéletesen, és érezte meg benne a háborút ellenző réteg saját attitűdjét, de miután a puhafedeles verzió olcsó volt, így megengedhették maguknak, hogy megvásárolják. Ugyanakkor ez még mindig csupán a regény egyik rétege, és nem említettük a kapitalizmus kritikáját, vagy épp az intézményi bürokrácia átláthatatlan útvesztőjének szatíráját, melyek valóban egy jóval globálisabb gondolatkísérletté teszik A 22-es csapdáját.

A regény egyébként Vonnegut nagy kedvence volt, szoros barátság is alakult ki köztük Hellerrel, az emlegetett filmadaptáció pedig 1970-ben igazi sztárparádéval valósult meg, benne olyan nevekkel, mint Alan Arkin, Anthony Perkins, Orson Welles, John Voight, Martin Balsam, Art Garfunkel és Martin Sheen. Bár a regényt az 1970-es években többször több helyütt betiltották (sokszor Az ötös számú vágóhíddal párban), ez nem akadályozta meg a művészeket, hogy elkészítsék rádiójáték és színpadi adaptációját, George Clooney-nak pedig évtizedek óta dédelgetett álma valósult meg, mikor egyik kedvenc regényét ő maga adaptálhatta vászonra 2019-ben egy hat epizódos minisorozat formájában.