Kovács Krisztián
2022. március 21. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Világirodalmi krónikák 51. – Borisz Paszternak: Zsivago doktor

Az irodalmi Nobel-díj nem mentes a botrányoktól, noha azok leginkább a 2000-es évek utáni díjazottakat érintik, különös tekintettel Bob Dylan látszólag indokolatlan kitüntetésére, vagy épp Peter Handke a díj mentalitásával összeegyeztethetetlen korábbi nyilatkozataival. A korábbi évtizedekben a leghangosabb kritikákat Winston Churchill 1953-as díjazása miatt kapta a Svéd Akadémia, aztán viszont elérkezett 1958, amikor olyasmire került sor, amire soha korábban a díj akkor már közel hatvanéves története során: a kitüntetendő személy visszautasította az elismerést, igaz, szó nem volt róla, hogy azt saját akaratából tegye.

Borisz Paszternak mindössze egyetlen regényt írt élete során, abban ugyanakkor ott volt minden élettapasztalata, és a Szovjetunió közel negyvenéves történelme is. A korábban költőként nevet szerzett Paszternak már műve publikálása előtt tisztában volt azzal, hogy sorai komoly visszhangot váltanak majd ki, hiába a Sztálin halála után Hruscsov első titkár regnálása idején tapasztalt látszólagos enyhülés, arra azonban vélhetően ő sem számított, mit indít majd el a regény, és mennyiben olajozza meg az utat később olyanok előtt, mint például Alexandr Szolzsenyicin. Világirodalmi krónikák sorozatunk 51. epizódjában a Zsivago doktor.

Borisz Paszternak: Zsivago doktor

Paszternak az 1910-es évek végén, alig harminc évesen vetette papírra későbbi nagyszabású műve első epizódjait szigorúan saját tapasztalatait, társadalmi éleslátását és érzékenységét latba vetve, hogy azt a forradalom után, az 1920-as években további fejezetekkel bővítse. Regénye ezt követően harmincöt évig az asztalfióknak készült, és még maga a szerző is rejtegette a szöveget, mely olyan epizódokat fogalmazott történetbe a szovjet pártrendszer és társadalom működéséről, melyekről korábban a nyugati sajtónak nagyrészt sejtése sem volt. 1956-ban a legnagyobb csendben fésülte össze a közel 800 oldalra rúgó kéziratot, és benyújtotta a havonta megjelenő Novy Mir nevű irodalmi lapnak, mely gyakorlatilag azonnal elutasította a közlést, mondván a regény, akárcsak annak főszereplője, Jurij Zsivago sokkal többet foglalkozott az egyes szereplők jólétével, semmint a társadalom fejlődésével, mely ellenkező a kommunizmus direktíváival.

Emellett a szerkesztők kifejezetten szovjetellenesnek minősítették a teljes tartalmat, különösen, ami a kollektivizálás megjelenítését, a sztálini tisztogatások és a GULAG-rendszer ábrázolását illette.

Paszternak ragaszkodott volna a regény megjelenéséhez, de az elutasítás után szinte biztos volt benne, hogy sosem láthatja majd viszont nyomtatásban, holott ez volt élete főműve. Tulajdonképpen a véletlen sietett a segítségére, bár a történtek utóhatásait figyelembe véve kétséges, hogy szerencsének vagy balszerencsének nevezzük az eseményeket. Történt ugyanis, hogy a megrögzötten kommunista beállítottságú olasz könyv és lapkiadó, Giangiacomo Feltrinelli elküldte a Szovjetunióba kollégáját, Sergio D’Angelo-t annak érdekében, hogy új, a nyugat számára érdekes orosz hangokat kutasson fel. Mindkét férfi tagja volt az Olasz Kommunista Pártnak, emiatt nagyobb mozgásteret kaphattak többek közt a Novy Mir folyóirathoz beérkező kéziratok áttekintésében is. Itt került D’Angelo kezébe a mindössze néhány héttel korábban Paszternaknak címzett elutasító levél.

A fiatal Paszternak

A kiadóban a teljes, megsemmisítésre váró kézirat is megtalálható volt, melyen D’Angelo mindössze pár nap alatt átrágta magát, aztán pedig felkereste a borítékon lévő címen magát a szerzőt, hogy meggyőzze, adja neki a kéziratot, hogy megpróbálja Olaszországban kiadatni eredeti nyelven. Paszternak a beszámolók szerint tisztában volt azzal, mire számíthat, ha a kötet elsőként nyugaton lát napvilágot, de vállalta a kockázatot, és állítólag azt mondta nevetve, miután átadta a papírhalmot D’Angelo kezébe: „Ezennel felkérem, hogy legyen jelen, mikor a kivégzőosztag elé vezetnek.” Paszternak tette azért is számíthatott kemény visszhangra, ha nem megtorlásra, mert a szovjet szerzők számára az 1920-as évek óta tiltott volt a nyugati kiadókkal kapcsolatot létesíteni, ugyanakkor a szerző abban reménykedett, hogy talán Fetrinelli kommunista érzelmei és ideológiai hovatartozása majd némi enyhítést jelent a szovjet kormány felé.

1957-ben Fetrinelli cége hangos médiakampány keretében bejelentette, hogy hosszú évtizedek után az ő kiadója jelentet meg először egyenesen a Szovjetunióból származó szépirodalmat. A hidegháború csúcsán, és Sztálin halála után mindössze négy évvel a hír hatalmas visszhangot kapott, melynek hatására szovjet küldöttség érkezett Olaszországba, hogy lebeszéljék Fetrinelli-t a megjelenésről, aki azonban tántoríthatatlan volt, akárcsak Paszternak, aki ekkor már rendíthetetlenül bízott a könyv lehetséges sikerében, ráadásul a megjelenésre adott szovjet ellenreakciók végeredményben csak fokozták a várakozást.

Miután az első CIA elemzők elolvasták a regényt, azonnal több száz példányt vettek meg a könyvből, hogy azokat felhasználhassák a szovjetellenes propagandára, és többek közt az akkori brüsszeli világkiállításon is terjesztették, miközben ezzel párhuzamosan kapkodva készült az angol fordítás Max Hayward és Manya Harari segítségével, hogy az angol nyelvterületen várható érdeklődést megfelelően sikerüljön kiszolgálni.

A regény első amerikai kiadása

Végül a francia fordítás készült el előbb, a Gallimard Kiadó 1958. júniusában küldte boltokba, szeptemberben pedig megjelent az amerikai és angol verzió, mely elképesztő sikert aratott, és melyet az első regényként aposztrofáltak, mely a nyugati szemnek bepillantást engedett a szovjet rendszer propagandája mögötti realitásba. A Zsivago doktor 26 hetet töltött a The New York Times bestsellerlistájának élén. Évtizedekkel később nyilvánosságra került dokumentumokból derült csak ki, hogy a Svéd Akadémia már a második világháború végétől szinte minden évben megvitatta Paszternak lehetséges Nobel-díját annak évtizedeket felölelő költészete okán, ám Sztálin regnálása idején tartottak a lehetséges nemzetközi botránytól. Amikor viszont megjelent a Zsivago doktor és komoly sikert aratott nyugaton anélkül, hogy a szovjet propaganda komolyabban is megszólalt volna annak tartalma ellen, úgy döntöttek, itt az ideje Paszternaknak adni az elismerést.

A szerző állítólag tisztában volt vele, hogy az utolsó öt jelölt közt szerepel a neve, és későbbi levelezéseiből kiderült, hogy minden reménye az volt, hogy Alberto Moraviát választják majd helyette, mert tudta, hogyha az ő neve kerül kihirdetésre azt már a szovjet vezetés nem hagyja szó nélkül. Hiába azonban Paszternak minden reménye, 1958. október 23-án őt hirdették ki a Nobel-díj nyertesének. Két nappal később az író rövid táviratot juttatott el az Akadémiának, melyben azt írta: „Végtelenül hálás, meghatott, büszke, meglepett, és egyben szomorú vagyok.”

A szovjet propagandagépezet azonnal mozgásba lendült, és még aznap a Moszkvai Irodalmi Intézet minden munkatársának kötelező volt aláírnia egy Paszternak-ellenes petíciót, és részt venni egy tüntetésen, melyen az író Szovjetunióból való száműzetését követelte a tömeg. A demonstrálókhoz írókollégák is csatlakoztak, többek közt a Csendes Don később szintén Nobel-díjjal kitüntetett szerzője, Mihail Solohov is.

Az idős író egy évvel a halála előtt

A szovjet kormány tájékoztatta Paszternakot, hogyha elmegy átvenni a díjat Stockholmba, nem engedik visszatérni a hazájába, így az író újabb táviratot küldött az Akadémiának, melyben azt írta: „Kérem, vegyék tudomásul önkéntes lemondásomat a díjról, mely méltatlan annak a társadalomnak, melyben élek.” A Svéd Akadémia nyilatkozatot adott ki, miszerint tudomásul vették a döntést, de továbbra is Borisz Paszternakot tartják 1958 irodalmi Nobel-díjasának. Paszternak a díj visszautasításával sajnos csupán annyit ért el, hogy megtarthatta szovjet állampolgárságát, ám gyűlölködő leveleket két évvel később, tüdőrákban bekövetkezett haláláig továbbra is napi szinten kapta, és nem kívánatos elemnek számított mind az irodalmi mind a kulturális közéletben.

1958 végén még Hruscsov első titkárnak is levelet írt, melyben megerősítette a lemondás tényét, amiért ezúttal a csekély számú ellenzéki író – többek közt Alexandr Szolzsenyicin – haragját is kivívta, így gyakorlatilag nem maradt egyetlen igazi támogatója sem.

Az igazi tragédia, hogy a Nobel-díjat végül csak 1989-ben, a Szovjetunió felbomlása alatti időszakban vehette át fia, Jevgenyij, miközben a regény máig töretlenül népszerű. 1959-ben Stanley Kubrick és Kirk Douglas személyesen Paszternaknak írt levelet, hogy engedélyt kérjen a filmváltozat elkészítésére, mely aztán sosem valósult meg, ellentétben David Lean, az Arábiai Lawrence és a Híd a Kwai folyón rendezőjének adaptációjával, mely 1965-ben került a mozikba Omar Sharif főszereplésével. A film újabb és újabb rajongókat hozott Paszternak művének, mely manapság már a leghíresebb orosz regények listáján szerepel olyan lenyűgöző és halhatatlan művek mellett, mint a Háború és béke, A Karamazov-testvérek, a Mester és Margarita vagy épp az Ivan Gyenyiszovics egy napja.