Kovács Krisztián
2022. március 28. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Világirodalmi krónikák 52. – Krasznahorkai László: Sátántangó

Mit lehet mondani egy olyan magyar íróról, aki magyar íróhoz képest nemzetközi szinten is valószínűtlen sikereket ért el? Aki Allen Ginsberg New York-i otthonában fejezte be egyik regényét annak instrukciói alapján, akit a talán legjelentősebb amerikai írónagyság, az örökké rejtőzködő Thomas Pynchon hívott meg telefonon vacsorázni, és aki műveiért elnyerte a Man Booker-díjat, valamint első magyarként vehette át az amerikai Nemzeti Könyvdíjat is, ráadásul már évek óta az irodalmi Nobel-díj legfőbb várományosai közt emlegetik? Krasznahorkai László irodalmi pályafutása idestova 37 éve indult útjára, hogy aztán az egyik legfontosabb kortárs magyar alkotóként emelkedjen a kortársai fölé.

Pedig mindez nem feltétlenül így indult. Krasznahorkai László polgári családba született Gyulán és ott is nőtt fel, tizennyolc éves koráig a szüleivel élt a városban, de a sorkatonaság talán valamit megváltoztatott a fiatal fiúban, aki talán a szörnyű élmények hatására egész egyszerűen megszakította kapcsolatát a családjával, és ahogy ő fogalmazott, „elindult a vándoréveire”, melyek során szerzett tapasztalatai annak ellenére vették be magukat későbbi írásaiba, hogy ő maga sosem tekintett magára íróként, és azt sem gondolta, hogy egynél több könyvet írna. Az első könyv ugyanakkor így is meghatározó volt. Világirodalmi krónikák sorozatunk 52. epizódjában a Sátántangó.

Krasznahorkai László: Sátántangó

Krasznahorkai tizennyolc éves korában a 19. századi orosz irodalom nagyságai iránt rajongott, falta Dosztojevszkij, Tolsztoj, Goncsarov és Csehov műveit, és az ő hatásukra, mikor elhagyta az otthonát, úgy tervezte, hogy megkeresi azt a régiót, ahol a legszegényebbek és legkiszolgáltatottabbak élnek, és köztük próbál boldogulni. Hónapok óta élt ott, és nem is vágyott többre, bár a családja több kísérletet is tett rá, hogy visszahozza onnan a fiút, aki viszont tántoríthatatlan volt.

Krasznahorkai ugyanakkor szerette volna elkerülni, hogy amiatt, hogy nem fejezte be az egyetemet, még egy év sorkatonai szolgálatra vigyék, így kihasználva a katonai bürokrácia hanyag és lassú működését, 3-6 havonta váltogatta a munkahelyeit és lakhelyeit, általában mindig más megyébe téve át a székhelyét. Bolyongásai közepette a legkülönbözőbb foglalkozásokat űzte.

Komló környékén bányász volt, egy kis faluban pedig kultúrház igazgatónak nevezték ki, de tanított általános iskolában, és volt könyvtáros is, utóbbi esetében azért kellett távoznia, mert a falu közössége felgyújtotta a kultúrházat, melyben a könyvtár működött. Legfontosabb és élete kedvesebb munkahelyeként azt a tehenészetet jelölte meg, melyben éjjeli őrként dolgozott, és nagyjából 400 tehénre kellett vigyáznia. Sátántangó című regényének ötlete is itt érett meg, és miután azokban az években rengeteget utazott, főleg vonaton, így a vonatutak alatt rakta össze fejben a történetet, amiből hosszú-hosszú ideig egyetlen betűt sem írt le. Ahogy egy interjúban a szerző elmondta, van egy néha átoknak, néha áldásnak számító tulajdonsága: rengeteg szöveget tud pontosan megjegyezni rövid idő alatt, így aztán e képességből idővel alkotói technika vált.

Krasznahorkai Lászlóm a 80-as évek végén

A technikát a kényszer is szülte, mert a sűrű lakóhelyváltás és pénzhiány miatt nem volt lehetősége rá, hogy ahogy fogalmazott „polgári módon egy szép íróasztalnál” készüljön a könyv. Tizenöt-húsz oldalnyi szöveget jegyzett meg egyidejűleg, aztán papírra vetette őket, majd jöhetett a következő tizenöt-húsz oldal, így született végül a Sátántangó, mellyel nem volt különösebb írói célja, és nem is tervezte, hogy valaha is ír majd mást.

Krasznahorkai László első regényét módszernek nevezte: „egy módszer arra, hogy megvédhessem azt a világot, ami még nem lépett be a létezésbe” – mondta róla. Ahogy akkor, úgy ma is kívülállóként tekint magára, és nehezen tudja elhelyezni saját magát íróként a magyar vagy a nemzetközi kulturális életben, ehhez képest a Sátántangó mégis nemzetközi hírnevet hozott a számára.

Krasznhorkai szerencséje az volt, hogy a regény kézirata az akkor már híresnek számító Esterházy Péter asztalára került, aki újszerű, mondhatni posztmodern szövegek után kutatott. Kraszhahorkai örült volna, ha Esterházy véleményezi a regényt, de nem gondolt rá, hogy annak okvetlenül meg kellene jelennie, Esterházy azonban erősködött, és el is vitte saját kiadója, a Magvető szerkesztőségébe. Krasznahorkai megpróbálta elérni, hogy ne kerüljön rá a neve a borítóra, amire persze nem volt lehetőség, így a mű végül 1985-ben került ki a könyvesboltok polcaira, és nem várt sikert aratott. Krasznahorkai mégsem volt elégedett, ami leginkább annak volt köszönhető, hogy nem sokkal később egy bécsi felolvasáson olyan ritmikai és dramaturgiai hibákat vett észre a kötetben, amit megbocsáthatatlannak tartott, és tulajdonképpen ez a csalódás ösztönözte arra, hogy belefogjon egy újabb történetbe, hogy bizonyítsa, tudja ő jobban is csinálni. Ebből sarjadt ki a szintén több tucat nyelven megjelent Az ellenállás melankóliája.

A regény első kiadása a Magvető Kiadónál

Bár Krasznahorkai már nemzetközi szinten ismert és elismert írónak számított, és a Sátántangó – ahogy további művei, többek közt a Háború és háború – is számos nyelven napvilágot látott, a regény angol fordítása végül csak 2012-ben jelent meg, akkor azonban számos neves külföldi lap magasztalta, Szirtes György fordítása pedig el is nyerte a legjobb fordítás díját. Jacob Silverman a The New York Times-ban azt írta róla: „bár az író későbbi műveinek számos tematikus motívuma itt is megjelenik, talán ez az életmű leginkább emészthető darabja, hiszen az időbeliségi ugrások ellenére a narratíva ritkán homályos.”

Theo Tait a The Guardian hasábjain úgy nyilatkozott róla, mint „saját, lenyűgöző látásmód”, és megjegyezte, hogy Samuel Beckett és Franz Kafka rajongóknak kötelezően ajánlott, hisz a regény is egyértelműen megidézi őket.

A Sátántangót műfajilag kétségtelenül nehéz besorolni, de talán a posztmodernhez áll a legközelebb, hiszen jellemző rá az intertextualitás, Bibliai párhuzamai miatt pedig számos tanulmány született róla, melyekben kritikusok a legkülönbözőbb világirodalmi remekművek hatását vélték felfedezni benne. Bár magyar irodalmi előképe nincs, de többen megjegyezték, hogy bizonyos vonásaiban emlékeztet A Mester és Margaritára, míg mások elszigetelt, már-már misztikus helyszíne, és szabad időkezelése miatt Gabriel García Márquez Száz év magányához is hasonlították már azon túl, hogy őrzi Beckett és Kafka műveinek nyomát, és jóval kevésbé emlékeztet Krasznahorkai korai, és bolyongásait kiváltó olvasmányélményeire, a 19. századi orosz irodalom remekműveire.

Krasznahorkai László köszönőbeszéde a Man Booker-díj átadóján

A Sátántangó azóta nyolc magyar kiadást ért meg, és nagyban hozzájárult, hogy Krasznahorkai nemzetközi szinten is a leginkább elismert magyar írónak számít jelenleg, hiszen 2015-ben elnyerte a Man Booker-díjat (amit szokás alternatív irodalmi Nobel-díjnak is nevezni, és egy kutatás szerint jelenleg a legnagyobb presztízzsel járó irodalmi kitüntetés), 2019-ben pedig a Báró Wenckheim hazatér című regény angol fordításával, a fordító Ottilie Mulzet-el közösen kapták meg az amerikai Nemzeti Könyvdíjat az akkor újonnan alapított „angolra fordított művek” kategóriájának első díjazottjaiként. A Sátántangó 1994-ben közben megkapta filmváltozatát is, Tarr Béla rendezésében, aki talán a magyar filmkészítés egyik legnehezebb darabját készítette el, mely még a hardcore filmrajongóknak is feladja a leckét.

Ahogy egy kritikus fogalmazott a bemutató után nem sokkal: „ezért a filmért mindenki áldozatot hoz. A néző is.” És valóban így van, a hagyományos változat is közel 450 perces, olykor 10-11 perc hosszúságú snittekkel, és meditatív lassúságú cselekménnyel, melynek köszönhetően számtalan párhuzam fedezhető fel Tarr Béla és Andrej Tarkovszkij stílusa közt is.