Világirodalmi krónikák 53. – Mario Vargas Llosa: A Kecske ünnepe

A Svéd Akadémia 2010-ben alaposan meglepte a világot, amikor „A hatalmi berendezkedések feltérképezéséért és az egyén ellenállását, lázadását, alulmaradását bemutató erőteljes ábrázolásmódért” a perui írót, Mario Vargas Llosa-t tüntette ki az irodalmi Nobel-díjjal. A meglepetés persze szubjektív, arra ugyanakkor számos orgánum kitért már a díj bejelentése utáni órákban, hogy az Akadémia látszólag szakított azon szokásával, hogy a klasszikus értelemben sztárszerzőket díjazza, ám az akkor már hetvenes éveit taposó Vargas Llosa éppen az ő táborukat gyarapította, és bár sokan régóta vizionálták a kitüntetését, az Akadémia válogatási elvei miatt kételkedtek is benne, hogy valóban megtörténhet.

Hozzá kell tegyük, hogy az itészek kinyilatkoztatásai szerint Vargas Llosa művészete jelentősen átalakult, némileg egyszerűsödött a korai műveihez képest, és olyan témák felé kacsintott, melyekre egyébként is érzékenyen reagálnak a döntéshozók. Mondjuk ki bátran, mennyire rosszindulatú és koholt vádak ezek, Vargas Llosa ugyanis egész karrierje alatt kritikus szemmel szólt az elnyomó rendszerek léleknyomorító hatásáról, és bár a 2000 után született művei valóban egyszerűbb struktúrát követtek, mint mondjuk a karriernyitó A város és a kutyák, igazságtalanság lenne kommerszségre törekvéssel vádolni a szerzőt.

Mario Vargas Llosa: A Kecske ünnepe

Vargas Llosa 1969-ben publikált addigi talán legambiciózusabb munkáját Négy óra a Catedralban címmel, melyben főleg az 50-es évek Perujának állított emléket, részletesen felfestve a korszak politikai, gazdasági és szociológiai változásainak portréját. A monumentális, több mint nyolcszáz oldalra rúgó regény után az író úgy döntött, felhagy egy időre a politikai témákkal, és némileg szatirikusabb elemekkel igyekszik majd bővíteni életművét, ugyanakkor számos egyéb tevékenysége akadt, mely amúgy is elvonta a figyelmet az írásról. 1976-ban kinevezték a PEN International elnökévé, mely tisztséget három évig töltötte be, ugyanakkor a vele járó munka miatt ez az időszak jobbára utazással és előadások megtartásával telt Jeruzsálemtől Londonig, így nem csoda, hogy az 1980-as évek elejéig rövidebb lélegzetvételű munkák jelentek csupán meg a keze alatt. Akkor azonban, a 1981-ben kiadta a Háború a világ végén című munkáját, melyet elsőként lehetett a történelmi regény kategóriába sorolni.

A mű fordulópontot jelentett Vargas Llosa karrierjében, hiszen új témákat és irányvonalakat emelt be saját repertoárjába, a történetek pedig némileg lineárisabbá váltak, és bár továbbra is alkalmazta a rá annyira jellemző mozaikszerűen építkező regénystruktúrát, az már nem volt olyan mértékben befolyásoló erő, mint maga a történet, vagy az általa újraírandó történelmi tények és események.

Bár a Háború a világ végén után is jelentek meg regényei, a következő komolyabb munkájáig mégis húsz évet kellett várni, akkor került a könyvesboltokba A Kecske ünnepe című regénye, mely visszaidézte a korai művek, különösen a Négy óra a Catedralban monumentális világát, és az életmű második darabja volt, mely eltávolodott Perutól.

Mario Vargas Llosa

A Kecske ünnepe Dominikán játszódik két idősíkon és három történetszálon, leginkább a rettegett Trujillo-rezsim regnálása és bukása idején, és Vargas Llosa első ízben alkalmaz női főszereplőt, aki hazalátogat, hogy szembenézzen tragikus családi örökségével, miközben megelevenedik előttünk gyermekkora, melyet apja révén a rezsim szolgálatában volt kénytelen eltölteni, miközben kibontja a Vezér meggyilkolására szőtt összeesküvést, és bemutatja azokat, akik hajlandók voltak az életüket áldozni országuk jövőjéért. A regény a tények és a fikció lenyűgöző kombinációja, mely meglehetősen komplex, ugyanakkor következetes módon tárja fel a hatalom és manipuláció természetét olyan motívumokon keresztül, mint a politika, az írás, a családi kapcsolatok, a bürokrácia és a korrupció. Ahogy a szerző fogalmazott: „ez egy regény, nem pedig történelemkönyv, éppen ezért sok-sok szabadságot vállaltam, és csupán egyetlen korlátot állítottam fel magamnak: nem találhatok fel semmit, ami nem történhetett meg akkoriban. Sehol sem túloztam.”

A Kecske ünnepét pozitívan fogadták mind a kritikusok, mind az olvasók, Vargas Llosa pedig a korai műveivel – többek közt A város és a kutyákkal – összevetve némileg egyszerűsített történetmesélési struktúrája számos új olvasót is toborzott az írónak, egyes vélemények szerint pedig a regénynek a diktátorregények zsánerében is kiemelt helye van, mert szakít azok korábbi allegorikus voltával, amit többek közt Gabriel García Márquez A pátriárka alkonya, George Orwell 1984, vagy épp Arthur Koestler Sötétség délben című műveiben is olvashattunk.

Michael Wood a London Review of Books hasábjain arról írt, hogy az a fajta naturalista ábrázolásmód, mellyel a regény a rezsim rémtetteit ábrázolja, merőben szokatlan, ugyanakkor Walter Kirn a The New York Times-ban írt cikke szerint a kihallgatások és kínzások véres jelenetei elveszik a fókuszt a regény érzelmi visszhangjáról, ami narratív szempontból nem feltétlenül szerencsés.

A regény első spanyol nyelvű kiadása

A regény egyértelműen növelte Vargas Llosa egyébként sem csekély népszerűségét, és miután 1990 óta főleg Madridban élt családjával, Spanyolországban hamar elérte a sztáríró kategóriáját, és lényegében A Kecske ünnepe megjelenése után minden évben szerepelt a Nobel-díj várományosai közt. A regényből közben 2005-ben Luis Llosa, a szerző unokatestvére rendezésében készült filmadaptáció Izabella Rossellini főszereplésével, melyet nagyrészt a Dominikai Köztársaságban és Spanyolországban forgattak, és mely bár korrekt kritikákat kapott, sokan felvetették neki, hogy szinte teljes mértékben kihagyja Vargas Llosa mélylélektani elemzéseit a történetből, így pedig a nézőnek olyan érzése van, hogy a film olykor-olykor megbicsaklik. A regényt 2003-ban színpadra is adaptálták, a bemutatót pedig New Yorkban tartották, ahonnan 2007-ben költözött Limába, ott pedig időről-időre azóta is műsorra tűzik.

2010-ben aztán a Svéd Akadémia mindenkit meglepett, amikor Peter Englund bejelentette, Mario Vargas Llosa kapja a Nobel-díjat. Sokak szerint az író politikai szerepvállalása (elnökjelölt volt Peruban 1990-ben) miatt sem jöhetett korábban komolyan számításba, és egyes újságok épp A Kecske ünnepe széleskörű sikere mögött sejtették a díjazás motivációját.

A kitüntetés magát a szerzőt is meglepte, aki 2003-ban, a 10. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégeként egy interjúban arról beszélt, soha nem betegedett bele abba, hogy évek óta rendszeresen csak egy hajszállal marad le az irodalmi Nobel-díjról. Úgy vélte: az ember számára egy idő után a legnagyobb elismerés a saját munkája, az a megelégedés, amely álmának életre kelésekor tölti el.

És az első angol nyelvű kiadás

Hogy A Kecske ünnepe mennyiben járult hozzá végül Vargas Llosa Nobel-díjához, vélhetően sosem fog kiderülni, az ugyanakkor tény, hogy a 2000-ben az Alfaguara Kiadónál megjelent regény csak spanyol nyelvterületen 400 ezer példányban fogyott, az angol és egyéb fordításokkal együtt pedig túllépte az egymillió eladott példányt is, ami valóban új szintre emelte a 90-es éveket leginkább aktív politikai szerepvállalásával töltő írót. 2011-ben, néhány hónappal a Nobel-díj után az új-zélandi születésű író és történész, Bernard Diederich hosszabb cikkben vádolta meg Vargas Llosa-t plágiummal, miszerint A Kecske ünnepe nagyobbik részét az ő 1978-as Trujillo: The Death of the Goat című non-fiction regényéből vette.

Diederich a The New York Times és a Daily Telegraph riportereként tudósított a Trujillo-rezsim megdöntéséről 1961-ben, majd ezt követően öt évig maradt az országban, hogy a Time-Life-nak tudósítson a társadalmi átállás irányvonaláról. Élményanyagából születetett megfigyeléseit formába önteni jóbarátja, a népszerű író, Graham Greene volt a segítségére, ám a kötet így is mérsékelt sikert aratott. Vargas Llosa nem tagadta, hogy olvasta Diederich művét, ahogy azt sem, hogy a történelmi tények felvázolásában támaszkodott is annak kiváló részletességére, a vádakat azonban nem vette komolyan, és újra elismételte, amit korábban mondott: ez fikció, nem pedig történelemkönyv.

Diederich vádjait senki sem vette komolyan, A Kecske ünnepe pedig annak ellenére is máig Vargas Llosa legnépszerűbb munkája, hogy a Nobel-díj híre jelentősen megnövelte minden korábbi regénye eladott példányszámát, és bár a korai Vargas Llosa-művek rajongói túlzottan mainstreamnek titulálták a Trujillo-regényt, ereje éppen abban rejlik, hogy széles rétegek számára teszi értelmezhetővé és átélhetővé egy letűnt kor remélhetőleg soha vissza nem térő borzalmait.

Mario Vargas Llosa 2010-ben Stockholmban a Nobel-díj átvételekor

Kapcsolódó cikkek

Bezárt az Ectopolis Magazin!

4,5 év működés után az oldal nem frissül tovább.

A csütörtöki nyomozóklub és az eltűnt hulla rejtélye – Könyvkritika

A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat

Irene Vallejo szerint a jövő útjai a múltba vezetnek – Könyvkritika

Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.

Fontos vagyok, tehát vagyok, avagy a kreatív írás művészete – Könyvkritika

Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.