Kovács Krisztián
2022. április 12. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Világirodalmi krónikák 54. – Jack Kerouac: Úton

Harold Bloom, a rettegett irodalomkritikus, akinek megvolt maga szélsőséges véleménye minden irodalmi divatirányzatról a mainstremtől az undergroundig, egyszer azt találta nyilatkozni, hogy minden egyes nagy regény elutasítással indítja a pályáját. Itt most nem a kiadói elutasításra, hanem az irodalomkritikai fogadtatásra célzott, holott nagyrészt éppen ő volt az, aki számos regényt célzottan alázott porig, melyek minőségét és jelentőségét az eltelt évek igazolták. Annyiban kétségtelenül igaza volt, hogy a legtöbb forradalmi regény az Ulyssestől a Zabhegyezőn át a Végtelen tréfáig jobbára fanyalgásra késztette a szakmát, akkor pedig különösen, ha annyira formabontó technikával készül, mint jelen cikk tárgya.

„Szerettem volna, ha van egy zsákom, amiben benne van minden, ami ahhoz kell, hogy aludjak, ellakjak, egyek, főzzek, vagyis egy szabályos konyhát és hálószobát akartam a hátamon cipelni, és el akartam menni valahová, ahol tökéletesen egyedül vagyok, ahol belenézhetek az elmém ürességébe, ahol egyformán távol lehetek minden ideától.” – mondta később Jack Kerouac, akinek kultikus regénye egy egész nemzedék és mozgalom Bibliájává vált, melynek ideológiájával a szerző sem teljesen értett egyet, ugyanakkor, ahogy más írók, neki sem volt már ráhatása, miként él önálló életet mindaz, amit egykor leírt. Világirodalmi krónikák sorozatunk 54. epizódjában az Úton.

Jack Kerouac: Úton

Kerouac jóképű, jó testalkatú fiatal férfi volt, az iskolai amerikai futball-csapat sztárjátékosa, zsíros sportösztöndíj várományos-, és nyertes, a rendkívül jól csengő Columbia Egyetem tanulója, és az egyetemi Columbia Daily Spectator című lap újságírója, ám ez a fiatal srác alighanem mindig is érezte legbelül, hogy a tisztes amerikai felnőttlét, melyet addigi előmenetele előrevetített, nem neki való, így miután eltörte a lábát, a felépülése után pedig edzője nem tette vissza a csapatba, sportösztöndíját nem tudta meghosszabbítani, végül otthagyta a Columbiát. Nem sokkal később, miközben New Yorkban, az Upper West Side-on élt barátnőjével, megismerkedett egy bizonyos Allen Ginsberggel, és William S. Burroughs-al, a találkozások pedig végleg eldöntötték, hogy Kerouac sosem lesz az a hétköznapi figura, akit a társadalom elvárt volna tőle.

1950 és 1956 között Kerouac folyamatosan alkotott, miután megjelentetett egy erősen Thomas Wolfe-ízű első regényt, a The Town and the City-t, mely gyakorlatilag visszhang nélkül maradt. Ekkoriban kezdett kísérletezni az általa csak spontán prózának nevezett írástechnikával, mely gyakorlatilag egy papírra vetett, szabályoktól mentes, lüktető szövegfolyamot jelentett, ahogy ő maga hivatkozott rá, mintha a jazz bebop stílusának ütemét követné az írás. Kerouac az 1940-es évek végétől hevenyészett jelleggel különböző noteszekbe dokumentálta utazásai során szerzett élményeit.

Bár később előszeretettel építette saját írói mítoszát is azzal, hogy interjúkban három hét megfeszített írásról beszélt korszakot meghatározó regénye alkotásakor, valójában az első vázlatok már 1948-ban elkészültek, de a végső formát barátja, Neal Cassady 10 ezer szavas levele adta meg neki.

Jack Kerouac (1922-1969)

Ebben a levélben ugyanis a jóbarát felvázolta a „spontán próza” lényegét, amit egy 1961-es interjúban Kerouac úgy fogalmazott meg: „Életem egy hatalmas lángoló üres lap, és megtehetek bármit, amit csak akarok.”

1951 áprilisában aztán, mikor Kerouac feleségével egy kis manhattani lakásban élt, a szerző összefűzött 36 méter hosszúságú pauszpapírtekercset, melyet befűzött az írógépébe, majd némi benzedrinnel ízesített kávé használatával összesen 20 nap alatt papírra vetett az Úton első kéziratát. Bár a Kerouac által táplált mítosz úgy szólt, hogy a kézirathoz semmiféle javítást sem csatolt, az igazság az, hogy további öt éven keresztül javítgatta az egyébként margók és bekezdések nélküli szöveget, szerkesztette, számos szakaszt kitörölt, és több bekezdést hozzáadott, mielőtt elküldte volna Malcolm Cowley irodalomkritikusnak, aki segített azt bejuttatni a Viking Press szerkesztőségébe. Ott aztán mondhatni a regény önálló életre kelt, és minimális szerkesztés után megkezdte útját a kiadás felé.

A végső változat végül jóval rövidebb volt, mint az eredeti tekercs, ráadásul Kerouac minden szereplőt álnévvel ruházott fel a nehezebb azonosíthatóság végett (nagyrészt kiadói kérésre is). Az eredeti tekercset 2001-ben Jim Irsay vásárolta meg 2,43 millió dollárért, és időnként kiállításra is került, 2012-ben például a filmváltozat bemutatása okán Párizsban tekinthette meg a közönség. Az Úton aztán végül 1957. szeptember 5-én került a könyvesboltokba, és annyira jól fogyott, hogy tizenöt nappal később már nyomdában volt az utánnyomás, az év végén pedig a The New York Times bestsellerlistájára is felkerült, igaz, ott megállt a 11. helyen. Összességében ez volt Kerouac 17. regénye, de csupán a második, mely nyomtatában is megjelent, és ez lett karrierje legnagyobb sikere. Az Úton máig 3 millió példányban kelt el világszerte 25 nyelven, és még a 2000-es években is évente nagyjából 60 ezer példányban fogyott, miközben azon regények sorát gyarapítja, melyek megjelenésük óta folyamatosan nyomtatásban vannak.

Az Úton első amerikai kiadása

Az Úton megjelenése után meglehetősen vegyes reakciókat kapott a kritikusoktól, ami alaposan elkedvetlenítette a szerzőt, különösen, amikor kortársai némelyike is negatívan értékelte a kötetet. Truman Capote meglehetős ellenszenvvel viseltetett a teljes beat nemzedék iránt, e regényről például azt mondta róla: „Ezeknek a fickóknak nincs mondanivalójuk, és tulajdonképpen írni sem tudnak. Még Kerouac sem. Amit ő csinál az nem írás. Az gépelés.” Gilbert Millstein a The New York Timesnak írt recenziójában nagyrészt méltatta a művet, szerinte „korának autentikus regénye”, és pozitív kritikája sokat nyomott a latba a regény eladásainak tekintetében, pedig Millstein csupán a vezető kritikust, David Dempsey-t helyettesítette akkor.

Robert Kirsch a The Los Angeles Times-ban már nem volt ennyire optimista, azt mondta „lehet, hogy Mr. Kerouac egyszer nagyon jó író lesz, de ahhoz le kell tennie az anyagot, és megtanulnia néhány dolgot az írás mesterségéről.”

Persze nem minden kortárs értett egyet Capote-tal, a még pályája elején járó Thomas Pynchon például a Nagy Amerikai Regénynek nevezte, és tulajdonképpen ahogy telt az idő a regény megjelenése után, és már szinte a hippimozgalom is véget ért, a beat nemzedék pedig túlnőtt pályája csúcsán, úgy értékelték újra és újra a regény jelentőségét, így válhatott mára a XX. század egyik legfontosabb amerikai művévé, és felsorolni is nehéz, hány különböző művészre volt hatással. Bob Dylan, Van Morrison, Jim Morrison, Jerry Garcia, David Bowie és Hunter S. Thompson is azt nyilatkozta, nem lenne ugyanaz, ha nem találkozik Kerouac regényével. Az Úton azonban ennél is többet tett, hiszen gyakorlatilag a hippimozgalom Bibliája lett, és bár az író nem különösebben lelkesedett értük, nem tudta meggátolni, hogy műve elinduljon a halhatatlanság felé.

Allen Ginsberg és Jack Kerouac

Kerouac csillaga végérvényesen megérkezett oda, ahol a mai napig is csillog, a korai amerikai posztmodern elitjébe. Az írót meghívták televíziós műsorokba, nyilvános felolvasásokra, dedikálásokra, olvasói találkozókra, ám ő maga volt az, aki mindezt a legkevésbé élvezte. Egyre kevesebbet mozdult ki, egyre többet ült otthon egymagában és írt, végeláthatatlanul. Ezekben az években született gyakorlatilag teljes életműve, a Dharma hobók, a Művésztelep, a Cody látomásai, A pusztulás angyalai és a Magányos utazó is, melyek mind kibővítették ugyan írói hangját, ám tulajdonképpen mindvégig ugyanarról meséltek, mint az Úton.

Alkohol, kávé és benzedrinfüggősége okán talán nem véletlenül korán, mindössze 47 évesen 1969. október 21-én következett be halála, és bár önpusztító életmódja nem túl példaértékű, legbelül kétségtelenül megfogalmaz egy fontos kitételt, mely valahol az önbecsülés fontosságáról, és önmagunk szeretetéről szól. Allen Ginsberghez írt levelében egyszerűen így fogalmazott erről: „Légy szerelmes a saját életedbe!”

Furcsamód 1957-ben maga Kerouac írt levelet Marlon Brando-nak, hogy őt szeretné látni az Úton filmadaptációjában, Dean Moriarty szerepében, míg Sal Paradise-t ő maga alakítaná. Brando sosem válaszolt a levélre, ugyanakkor a Warner a könyvsikert látva lecsapott volna a megfilmesítés jogára, és 110 ezer dollárt ajánlott érte, ám Kerouac pénzéhes ügynöke ezt fel akarta tornázni 150 ezerre, amire válaszul a Warner meghátrált, és a jogok csak 1980-ban, 11 évvel Kerouac halála után keltek el; 95 ezer dollárért vándoroltak Francis Ford Coppolához, és bár számos forgatókönyv született hozzá az évek során, végül csak 32 évvel később, 2012-ben készült el a meglehetősen közepesre sikerült filmadaptáció, ami nyilván egészen más közegbe érkezett, és maximum érintőlegesen tudott beszámolni mindarról az életérzésről, melyet Kerouac 1951 tavaszán mindössze három hét alatt papírra vetett. Az pedig utánozhatatlan.