Kovács Krisztián
2022. május 3. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Világirodalmi krónikák 56. – Szerb Antal: A Pendragon legenda

Sajnos számos kiváló írónk esett áldozatául a második világháború alatt uralkodó állapotoknak, és a zsidó származásúakat sújtó intézkedéseknek: Kertész Imre gyerekként megmenekült a koncentrációs táborból, Radnóti Miklós vagy Rejtő Jenő azonban már nem volt ilyen szerencsés, és hasonlóan borzalmas sors jutott Szerb Antalnak is. Talán nincs magyar író, akiről jobban elmondható, hogy valóban vérében volt az irodalom: szerkesztett, írt, fordított, gyűjtött, és emellett bátran és innovatívan bánt a szavakkal, toposzokkal és narratívákkal, melyek a magyar irodalom vitathatatlan klasszikusává tették.

Szerb Antal immáron 77 éve nincs köztünk, mindössze 44 évesen érte a vég a balfi munkatáborban, ahol nyilas suhancok úgy megverték, hogy az amúgy is alultáplált és legyengült író belehalt a sérüléseibe. Szerencsére az utókor értette és érezte, mit jelentett munkássága a magyar irodalomra nézve, nem hiába, hogy a kritikusok által is élete főművének tekintett regény azóta negyvennél is több kiadást ért meg, nemrég pedig újraszerkesztve, kiegészítve került a boltok polcaira. Világirodalmi krónikák sorozatunk 56. epizódjában A Pendragon-legenda.

Szerb Antal: A Pendragon-legenda

Bár Szerb Antalt már az 1924-es doktorrá avatásakor a feltörekvő új generáció legelemibb hangjának tartották a Nyugatban megjelent publikációi okán, az 1920-as évek vége mégis egyfajta alkotói válság közeledtét jelezte az ifjú titán számára. „Én vagyok a legkisebb képű magyar író” – mondta egy alkalommal Nemes Nagy Ágnesnek, ami jól jelzi saját szerénységét, és azt az állandó kételyt, vajon saját művészete mennyiben képvisel valóban értéket a kortársakhoz viszonyítva. Szerb Antal már fiatalon érezte és tudta, hogy nem az asztalfióknak, hanem a közönségnek kell írnia – éppen ezért sem lehetett tetemes posztumusz életművet építeni korai halála után, mert amit megírt, azt meg is jelentetett – ám a pozitív visszajelzések dacára is csupán 1933 táján, az Erdélyi Helikon pályadíjának elnyerése erősítette fel és tette helyre benne végleg irodalmi ambícióit. Az előtte lévő négy év 1929-el kezdődően sokkal inkább az útkeresés időszaka.

Előbb belefog egy szépirodalmi regénybe Stuart Máriáról, de aztán félbehagyja, hogy filológiai tanulmányokat folytasson, mikor ráadásul véget ér az angliai tartózkodása, mert letelik a londoni ösztöndíj időszaka, hazatérve nem csupán a nyugati világ és saját hazája jóléte közti kontraszt szomorítja el, de rájön, hogy neki magának is anyagi nehézségekkel kell megküzdenie. A londoni kirándulás mégis elsődleges fontosságú. Odaát Szerb „Magyarország a régi angol irodalomban” címmel végzi kutatásait, és számos cikket is publikál, ugyanakkor levelezéseiben csak panaszkodik, mert egyetlen hosszabb lélegzetvételű munkát sem tud befejezni.

„Bizonyos vagyok benne, hogy a közeljövőben történni fog valami, mert így nem mehet tovább” – írja egyik levelében 1932-ben, amikor már egyre inkább úgy érzi, saját kortársai is lekörözik. Végül 1932 tavaszán aztán mintegy végső elkeseredésében, hogy az irodalom hamarosan feledésre ítéli a nevét, új kéziratba kezd.

Szerb Antal (1901-1945)

A regény első elkészült néhány fejezetét nyújtja be végül az Erdélyi Helikon ösztöndíjára, és nyeri el a támogatást, aztán Párizsba utazik, ahol mindössze pár hónappal a kézirat megkezdése után be is fejezi a munkát. „Nem tudom, megírtam-e már, hogy végre sikerült elhelyeznem halhatatlan regényemet, amelyet legutóbbi párizsi tartózkodásomkor, 1932 nyarán fejeztem be. Februárban vagy márciusban jelenik meg. Így hát inkább regényíró leszek, mintsem irodalomtörténész, mert másik nagy művem csak júniusban jelenik meg” – írta ekkor egy levelében, utalva a Magyar irodalomtörténet megjelenésére is, mely előbb arat széles körű sikert, mint a vele párhuzamosan készült regény: „Irodalomtörténetem elképesztő siker: az első kiadás (3000 példány) csaknem elfogyott, ami nagy szó, mert nyolc pengőbe kerül.” A Pendragon legenda végül 1934-ben a Franklin Társulat gondozásában jelenik meg, mely a Révai, a Singer és Wolfner, valamint az Athenaeum mellett a korszak legnagyobb kiadói közé tartozott.

Furcsa kettősség dolgozott ekkor Szerb Antalban, a regényt ugyanis „émelyítő giccsnek” nevezte egyes leveleiben, és említést tett arról is, hogy csupán a könnyű pénzszerzés reményében vetette papírra, ennek ellenére A Pendragon legenda manapság egyértelműen élete főművének számít.

A legtöbb kritikus a művet többnyire André Gide, Aldous Huxley, illetve G. K. Chesterton legjobb momentumainak kombinációjaként írta le, Havasréti József pedig Szerb Antal életműkötetében úgy határozza meg, miszerint „a regény sémái és motívumai az okkult-hermetikus hagyományra vonatkozó olvasmányaiból, valamint a ponyvairodalom zsánerelemeiből” állnak.

Bár eladott példányszámát tekintve nem ért el kezdetben akkora sikert, mint a Magyar irodalomtörténet, olyan folyóiratokban jelentek meg róla lelkendező kritikák, mint a z Erdélyi Helikon, a Pásztortűz, az Írás, illetve természetesen a Nyugat.

Az első kiadás borítója

A háromszoros József Attila-díjas kritikus, Thurzó Gábor úgy fogalmazott: „izgalmas detektívregény a legjobb iskolából, hátborzongató kísértethistória és sokszor apokrif bájú, sokszor meg valóban tudományos érdekességű essay a rózsakeresztesekről.” Illés Endre, neves műfordító és kritikus írta a Nyugatban megjelent első recenziót, melyben úgy fogalmaz: „Bravúrosabb analíziseket esszékben is ritkán olvashatunk, mint itt: valóság, legenda, hazugság, misztikum és költészet tökéletes elhatárolását. Mennyi szaktudás egy tréfa kedvéért, mennyi olvasottság egy aforizmában, s mennyi megvesztegető szélhámosság ott, ahol a regényíró egy pillanatra behunyja a szemét. … Egyetlen fogyatékossága: a misztikus elemeket végül sem sikerült valami szellemes szublimálással valósággá vagy hazugsággá átváltoztatni.”

Persze a regényt érték negatív kritikák is, az egyik például felsorolta, hány különböző narratív eszközt használ Szerb (a szerepcserétől a kamuflázsig), ami egyértelműen magán viseli Molnár Ferenc vagy épp Rejtő Jenő hatását, szerényebb megvalósításban.

A Magyar irodalomtörténet 1942-re már 12 ezer eladott példánynál járt, ám A Pendragon legenda lassabban fogyott a boltokból, és csak 1944-re kapta meg a második kiadását, ezúttal már Rózsakereszt címmel, ám ahogy telt az idő Szerb Antal halála után, a regény úgy értékelődött egyre feljebb. Az, hogy műfaja az esszéregény, bűnügyi regény, kalandregény és kísértethistória keveréke, és ugyanezeknek a paródiája (maga Szerb egyébként filológiai detektívregénynek nevezte) egyfajta furcsa, és addig a magyar irodalomban ritkán látott hibrid, mindez végtelen természetességgel előadva, generációról generációra fedeztette fel magát, így azon kevés magyar mű egyikének számít, melynek az 1956-os forradalom óta mindig akadt frissen nyomtatásban lévő kiadása, szám szerint idestova 40, miközben a külföldi könyvpiacok is felfedezték maguknak, így 15 különböző nyelven jelent meg. Angolul már 1963-tól elérhető volt Halápy Lili fordításában.

Szerb Antal életműve angolul

Különös, de A Pendragon legenda esetében több, kisebb-nagyobb eltérésekkel bíró szövegváltozat is létezik. A Libertine Könyvkiadó által most megjelentetett verzió azonban ezeket összevetve és egymást kiegészítve látott napvilágot, ez tehát vélhetően az idestova közel 90 éves regény legteljesebb változata (mely IDE kattintva érhető el a kiadó és a könyvesbolt webshopján). Persze a regény nem csupán a nyomdában kelt életre újra és újra, de 1974-ben Révész György a Budapest Játékfilmstúdió Vállalat gyártásában saját forgatókönyv-átiratából rendezett filmet belőle, melyben a kor olyan nagyságai kapták a főszerepeket, mint Latinovits Zoltán, Darvas Iván, Bujtor István, Kállai Ferenc, Halász Judit, Major Tamás, vagy Schütz Ila.

Bujtor István egyébként is egyik kedvenc regényeként emlegette, nem csoda hát, hogy 1990-ben a székesfehérvári Vörösmarty Színházban ő maga állította színpadra Szakácsi Sándor és Zenthe Ferenc főszereplésével.

Azóta persze készült belőle rádiójáték, hangoskönyv, sőt, képregény is, egyszer még egy társasjáték ötlete is felmerül, de végül nem valósult meg. Sokan sokféleképpen kutatták a regény iránti látszólag sosem lankadó érdeklődést: a műfajok kreatív keverése könnyedén kontraproduktívvá válhatott volna, Szerb Antal azonban nem csak a legmegfelelőbb kombinációs arányt találta el, de a történetnek olyan jóleső és sok esetben önreflexív humort adott, ami a szó legjobb értelmében vett szórakoztatóirodalmat hozott létre. A Pendragon legenda a felszínen hiába egyszerű kalandregény, felfejtve rétegeit egyedülálló módon mutatja meg, miként lehetséges a kvázi egyszerű lektűrműfajokat szépirodalommá tenni. A regény esetében ezt a művelet – a közhiedelemmel ellentétben ugyanis – nem az utókor és a megjelenés óta eltelt idő, hanem pusztán Szerb Antal hallatlan tehetsége végezte el.