Erich Maria Remarque: Nyugaton a helyzet változatlan

Kovács Krisztián
2022. július 1. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Világirodalmi krónikák 57. – Erich Marie Remarque: Nyugaton a helyzet változatlan

Manapság – sajnos – a háború csak egy téma a sok közül, melyet a művészet előszeretettel használ, de már így is sokkal inkább csak kulissza, semmint központi motívum. A nagy háborús regényeket már megírták azok a katonák, akik valóban megjárták a frontot – Lothar-Günther Buchheim, Irwin Shaw, Robert Merle, James Jones, Norman Mailer, Joseph Heller és a többiek – ám akadt egy mű, mely tulajdonképpen anélkül indított egyfajta divatot a háborús helyzet személyes megközelítésében, hogy tudatában lett volna ezzel a tettével milyen komoly lavinát indít el saját maga, és szerzője irányába is, ugyanakkor mennyiben határozza meg a feltörekvő írógenerációk mondanivalóját.

Minden háború kitermeli a maga műveit, és nincs ez másként az első világégéssel sem, melynek élményéből táplálkozott Virginia Woolf Mrs. Dalloway-e, vagy épp Thomas Mann-tól A varázshegy, mégis a legtöbbek szerint Ernest Hemingway Búcsú a fegyverektől című regénye ragadta meg legérzékletesebben a háborúban részt vállalt fiatal generáció háború utáni életkísérleteit, azzal viszont ma már kevesen vitatkoznak, hogy a háború alatt a katonák mindennapjainak portréját viszont egy munkáscsaládba született fiatalember tette az asztalra. Világirodalmi krónikák sorozatunk 57. epizódjában a Nyugaton a helyzet változatlan.

Erich Maria Remarque: Nyugaton a helyzet változatlan

Erich Paul Remark 1898. júniusában látta meg a napvilágot Alsó-Szászországban. Édesapjával nem ápolt túlságosan közeli viszonyt, anyja, Anna Marie iránt azonban rajongott, és a világháború küszöbén az iránta táplált tiszteletből kezdte használni a Maria nevet is. 1916-ban mindössze tizennyolc éves volt, mikor besorozták a Német Birodalmi Hadseregbe, aztán egy évvel később, nyár derekán került a franciaországi Hem-Lenglet-beli tábori raktárba a nyugati fronton a 2. század tartalékosaihoz. Mindössze két héttel később már a Torhout és Houthulst közötti lövészárkokban harcolt. Július 31-e kis híján végzetesnek bizonyult a fiatal fiú számára. Egy robbanást követően repesz fúródott a bal lábába, a jobb karjába és a nyakába. Életét csupán a gyors és hatékony beavatkozás mentette meg, pár nappal később pedig már úton is volt egy németországi katonai kórházba, ahol a háborúból hátrelévő több mint egy évet töltötte sérüléseiből lábadozva.

Bár nem beszélt róla – édesanyján kívül – szinte senkinek, Remark (akkoriban még így használta vezetéknevét) valójában már 16 éves kora óta próbálkozott az írással, miközben úgy tervezte, hogy tanítói pályára lép. Első zsengéi közt leginkább novellákat és esszéket találni, pár verset, és soha be nem fejezett regénytöredéket.

E töredékek szolgáltak első műve, a Die Traumbude alapjául, melyet Erich Remark név alatt jelentetett meg 1920-ban. A fiatal fiút gyötörték háborús emlékképei, csalódottsága és kiábrándultsága pedig édesanyja halálával lett teljes, ő maga pedig az írásban és alkotásban igyekezett feloldozást találni, miközben tanítóként, könyvtárosként, szerkesztőként és újságíróként dolgozott. Ebben a közegben fogant meg második, szintén csekély sikert elért műve, az Állomás a horizonton, melynek megjelenése alatt már korábbi traumái formába öntésén munkálkodott.

A szerző kutyájával

Remark ekkor kezdte vezetéknevét átalakított formában használni, leginkább azért, mert készülő művével szeretett volna elhatárolódni korábbi írói alteregójától és hangjától. Az elkészült Nyugaton a helyzet változatlan című kötet azonban 1927-től több hónapon át kereste kiadóját, a legtöbb helyről ugyanazzal a visszautasítással szembesült: közel 10 évvel a háború vége után ez a téma már keveseket vonz. Végül több havi keresgélés és számos visszautasító levél után 1928 novemberében és decemberében a Vossische Zeitung hasábjain került publikálásra, a lap pedig annyira lelkes visszajelzéseket kapott az olvasóktól – akik valósággal követelték a folytatásokat – hogy személyes ajánlásukra 1929 januárjának végén a Propyläen Verlag kiadó könyv formájában is piacra dobta. A hatás elementáris erejű volt, olyannyira, hogy a német nyelvű kiadással gyakorlatilag párhuzamosan az angol is megjelent az Egyesült Államokban, és első alkalommal fordult elő a Publishers Weekly nyilvántartásai szerint, hogy egy külföldi könyvből fogyott a legtöbb a tengerentúlon.

A Nyugaton a helyzet változatlan persze máshol is kiválóan teljesített. Az első német megjelenést követő másfél évben 22 nyelven látott napvilágot, és mintegy 2,5 millió példányban kelt el, szerzőjéből pedig valóságos sztárt faragott, akit Thomas Mann-al emlegettek egy lapon.

Az események szoros időrendben követték egymást, és 1930-ra, alig egy évvel a megjelenést követően már elkészült a regény amerikai filmadaptációja is, mely a kor legnagyobb némafilmsikerének számított, ráadásul az alapanyagot nem kisebb név, mint a kor egyik legmarkánsabb hangú drámaírója, Maxwell Anderson adaptálta. A több mint hárommillió dollár bevételt termelő produkció alaposan kiverte a biztosítékot a formálódó nemzetiszocialista mozgalmaknál, akik nemzetellenesnek, háborúellenesnek minősítették, ám tevőlegesen csak 1933-as hatalomra jutásuk után tehettek ellene. A könyvégetések időszakában a Nyugaton a helyzet változatlan volt a legelső mű, melyet tömegével vetettek máglyára.

A regény első angol nyelvű kiadása

A fasiszta szimpatizáns országok folytatták a Németországban megkezdett gyakorlatot. Az osztrák katonák számára már 1929-ben tiltott olvasmánynak számított – mondván erősen aláássa a harci morált – 1930-ban Csehszlovákia kitiltotta a könyvtáraiból, 1933-ban pedig az olasz cenzúra is tiltott irodalomnak titulálta, miközben a mű a háborús konfliktusokról író veteránok irodalmi útmutatójává vált a nyugati világban. Remarque számára a helyzet 1933-ban vált végleg kezelhetetlenné. Joseph Goebbels propaganda-miniszter nyilvánosan ítélte el regényét, a műért kapott busás honoráriumból pedig korábban svájci villát vásárolt író családjával együtt a semleges zónába távozott tartva az esetleges atrocitásoktól. Remarque esetében a propaganda több oldalról intézett támadást, és ennek csupán egy szelete volt a világhírű mű, de ezen túl támadták katolikus gyökereit és francia származását is, majd 1938-ban egyszerűen megfosztották német állampolgárságától.

Remarque nem adta fel írói hangját, témái mellett kitartott, de a megtorlásoktól tartva a második világháború kitörése előtt nem sokkal feleségével az Egyesült Államokba emigrált. Húga, Elfriede Scholz Németországban maradt, a nácik pedig 1943-ban – mintegy Remarque helyett, és e kijelentés el is hangzott az ellene folytatott koncepciós eljárásban – bűnösnek találták a morál aláásásában, és halálra ítélték.

Az ítélet 1943. decemberi végrehajtását követően az író még évekig nem tudott biztosat húga sorsáról, végül 1952-ben megjelent Szikrányi élet című regényében állított emléket neki.

Az első filmváltozat moziplakátja

Noha manapság már a Nyugaton a helyzet változatlan a leghíresebb első világháborús műnek és igazi klasszikusnak tekinthető, a kritika tulajdonképpen mindig meglehetősen felemásan viszonyult hozzá. Az első éles kritikák egyébként Remarque háborús bajtársaitól származtak, akiknek nem tetszett a kép, melyet az író róluk, hozzáállásukról, és hibáikról festett, ahogy az sem, ahogyan az őt ápoló kórházi személyzetet, a nővéreket és apácákat ábrázolta.

A kijelentésekre reagálva az irodalomkritika is helyesbített, és azt írták, Remarque túlságosan általános képet festett a katonák mindennapjairól és lelkivilágukról, melyek vélhetően a valóságban jóval rétegzettebbek voltak. Megint mások egyszerű pacifista propagandát láttak benne, noha erre reagálva az író több interjúban is kijelentette, hogy a mű realista, és nem képvisel semmiféle politikai ideológiát.

A fő kritikai irányvonal – igaz, főleg a nemzetiszocialisták térnyerésével – hangulatkeltésre szánt közepes kísérletnek minősítette, amit a szerzője pusztán gyors és egyszerű haszonszerzésre kívánt felhasználni. Tulajdonképpen az ún. objektív értékítélet ma sem sokat változott a mű minősége kapcsán, merthogy a legtöbbek szerint telis-tele van ponyvaelemekkel, mégis képes szépirodalomként koherens egészet alkotni koncentrált tartalmával, ami meglehetős ritkaságnak számít, és ha valami, ez mégiscsak Remarque regényírói tehetségét igazolja. Bár a regény kétségkívül tobzódik a didaktikus kijelentésekben, és egyértelműen tükrözi szerzője általános nézeteit, mégis pontosan ugyanúgy kiállta az idők próbáját, mint az e téren talán a témájához nagyvonalúbban és szabadabban, vagy épp allegorikusabb módon közelítő Búcsú a fegyverektől. Remarque klasszikusa lassan századik életévét ünnepli, de még manapság is a keserű, tragikus háborús tapasztalat formába öntési kísérletének prototípusát jelenti.