
- Kovács Krisztián
- 2022. július 1. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc
Manapság – sajnos – a háború csak egy téma a sok közül, melyet a művészet előszeretettel használ, de már így is sokkal inkább csak kulissza, semmint központi motívum. A nagy háborús regényeket már megírták azok a katonák, akik valóban megjárták a frontot – Lothar-Günther Buchheim, Irwin Shaw, Robert Merle, James Jones, Norman Mailer, Joseph Heller és a többiek – ám akadt egy mű, mely tulajdonképpen anélkül indított egyfajta divatot a háborús helyzet személyes megközelítésében, hogy tudatában lett volna ezzel a tettével milyen komoly lavinát indít el saját maga, és szerzője irányába is, ugyanakkor mennyiben határozza meg a feltörekvő írógenerációk mondanivalóját.
Minden háború kitermeli a maga műveit, és nincs ez másként az első világégéssel sem, melynek élményéből táplálkozott Virginia Woolf Mrs. Dalloway-e, vagy épp Thomas Mann-tól A varázshegy, mégis a legtöbbek szerint Ernest Hemingway Búcsú a fegyverektől című regénye ragadta meg legérzékletesebben a háborúban részt vállalt fiatal generáció háború utáni életkísérleteit, azzal viszont ma már kevesen vitatkoznak, hogy a háború alatt a katonák mindennapjainak portréját viszont egy munkáscsaládba született fiatalember tette az asztalra. Világirodalmi krónikák sorozatunk 57. epizódjában a Nyugaton a helyzet változatlan.
Erich Maria Remarque: Nyugaton a helyzet változatlan
Erich Paul Remark 1898. júniusában látta meg a napvilágot Alsó-Szászországban. Édesapjával nem ápolt túlságosan közeli viszonyt, anyja, Anna Marie iránt azonban rajongott, és a világháború küszöbén az iránta táplált tiszteletből kezdte használni a Maria nevet is. 1916-ban mindössze tizennyolc éves volt, mikor besorozták a Német Birodalmi Hadseregbe, aztán egy évvel később, nyár derekán került a franciaországi Hem-Lenglet-beli tábori raktárba a nyugati fronton a 2. század tartalékosaihoz. Mindössze két héttel később már a Torhout és Houthulst közötti lövészárkokban harcolt. Július 31-e kis híján végzetesnek bizonyult a fiatal fiú számára. Egy robbanást követően repesz fúródott a bal lábába, a jobb karjába és a nyakába. Életét csupán a gyors és hatékony beavatkozás mentette meg, pár nappal később pedig már úton is volt egy németországi katonai kórházba, ahol a háborúból hátrelévő több mint egy évet töltötte sérüléseiből lábadozva.
E töredékek szolgáltak első műve, a Die Traumbude alapjául, melyet Erich Remark név alatt jelentetett meg 1920-ban. A fiatal fiút gyötörték háborús emlékképei, csalódottsága és kiábrándultsága pedig édesanyja halálával lett teljes, ő maga pedig az írásban és alkotásban igyekezett feloldozást találni, miközben tanítóként, könyvtárosként, szerkesztőként és újságíróként dolgozott. Ebben a közegben fogant meg második, szintén csekély sikert elért műve, az Állomás a horizonton, melynek megjelenése alatt már korábbi traumái formába öntésén munkálkodott.
A szerző kutyájával
Remark ekkor kezdte vezetéknevét átalakított formában használni, leginkább azért, mert készülő művével szeretett volna elhatárolódni korábbi írói alteregójától és hangjától. Az elkészült Nyugaton a helyzet változatlan című kötet azonban 1927-től több hónapon át kereste kiadóját, a legtöbb helyről ugyanazzal a visszautasítással szembesült: közel 10 évvel a háború vége után ez a téma már keveseket vonz. Végül több havi keresgélés és számos visszautasító levél után 1928 novemberében és decemberében a Vossische Zeitung hasábjain került publikálásra, a lap pedig annyira lelkes visszajelzéseket kapott az olvasóktól – akik valósággal követelték a folytatásokat – hogy személyes ajánlásukra 1929 januárjának végén a Propyläen Verlag kiadó könyv formájában is piacra dobta. A hatás elementáris erejű volt, olyannyira, hogy a német nyelvű kiadással gyakorlatilag párhuzamosan az angol is megjelent az Egyesült Államokban, és első alkalommal fordult elő a Publishers Weekly nyilvántartásai szerint, hogy egy külföldi könyvből fogyott a legtöbb a tengerentúlon.
Az események szoros időrendben követték egymást, és 1930-ra, alig egy évvel a megjelenést követően már elkészült a regény amerikai filmadaptációja is, mely a kor legnagyobb némafilmsikerének számított, ráadásul az alapanyagot nem kisebb név, mint a kor egyik legmarkánsabb hangú drámaírója, Maxwell Anderson adaptálta. A több mint hárommillió dollár bevételt termelő produkció alaposan kiverte a biztosítékot a formálódó nemzetiszocialista mozgalmaknál, akik nemzetellenesnek, háborúellenesnek minősítették, ám tevőlegesen csak 1933-as hatalomra jutásuk után tehettek ellene. A könyvégetések időszakában a Nyugaton a helyzet változatlan volt a legelső mű, melyet tömegével vetettek máglyára.
A regény első angol nyelvű kiadása
A fasiszta szimpatizáns országok folytatták a Németországban megkezdett gyakorlatot. Az osztrák katonák számára már 1929-ben tiltott olvasmánynak számított – mondván erősen aláássa a harci morált – 1930-ban Csehszlovákia kitiltotta a könyvtáraiból, 1933-ban pedig az olasz cenzúra is tiltott irodalomnak titulálta, miközben a mű a háborús konfliktusokról író veteránok irodalmi útmutatójává vált a nyugati világban. Remarque számára a helyzet 1933-ban vált végleg kezelhetetlenné. Joseph Goebbels propaganda-miniszter nyilvánosan ítélte el regényét, a műért kapott busás honoráriumból pedig korábban svájci villát vásárolt író családjával együtt a semleges zónába távozott tartva az esetleges atrocitásoktól. Remarque esetében a propaganda több oldalról intézett támadást, és ennek csupán egy szelete volt a világhírű mű, de ezen túl támadták katolikus gyökereit és francia származását is, majd 1938-ban egyszerűen megfosztották német állampolgárságától.
Az ítélet 1943. decemberi végrehajtását követően az író még évekig nem tudott biztosat húga sorsáról, végül 1952-ben megjelent Szikrányi élet című regényében állított emléket neki.
Az első filmváltozat moziplakátja
Noha manapság már a Nyugaton a helyzet változatlan a leghíresebb első világháborús műnek és igazi klasszikusnak tekinthető, a kritika tulajdonképpen mindig meglehetősen felemásan viszonyult hozzá. Az első éles kritikák egyébként Remarque háborús bajtársaitól származtak, akiknek nem tetszett a kép, melyet az író róluk, hozzáállásukról, és hibáikról festett, ahogy az sem, ahogyan az őt ápoló kórházi személyzetet, a nővéreket és apácákat ábrázolta.
A fő kritikai irányvonal – igaz, főleg a nemzetiszocialisták térnyerésével – hangulatkeltésre szánt közepes kísérletnek minősítette, amit a szerzője pusztán gyors és egyszerű haszonszerzésre kívánt felhasználni. Tulajdonképpen az ún. objektív értékítélet ma sem sokat változott a mű minősége kapcsán, merthogy a legtöbbek szerint telis-tele van ponyvaelemekkel, mégis képes szépirodalomként koherens egészet alkotni koncentrált tartalmával, ami meglehetős ritkaságnak számít, és ha valami, ez mégiscsak Remarque regényírói tehetségét igazolja. Bár a regény kétségkívül tobzódik a didaktikus kijelentésekben, és egyértelműen tükrözi szerzője általános nézeteit, mégis pontosan ugyanúgy kiállta az idők próbáját, mint az e téren talán a témájához nagyvonalúbban és szabadabban, vagy épp allegorikusabb módon közelítő Búcsú a fegyverektől. Remarque klasszikusa lassan századik életévét ünnepli, de még manapság is a keserű, tragikus háborús tapasztalat formába öntési kísérletének prototípusát jelenti.
A náci könyvégetések
A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat
Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.
Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.
A francia Harry Potter szériája magyarul is teljes.
Népírtás, apartheid, rabszolgasors, kőkemény témák, kultikus regények.
Ma ünnepel a modern horror brit fenegyereke, aki óriási hatást gyakorolt a popkultúrára.
A vén mufurc, a rendmániás fociedző(nő) meg az őrült nagyi (és a többiek)
Izgalmas életpályák, eltitkolt személyazonosságok, kalandos pályafutások.