Kovács Krisztián
2019. december 9. | Becsült olvasási idő: 7 perc

Világirodalmi krónikák 7. – Frank Herbert: Dűne

Nem minden klasszikus éri el a kívánt hatást elsőre, ezért hangoztatom sokszor, hogy messze nem mindegy, mely olvasmányok hány éves korban, és milyen élettapasztattal az ember háta mögött kerülnek a kézbe. A Godot-ra várva, a Háború és béke, vagy Az öreg halász és tenger nem a legtökéletesebb olvasmányok a mai tinédzserek számára, és bármennyire is kedveled a fantasztikumot, akadnak e téren olyan mesterművek, melyek annyival komplexebb élményt adnak az űrcsatáknál, és lézerpisztollyal vívott küzdelmeknél, hogy szintén meg kell érni rájuk.

Jelen cikk tárgyát tizenévesen vettem először a kezembe, ám nem sokkal később azzal a lendülettel le is tettem, korábbi sci-fi olvasmányaimhoz képest annyira szövevényesnek, sokrétűnek, emiatt pedig olykor nehézkesnek tűnt. Tudtam, hogy egy legendás író legendás kötetéről van szó, és inkább félretettem, ahelyett, hogy egy rossz olvasmányélménnyel tudjam magam mögött, mert éreztem – ahogy az ember mindig megérzi – hogy mágikus regényről van szó, egyszerűen csak én vagyok túlságosan kevés hozzá. Amikor aztán beérett az idő, és ez a több, mint ötven éves remek ismét a kezembe került, már nem volt kérdés, hogy valódi klasszikusként tekintsek rá. Világirodalmi krónikák sorozatunk hetedik részében Frank Herbert kultikus regény, a Dűne.

Frank Herbert: Dűne

Egy nehezen születő klasszikus

Paul Atreides, és családja története számtalan klasszikus történethez hasonlóan meglehetősen nehéz szülés volt, és bár sokan egyértelműen ezzel azonosítják Herbert nevét, nem ez volt az első publikációja, sem az első megjelent regénye, ám meglehetősen érdekes mindaz az út, ahogy végül a rendkívül különös Arrakis bolygó háttere összeállt. Herbert az 1950-es évek közepén járt családjával Oregonban egy homokdűnék szegélyezte partszakaszon, és emlékezett rá, hogy gyermekként látva mennyire másként festett az a vidék, a természet arculatának ökológiai átalakulása pedig olyannyira szembeötlő és meghökkentő volt a számára, hogy az élmény hosszú évekig nem hagyta nyugodni.

Herbert jegyzeteket készített és értekezést írt „Megállították a futóhomokot” munkacímmel, amit el is juttatott néhány laphoz, valamint saját korábbi kiadójához, mely első regényét, a Tengeri sárkányt is kiadta, de a szerkesztők a felvázolt teóriákat közönnyel és érdektelenséggel fogadták, és azzal a lendülettel el is vetették azt.

Herbert az élmény köré egy fiktív történetet kezdett építeni, ám ekkor még a sztorit egy biológiával, ökológiával foglalkozó tudós alakján keresztül készült megragadni, és 1959-ben el is kezdte a jegyzetelést, és az anyaggyűjtést. Hat teljes évet, megszállott kutatómunkát, és éjszakába nyúló írást szentelt a regény születésének, miközben jól kereső, reklámszövegíró felesége vált a családfenntartóvá, aki szentül hitte, hogy férje fejében és keze alatt valamilyen maradandó remekmű formálódik.

A szerző az 1980-as évek elején

A regény, amivel a szakma semmit sem tudott kezdeni

Bár az Analog magazin már 1963 és 1965 között megjelentetett néhány részletet a műből, Herbert összességében két tucat kiadótól kapott elutasító választ a történet egy kötetben való megjelentetése kapcsán. Olyan neves kiadók, mint a Simon & Schuster, vagy a Tor Books egész egyszerűen képtelenek voltak mit kezdeni a melankolikus, lassú tempójú történettel, mely hemzsegett a szereplők belső gondolataitól, minden sorát politikai intrikák, szociológiai, ökológiai fejtegetések, érzelmi és vallási monológok és párbeszédek töltötték meg, az űr pedig, amit sci-fi zsánerben a kor szerkesztői megszokhattak, gyakorlatilag említés szintjén került csak elő.

További problémát jelentett, hogy a regény meglehetősen hosszú volt a viszonylag cselekményszegény történetéhez képest, ami azt jelentette, hogy közel 6 dolláros átlagáron kellett árusítani, hogy legalább minimálisan megtérüljön a belé fektetett munka és pénz, amit végül egy olyan kis kiadó vállalt, mely korábban csupán autójavítással foglalkozó kézikönyvek megjelentetésével foglalkozott.

A Dűne végül 1965. augusztus 1-én került a könyvesboltok polcaira, a kiadónak pedig halvány fogalma sem volt arról, milyen reakcióra számítson majd a regény kapcsán. Ebben az évben a sci-fi nagyágyúinak az Isaac Asimov-Arthur C. Clarke-Robert Heinlein tengely számított, és bár mindegyikük foglalkozott társadalomszociológiai, vagy pszichológiai kérdésekkel, a történetek nem nélkülözték az akciót, és a szórakoztatóirodalmi látványosságot, így kétséges volt, hogy ezek mellett Herbert műve labdába rúghat-e.

A kultikus homokférgek egy grafikán

A legkevésbé nyilvánvaló klasszikus

A Dűne hamar elképesztő sikerré vált, az olvasók imádták, egyes egyedül a kritikusok, tehát a szakma volt az, ami képtelen volt bármit is kezdeni vele, olyannyira elütött mindentől, amit korábban sci-fi címszó alatt megszokhattak. A regény egyértelműen épített szerzője személyiségére, és érdeklődési körére. Herbert 1950 és 1960 közt négy különböző kampány során dolgozott politikai beszédíróként, ami egyértelműen visszaköszön a kötetben ábrázolt politikai csatározások mentén, de az író zen buddhizmus iránti vonzalma is kicsúcsosodik az ábrázolt Bene Gesserit-rend ideológiájában is.

Herbert tudatosan kevés technikai zsargont tett a műbe, mert az volt a szándéka, hogy a regény mondanivalója univerzális, és akár évtizedek múlva is értékelhető és átélhető legyen,

így azokra a kérdésekre szorítkozott, melyek minden társadalom sajátjai: vallás, politikai, társadalom, ökológia, biológia, pszichológia, és a fűszer képében még az 1960-as évek elharapódzó drogforradalmát is belecsempészte. Túl komoly kérdések voltak ezek egy korábban jószerivel csupán űrcsatákra, és lézerpisztolypárbajokra szorítkozó zsánerben, és bizony a kor neves szerkesztői, többek közt még a legendás John. W. Campbell sem tudott mit kezdeni a Dűne komolyságával.

Az első kiadás borítója 1965-ből

Muad-Dib felemelkedése

Az évek során sokan és sokféleképpen mondták már el, hogy a Dűnét valójában messze nem a története teszi kiemelkedővé, hiszen, ha lecsupaszítjuk, mindennek az alapja valójában a tündérmesék alapkoncepciójához vezethető vissza. Herbert is megfogalmazta, hogy a homokférgeket, és a fűszert valójában könnyedén behelyettesíthetjük aranyra és sárkányra, ezzel a kijelentésével pedig mintegy megerősítette azt a közbeszédben elterjedt teóriát, hogy

a Dűne a sci-fi válasza Tolkien 10 évvel korábban megjelent A Gyűrűk Ura-trilógiájára. Az író maga sem vitatkozott az állítással.

De hogy miről is szól a Dűne? Egy fiatal fiúról, Paul Atreidesről, akinek apja, a herceg hűbérbirtokául kapja az Arrakis nevű bolygót, vagyis a Dűnét, ahol az Impériumban egyedüli módon található meg a fűszernek nevezett anyag, mely a galaxis fenntartásának egyik alapeleme, hiszen nem csupán meghosszabbítja az életet, de lehetővé teszi a jövőbelátást is. Amikor pedig az Atreidesek az Arrakisra érkeznek, a helyi bennszülött törzs, a fremenek suttogni kezdenek a fiatal örökösről, hogy talán ő lehet az, akiben egy évezredekkel korábban fogant prófécia testet ölt majd. Mindeközben a bolygó előző hűbérurai, a Harkonnenek, valamint a császár titokban csapdát állít az Atreideseknek.

Moebius vázlatai a meg nem valósult adaptációhoz

A sci-fi királydrámája

A Dűne történetét akár maga Shakespeare is írhatta volna, hisz ez valójában egy királydráma, ugyanakkor nem csupán Herbert saját érdeklődési köréből, és évekig tartó kutatómunkájából merít, de abból a korból is, mikor született. Ne feledjük, a hatvanas évek eleje a hidegháború leghidegebb éveinek időszaka, a kétpólusú világ alig tudta maga mögött a kubai rakétaválságot, és ennek a megosztottságnak az allegóriáját nagyon nehéz nem belelátni a Dűne történetébe. Ha fentebb azt írtam, hogy a tündérmesék, vagy fantasyk alapvető kellékei behelyettesíthetőek a történetbe, úgy igaz ez az adott kor politikai ideológiáira, és közhangulatára is.

A Harkonnenek uralmi rendszere egyértelműen megfeleltethető a Szovjetuniónak, az Arrakis a Közel-Keletnek, a fűszer az olajnak, és akkor még nem beszéltünk az őslakos fremenekről, akik a messiás eljövetelét várják, aki majd megszabadítja őket a hitetlenek uralmától, békét és szabadságot hoz a dzsihád segítségével. Amennyiben a Dűne manapság íródik, bizonyára sokan számon kérik a nyilvánvalónak tűnő áthallásokat a szerzőn, ugyanakkor ez mit sem bizonyít ékesebben, minthogy Herbert alapvető célkitűzése, miszerint örökérvényű, és évtizedek múltán is értelmezhető művet akar alkotni, kétségtelenül megvalósult.

Jelenet David Lynch 1984-es filmjéből

A Dűne hagyatéka

A Dűne a nehézkes kezdés ellenére a sci-fi történelem valaha volt egyik legnagyobb sikerévé vált, több tucat nyelvre fordították le, és közel 20 millió példányban kelt el világszerte

(magyarul is most jelent meg a Gabo Kiadó jóvoltából az ötödik magyar kiadás). Herbert 1986-ban bekövetkezett haláláig öt folytatást írt még a Dűne világához, az 1970-es években pedig az egyéni hangú chilei rendező, Alejandro Jodorowsky készült egy LSD-tripszerű, tizenkét órás látomásként vászonra álmodni a regényt olyanok közreműködésével, mint Mick Jagger, Salvador Dalí, Moebius és a Pink Floyd, ami grandiózus vállalása ellenére, vagy éppen annak okán, de kútba esett.

David Lynch aztán 1984-ben elkészített egy a könyv ismerete nélkül meglehetősen nehezen érthető, és zavaros adaptációt, jövőre pedig (nem sokkal Herbert 100. születésnapja után) debütál majd a mozikban a sztárok egész armadáját összehozó monumentális, és egyébként nagyobbrészt Magyarországon forgatott adaptáció, amihez mi is vérmes reményeket fűzünk, noha tartjuk, amit eddig is hittünk: hogy a Dűne fantasztikusan rétegzett története, elképesztően komplex és átgondolt világa alapvetően visszaadhatatlan a mozivásznon, ám, de szerencsére még a premier előtt épp van ideje mindenkinek megismerkedni az alapanyaggal, különösen a Gabo Kiadó által nemrég megjelentetett igényes, új kiadásban. Érdemes is, mert ilyen sci-fi talán azóta sem született.